Tizennégyezer kilométerre innen – mégis közel

Még nagyszüleim jöttek el Magyarországról a második világháború után. Nem azért, mert jobb életet kerestek, vagy mert nem szerették eléggé hazájukat, hanem életüket és gyermekeik életét mentették a haláltól. A sors ide hozta őket a messzi Dél-Amerikába, Argentínába. Szüleim itt nőttek fel, itt jártak iskolába, majd egyetemre, és én mégis magyar vagyok, sőt gyermekeim is azok. Az argentínai magyarok nagyon ragaszkodnak a magyarságukhoz, s kiépült valamiféle intézményrendszer is, ilyen a református templom (ahol presbiter vagyok), az ötvenéves hétvégi magyar iskola (a Zrínyi Ifjúsági Kör) vagy a cserkészet. Buenos Airesben kb. négyezer magyar él, de lehet, hogy sokkal több. Itt nem gond magyarnak megmaradni, mivel az argentinok felnéznek az idegenekre, főleg az európaiakra, és nagyra becsülik az európai kultúrákat. Nekem mindig mintha ajándék lett volna-lenne a magyarságom. Tehát nem olyan a helyzet, mint mondjuk, Erdélyben vagy a Vajdaságban. Bár néha ilyen kényelmes körülmények között hamarabb beolvad az ember, és szép lassan elvész a magyar nyelv.

Mi volt az ára annak, hogy nem így történt? Vajon az unokáik is magyarul beszélnek még?

Nekünk és szüleinknek szerencsénk volt, hogy sikerült Argentínában is magyar házastársat találnunk. De ismerek sok vegyes családot, ahol a gyermekek jól beszélnek magyarul. Viszont az sem biztosíték, ha az ember magyar házastársat talál. Sajnos, erre is van pálda. Azzal kell házasodni, akit szeret az ember. Mi pedig nagy kitartással, erőfeszítéssel azon leszünk, hogy a nyelv, a magyarságtudat majd az unokáinkban is tovább éljen.

Édesanyám négyéves korában, édesapám nyolcéves korában hagyta el Magyarországot. Tizennégy év után egy argentin kis vidéki városban ismerkedtek meg, ahol édesanyám családja az egyetlen magyar család volt. Hála nagyszüleim magyar öntudatának, otthon csak magyarul beszéltek. Édesapám sok éven keresztül a Kinizsi Pál fiúcserkészcsapat parancsnoka volt, majd II. kerületi parancsnok; mindig önzetlenül dolgozott a magyarság érdekében. Villamosmérnök volt, sajnos elég fiatalon elhunyt. Édesanyám angol-magyar szakos tanár, szerintem ő a magyar kolónia magyarul legszebben beszélő tagja. A mai napig tanít szombatonként a Zrínyi Ifjúsági Körben. Vagyis kollegák vagyunk. Édesanyám 20 évig volt a Magyar Külföldi Cserkészszövetség tanfelügyelője, ő is fáradhatatlanul ügyködik a mai napig.

László bátyámnak és nekem gyerekkorunk óta természetes volt a magyar légkör. Soha sem jelentett problémát számunkra az, hogy magyarok vagyunk-e vagy argentinok. Az iskolában büszkék voltunk arra, hogy mi vagyunk az „hungarok”. Hétvégén magától értetődően jártunk cserkészetre és magyar iskolába. Férjem is, aki Brazíliában töltötte gyermekkorát és fiatalságának egy részét, és én is cserkészvezetői tanfolyamot végeztünk. Később gyermekeink is bekapcsolódtak a cserkészmozgalomba. Felmérhetetlen, hogy a cserkészet mennyit tesz a magyarságtudat, az anyanyelv fennmaradásáért.

Szűkebb környezetük, otthonuk is nyilván magán viseli a magyar kultúra jegyeit.

