Ügyeinket nekünk kell kezünkbe vennünk!

Ön viseli a hercegi címet. Hogyan szólítsam? És egyáltalán, hogyan mutassam be az olvasónak? Ön Ausztriában élő cseh, vagy cseh származású osztrák?

A megszólítás teljesen mindegy, mindenki úgy hív, ahogy akar. Egyébként cseh és svájci állampolgár vagyok, apám cseh volt, anyám osztrák, egyik nagyanyám magyar. Ha pedig arra kíváncsi, hogy hol az otthonom, akkor azt mondhatnám: az autómban, Bécs és Prága között.

Most azonban az ön palotájában ülünk. Ön fiatal kora óta aktívan részt vesz a politikában, a bársonyos forradalom után Václav Havel kancelláriavezetője lett. Honnan ez az elkötelezettség?

Nézze, a politika már kicsi gyerekkoromban foglalkozott velem, vagy inkább a családommal, egy idő után azt gondoltam, én is foglalkozom a politikával. Négy és fél évesen, a náci hatalomátvételkor egyebet se hallottam, mint hogy a szüleim kétségbeesetten latolgatják, mi lesz otthonunkból, az Orlik kastélyból, amit a németek kényszerigazgatás alá helyeztek. Később jött a bombázás, majd a háború vége, a felszabadulás. Tízéves voltam, amikor 47-ben fellángolt a vita rólunk, hogy aztán 48-ban apám vagyonát (a külön e célból hozott törvény jegyében) az akkori csehszlovák hatalom kisajátítsa. 48 végén jöttünk Ausztriába. Számomra az út a politikába természetes volt.

Hogyan látja, miért kerül időről időre reflektorfénybe a Beneš-dekrétumok ügye?

Több okot látok. Nem szabad elfeledni, hogy emberek, népek második világháborúbeli elűzése magyarázható ugyan, de nem menthető. Szörnyű, ami történt, az érintetteknek mérhetetlen fájdalom jutott osztályrészül, s ma még köztünk vannak, nem is kevesen, akik átélték mindezt. Ez a máig meglévő fájdalom, a gyógyulatlan seb az egyik ok. A másik reálpolitikai: bizonyos lobbicsoportok természetesen megpróbálnak ebből tőkét kovácsolni saját politikai céljaikhoz. A század történelme elűzések sorozata, s nemcsak azért, mert az akkori Csehszlovákián kívül a németeket máshonnan is elűzték, Magyarországról, Jugoszláviából, ebbe a sorba illeszkednek a korábbi és későbbi kitelepítések is. Ha jól körülnézünk, alig van „bűntelen” nemzet Európában.

Lát lehetőséget a megoldásra? Van recept a kezelésre?

Nem lehet igazságot tenni, sajnos a történelemben nincs igazság, minden más illúzió. Azt gondolom, minden nemzet jól tenné, ha előbb kicsit önmagába nézne, a saját múltjában kutakodna, ott tárná fel az igazságot. Igazságot nem lehet tenni, de ami az adott kereteken belül elképzelhető, arról párbeszédet kell folytatni. Ez igen sokáig tarthat. Ne felejtsük el, Ausztriában ötvenöt év is eltelt, amíg megkezdődött a kárpótlás az elkobzott zsidó vagyonokért. S nem elég, hogy a folyamat hosszú, ahol ráadásul ötven év diktatúra iktatódott közre, még késéssel is kezdődhet. A diktatúra nemcsak a híveit és követőit alakította saját képére, áldozatait is befolyásolta, aki ott élt, magán viseli a totalitariánus rendszer jegyeit.

Mi a véleménye a magyar kedvezménytörvényről?

Kétségtelen, ez az eredeti formában nagyon szerencsétlen törvény volt. A szomszédos országokban azt a félelmet keltette, hogy esetleg visszatér Horthy Miklós politikája, tehát régi ijedelmek keltek életre. Az sem tett jót, hogy miközben az egész a magyarlakta szomszéd országokra vonatkozott, Ausztriát, a Burgenlandot kihagyták belőle. Azt gondolom, hogy a tárgyalások után, a mai forma már egészen másként néz ki.

És a kettős állampolgárságról mit gondol?

A kettős állampolgárság nem megoldás. Egyelőre bizonyosan nem. El tudom képzelni, hogy amikor majd mindannyian benn vagyunk az EU-ban, és a régi előítéletek már nem lesznek jelen, akkor lehet beszélni a dologról. Nem hiszem, hogy a kettős állampolgárság lenne a megfelelő út.

Ezt ön mondja, aki kettős állampolgár?

Nos, Svájcnak nincs konfliktusa Csehországgal, a két országnak nincs közös határa, semmiféle előítélet, félelem nincs egymással szemben, így gond nélkül megtarthattam születésem óta meglévő cseh állampolgárságomat. Akikre a magyar elképzelés vonatkozna, azoknál ezt a lépést nem tartom időszerűnek, ezekben a szomszédos országokban még túl sok a félelem, a rossz emlék, az előítélet.

Ön egyéb elkötelezettsége mellett szerepet vállalt a sajtószabadság védelmében, védnöke a Sajtószabadságért Díjnak. Hogyan látja ezt a problémát Közép-Európában?

Napi harc ez, váltakozó sikerrel. Nem találok abban semmi különöset, hogy minden politikai hatalom, minden kormány megpróbálja maga alá gyűrni a sajtót. Igazán nem szükséges ehhez a parancsuralom, elég a hirdetések leállítása, s máris elérhető a nem kívánt sajtóorgánum gazdasági megfojtása.

Palotájában rendszeresek a politikai konferenciák, nem egy olyan intézmény van, amit ön hívott életre. Most az EU egyik bizottsága tanácskozik itt a bővítés utáni szolidaritás kérdéséről az ön elnökletével, magasrangú nemzetközi részvétellel.

A találkozás, az ismerkedés lehetőségét, a vélemények cseréjét, nem közhelyként, hanem valóságosan fogom fel. Ilyenkor van alkalom beszélgetni, megtudni, mit takar egy-egy törekvés, és néha több a lehetőség megértésre jutni, mint a hivatalos fórumokon. A saját álláspontok kifejtése, többféle „tálalása” nagyon fontos: ne feledjük, a magunk ügyeit nekünk kell kezünkbe venni. Nem szabad arra számítani, hogy mások cselekednek helyettünk, értünk.

Bécs, 2003., november