Túl az Óperencián

Valahányszor átrobog velem a Vágon az EuroCity, képzeletben meghosszabbítom a bal partját, és már otthon is vagyok. Szülőfolyóm, mondom magamban ilyenkor, magamat szórakoztatva, sőt, ahogy a korral egyre szarkasztikusabb vagyok, attól se riadok vissza, hogy a Duslo kéményeit megpillantva szülőgyáramnak nevezzem a vegyi kombinátot (hogy a rák egye meg!). Mit csináljak, megdobban a szív. Mert minden a régi otthon díszleteihez tartozik, ahhoz, ami már nincs és nem is lesz soha.Mivel a felmenőim már rég nem élnek, volt időm egy komplett magánmitológiát legyártani a történelmi nyelvhatáron fekvő Vághosszúfaluról, a határ két oldalán született nagyszülőkről, határátlépésekről, a tőlük származtatott határtalanító vágyamról. Nyilvánosan nem is mernék beszélni erről, hiszen csak rólam szólna, a hüppögő, csonkalelkű árvagyerekről. Főként az ott élők iránti tisztelet miatt, akik a realitásban élnek, valóságos problémákkal birkózva (L. Duslo). Nem csinálhatok belőlük Óperenciás-tengeren túli mesevilágomhoz biodíszletet. Ha én nem, majd a magyar köztévé a mátyusföldi Hazajáróban. A Youtube-on kattantam rá, és már az első képsorokból kiderült, hogy egy srófra jár a képzeletünk, ők is mesés származásra vágynak. Igaz, az enyém más valóságelemekből gazdálkodik, kicsit kevesebb benne a vizek öntözte nádas, kevésbé dús a legelő, viszont annál több az ember, akiket legalább ismertem, de sebaj. Ízlések és pofonok.Az ízlésbeli különbség után jött a pofon. Az egyik hátizsákos magyar turista szülőfolyóm szülőpartján állva átmutat a túlpartra, hogy ott kezdődik a Mátyusföld, a túloldalon. Ez fájt ugyan, de bocsánatos bűn, hisz Horthy is csak a falut tudta visszaszerezni, a földjeit Tisónál hagyta, így a helyiek duplán tudják, mit jelent az „arbeit macht frei”. Amikor viszont elhangzik, hogy „a jó százéves múltú hídon lépünk be Mátyus földjére”, a videót leállítja egy kéz. Az enyém. Vagy úgy! Felső tagozatos voltam, amikor a vágsellyei hidat átadták, látszik is rajta, szocialista vasbeton. Akkor én mennyi lehetek? Ezeknek a hazajáró jólelkeknek. Akiknek én már odaáti vagyok, a nyelvhatárvédő pereputtyommal együtt. S ha már nem létezünk számukra, izgassuk-e magunkat azzal, hogy milyen hírünket nem viszik Óperenciába? Hizsnyai Tóth Ildikó