Túl sok doboz egyszerre

Kovács úrnak – aki egyébként jó ember – volt egy különös tulajdonsága. Ha több dolgot kellett elcipelnie valahová, magára aggatta azokat – hogy mindent egyszerre tudjon elvinni. Olykor sikerült, olykor viszont veszélyes vállalkozás volt. Egyszer, amikor a felesége megkérte, hogy segítsen neki megteríteni az ünnepi asztalt hasznos szolgálatot nyújtva ezzel, csaknem elájult: mint egy akrobata jelent meg, egyensúlyozva a tányérok, tálak, poharak és evőeszközök ingatag, egymásra rakott halmazával. A szomszédok is megmosolyogták, amikor látták, hogy kiszáll az autóból, és körbeaggatja magát bevásárlótáskákkal, csak hogy még véletlenül se kelljen kétszer fordulnia. Tavaly karácsonykor csúcsosodott ki minden, amikor hasonló módszerrel cipelte le a padlásról a karácsonyi díszeket. Akkor nem volt szerencséje, pontosabban szerencséje volt a szerencsétlenségben: a meredek lépcsőkön először lefordultak a dobozok, amelyekre ezután vészjósló zuhanással ráhuppant. A felesége nem tudta, sírjon-e vagy nevessen örömében; egyértelmű volt, hogy valamennyi golyó széttört, egyetlen ép sem maradt, de az is, hogy a dobozok felfogták az ütődést. Amikor Kovács úr élve és karcolásmentesen feltápászkodott, tömören csak annyit kérdezett: most akkor mivel díszítjük fel a fát? Visszaemlékezett a gyerekkorára, és a megoldás kéznél volt: visszamászott a padlásra, ahonnan – ezúttal a biztonság kedvéért kisebb adagokban – több piros almát hozott le. Amikor cérnával megkötözgette, hogy a borókára akasztgassa, belegabalyodott. „Legalább az elsőt akaszd fel te! – mondta a feleségének. – Hiszen a Paradicsomban is Éva kezében volt az alma.” „Ezek aztán az asszociációk!” – felelte nevetve Kovácsné.

A férj képzettársítása viszont nem is volt annyira nevetséges, hiszen a karácsonyfa-díszítés szimbolikáját ragadta meg – először állítólag Németországban Luther Márton korában jelent meg mint az éden fája. Gyümölcsöt akasztani rá, visszahelyezni a tiltott fára – mintha mindez elégtétel lett volna Ádám és Éva Isten ellen elkövetett tettéért. Isten ellen, akivel azonosulni szerettek volna a kísértő ajánlata után: légy olyan, mint az Isten! Hasonlóan, mint ahogy Kovács úr is rendszeresen be akarta bizonyítani, hogy mindenfajta terhet egyedül, egyszerre elbír, az emberi civilizáció ősszülei is egy pillanatra elringatták magukat az önmegváltás illúziójában. Másképp nem történhetett, minthogy saját gőgjük meredek lépcsőin ők is megcsússzanak és leessenek; hogy nekik is minden kicsússzon a kezükből, amellyel a vonzó gyümölcs után nyúltak. Nem – Isten társaságát mellőzve az egzisztenciális kiűzetettség átélése után széttörött, elégett. De ő saját ígéretéhez hűen, elküldte a Megváltót. Értelmezhetjük tehát a gyümölcs visszaakasztását csendes jelképeként annak, hogy Isten közelségére vágyunk. Ezért született meg a jászolban elhelyezett Fia. És ezért halt meg. És ezért támadott fel.

Kovácsék máig nem vásároltak új díszeket. Megtetszett nekik a gyümölcs a tűlevelű fán. Azon a szentestén sok-sok év után elmentek éjféli misére – mintegy meghálálni a férj szerencsés esését. A házaspár jelentőségteljes pillantást váltott, amikor a pap a szentbeszédben a megismerés fájának gyümölcséről és Jézusról mint második Ádámról beszélt, aki visszavezeti az emberiséget az Úrhoz.

A mise után Kovács úr harmadszor is felment a padlásra: az öreg dobozok mélyéről előhúzta gyermekkora Betlehemét, és némi habozás után a fa alá állította azt. Anyjára emlékezett, amint gyerekkorában imára kulcsoltatta a kezeit, fülében felhangzottak a karácsonyi énekek, amelyeket apja kísért a zongorán; az apja, aki közvetlenül a szaleziánusoknál tett első áldozása után meghalt. ĺgy Kovács úr negyedszer, utoljára ment fel a padlásra. Nem azért, hogy valamit is lecipeljen, hanem azért, hogy elrejtse a könnyeit a többiek elől. Érezte, hogy ez a karácsony valamiért más. Megszületett az Úr Jézus.

A szerző római katolikus pap