Új regionális középhatalom

Az már évekkel ezelőtt világos volt, hogy Lengyelország a maga 38 millió lakosával az Európai Unió „nehézsúlyú” tagjai közé fog tartozni. Csak összehasonlításképpen: a jövő májusban csatlakozó másik kilenc ország lakosainak lélekszáma együtt sem éri el a lengyel szintet. Varsó felértékelődését azonban mintegy katalizálta a tavaszi iraki háború. Lengyelország – Nagy-Britannia és Ausztrália mellett – egyedül vett közvetlenül is részt az amerikai harci akciókban. A mintegy 200 fős GROM kommandós alakulat aligha játszhatott döntő szerepet a háború végkimenetelében, de nem is erről volt szó. Miközben az olyan hagyományos szövetségesek, mint Párizs vagy Bonn a fejüket ingatták, Varsó habozás nélkül, teljes mellszélességgel Washington mellé állt. Lengyelország az Egyesült Államok legmegbízhatóbb szövetségese a kontinensen – írta még négy évvel ezelőtt a Wall Street Journal. – Varsó az Egyesült Államok legjobb barátja Európában – ismételte meg szinte szóról szóra a frázist Bush elnök az idén januárban lengyel kollégáját, Aleksander Kwasniewskit fogadva. A hízelgő minősítésbe minden bizonnyal belejátszott persze az is, hogy az ország néhány hónappal azelőtt döntött az F–16-os amerikai vadászgépek beszerzése mellett. Ám hiba lenne csak ennek tulajdonítani a „bókot”. A szimpátia ugyanis kölcsönös: a lengyel közvélemény erősen Amerika-barát (egy, a napokban készült felmérésben a lengyelek több mint fele vallotta az ország legjobb barátjának USA-t). így nem csoda, hogy Washington Irak-politikájának támogatása nem okoz különösebb belpolitikai feszültségeket a Visztula mentén. A jutalom nem is maradt el: Lengyelország önálló biztonsági zónát kapott.

Lengyelország felértékelődése különösen a szomszédos Németországnak nem tetszik. A német sajtó egyenesen az USA „trójai falovának” titulálta Varsót. A Die Welt pedig nem éppen elegánsan azon „tréfálkozott”, hogy miközben Irak többi részén kólát árulnak majd, a lengyel övezetben vodkát és kovászos uborkát. A németek aggodalma persze érthető: az Egyesült Államok barátsága ugyanis nemcsak politikai, hanem gazdasági értelemben is kifizetődő. Amennyiben beteljesülnek a jóslatok és a németországi amerikai támaszpontok keletebbre költöznek, az több tízezer munkahely és több milliárd dollár elvesztését jelentené a helyi gazdaságnak.

A lengyel diplomácia nem sértődött meg, hanem közös egység kiküldését javasolták Berlinnek. Amikor a németek visszautasították a gesztust, akkor a NATO egészétől kértek segítséget. A lépés elegáns volt: a lengyelek különösebb felhajtás nélkül elismerték, hogy az ország gazdasági ereje és katonai teljesítőképessége korlátozott. Vagy, ahogy ezt Konstanty Gerbert lengyel publicista fogalmazta meg: Lengyelország, amelynek külpolitikája hosszú évtizedekig messze elmaradt a saját lehetőségeitől, most hirtelen e lehetőségei fölé került. Ennek ugyan meg van a maga ára és rizikója (gondoljunk csak vissza az Irakban szolgáló lengyel kontingens elleni támadásra), de már középtávon is megtérül a befektetés.

Wlodzimierz Cimoszewicz külügyminiszter a BBC-nek nyilatkozva brutális őszinteséggel fogalmazott: „Soha nem rejtettük véka alá, hogy szeretnénk, ha a lengyel olajcégek is nyersanyagforrásokhoz jutnának.” Iraki olajforrások ide, dollármilliárdok oda, a lengyel diplomácia igazi játéktere nem a Közel-Kelet, hanem Közép- és Kelet-Európa. Lengyelország regionális kapcsolatrendszere három pilléren nyugszik. Az első pillér, természetesen, a már említett Németország. Bár az iraki háború okozott némi feszültséget, összességében a német–lengyel kapcsolatok még soha nem voltak ilyen jók, mint manapság. Berlin Lengyelország uniós csatlakozásának legfőbb előremozdítója volt: Varsót pedig aligha lehet trójai falónak minősíteni, hiszen Európa nem ellensége, hanem szövetségese az Egyesült Államoknak. Lengyelország a hosszú évek óta sikeresen működő weimari háromszög keretében valószínűleg bármely más országnál könnyebben elmagyarázhatja Párizsnak és Berlinnek, hogy a csatlakozó közép-európaiak nem az unió szétverésére, hanem az Amerikához való közelítésére törekszenek. Amit Németország jelent Lengyelországnak, azt szeretné jelenteni Varsó Kijevnek. Brzezinski óta a lengyel külpolitikai gondolkodásban a „második pillér” Ukrajna a független Lengyelország biztosítékának szerepét is betölti. Ennek megfelelően Varsó mindent megtesz azért, hogy Kijev ne váljon kizárólagos orosz befolyási övezetté. Kwasniewski lengyel államfő tavaly nyáron Putyin orosz és Lukasenko fehérorosz kollégájával együtt fogadta el az ukrán nemzeti ünnepre a Nyugaton akkor éppen szalonképtelennek számító Kucsma meghívását. Az sem véletlen, hogy a most Irakba küldött ukrán erők lengyel parancsnokság alatt szolgálnak. Lengyelország Ukrajna politikájának külön érdeme, hogy ezzel párhuzamosan az elmúlt három-négy évben sikerült jelentősen javítani a Moszkvával ápolt viszonyt is. Csak emlékeztetőül: mindeddig Lengyelország az egyetlen kelet-európai volt szocialista ország, ahová Putyin személyesen is ellátogatott. Varsó Oroszországnak is felajánlotta az Ukrajnával kidolgozott vízumalkut. Az orosz diplomácia vélhetően nem megy bele abba, hogy miközben a lengyelek továbbra is vízum nélkül utazzanak, az orosz állampolgároknak – még, ha ingyenesen is –, de beutazási engedélyre legyen szükségük.

A lengyel regionális politika harmadik pillére a visegrádi együttműködés. Sokak szerint az uniós csatlakozás után feleslegessé válik ez a kooperáció. Kár lenne azonban temetni Visegrádot, hiszen jövő május 1-je nem fogja egy csapásra megoldani a térség problémáit. Éppen ellenkezőleg, számos olyan kérdés marad, amelyben ésszerű egyeztetni, esetleg közösen fellépni az érintett országoknak. Együttes erővel a belső uniós vitákban is kedvezőbb pozíciókat lehet kiharcolni. Ami pedig a külső érdeket illeti, a most csatlakozók mindegyikének érdeke, hogy a jólét és stabilitás övezete még keletebbre tolódjon. Lengyelországnak ebben kulcsszerepe lehet, de időről időre jól jöhet a cseh, vagy a magyar diplomácia segítsége.