Apai nagyapám családja erdélyi, kisbaconi. Mi Benedek Elek rokonai vagyunk. Nagyon sok könyve ott sorakozik a könyvespolcunkon, az összes mesekönyv, irodalmi levelezése, az Édes anyaföldem és mások. Nálunk valóságos Benedek Elek-kultusz van a családban. Könyvei jól érzik magukat lakásunkban, a nappaliban a párnahuzatok magyarmintásak, a falon magyar tájképek, Budapest, Hollókő, több alföldi falu és kedvenc művésznőm (Kovács Margit) képei, vannak herendi tányérjaim is, magyar szőttesek. Rengeteg könyvünk van, azok kilencven százaléka magyar. Tányérjaink, csészéink is magyarmintásak, egy brazíliai magyar család készítette–festette. Szerintem nagyon szép a lakásunk.

Hogyan alakult az élete?

Buenos Airesben születtem, harmincvalahány évvel ezelőtt. Négyéves koromtól jártam a Zrínyi Körbe, német iskolát végeztem, de letettem a három (német, argentin, magyar) érettségit, aztán műépítészeti-városrendezési egyetemre jártam. De nagyon keveset dolgoztam a szakmában. 1991-ben végeztem az egyetemet, akkor már négyéves volt a lányom, és megszülettek az ikreim is, András és Richárd. Aligha sikerült volna lediplomáznom, ha nem ad erőt a jó Isten, és ha nem segített volna a férjem és az édesanyám. Aztán olyan munkát vállaltam, amit otthon is el tudtam végezni: éjszaka dolgoztam, nappal anya voltam; ezt sajnos nem bírtam sokáig. Egyre jobban belemerültem a nyelvek világába, hozzáláttam a nyelvtanításhoz. Idegenvezetéssel is foglalkozom. Magyarokat kísérek, mindig jó a hangulat, összehasonlítjuk Buenos Airest Budapesttel, elbeszélgetünk.

Kik a tanítványai?

Argentínában 50 éve működik hétvégi magyar iskola, a Zrínyi Ifjúsági Kör. Egy magyar apáca alapította 1964-ben. Minden szombat délelőtt van tanítás. Hatvan tanulónk van. Ez nagy szó, hiszen itt nincs utánpótlás, a romló gazdasági helyzet miatt egyre többen hagyják el az országot, és sok a vegyes házasság. A hétvégi iskolában a magyarul már beszélő kilencéveseknek (ők kilencen vannak) nyelvtant és helyesírást tanítok, a nagyobbak magyar történelmet tanulnak. Beleértve természetesen Erdély, a Délvidék, a Felvidék történelmét is. Öröm és jó érzés, amikor a kilencéves gyerekek verset mondanak: Laci te, hallod-e..., amikor szép hangsúllyal olvasnak magyarul, vagy amikor a tizenöt évesek el tudják helyezni a különböző századokba a magyar királyokat, amikor felfogják és megértik, hogy miért történt az 56-os forradalom, és hogy nem volt hiába... Emellett sok magántanítványom is van, akik idegen nyelvként sajátítják el a magyart. Magyar az édesapjuk vagy a nagyapjuk, és most meg akarnak tanulni magyarul. Olyan tanítványom is van, akinek magyar a férje vagy a felesége, de olyan is, aki azért akarja megtanulni a nyelvet, mert hallotta, hogy nagyon szép és érdekes. Nagy öröm, amikor valaki, aki nulláról kezdte a nyelvtanulást, egyszer csak megszólal magyarul.

Hogyan emlékszik vissza magyarországi útjaira?

Három magyarországi látogatásom azért volt olyan fontos számomra, mert hozzásegített ahhoz, hogy mélyebben fogjam fel mindazt, amit hallottam, láttam, tanultam, olvastam és tapasztaltam. Hirtelen minden ott volt előttem a valóságban, nem képeslapon vagy könyvben: a vár, a Mátyás templom, az Országház, a Nemzeti Múzeum, Győr, Székesfehérvár, Esztergom, Lébény, Ják, Zsámbék, Pannonhalma, a Balaton, a Duna, a kanyargós Tisza... És minden felirat magyar, és mindenki csak magyarul beszélt. Olyan volt, mint egy álom... Argentína a szülőföldem. De magyar vagyok. Az anyanyelvemtől nem vagyok tizennégyezer kilométerre, mint Magyarországtól. (MagyarOnline.net)