Tényleg ez lenne Európa közepe?

Számítások szerint a kibővült Európai Unió földrajzi közepe pontosan itt, a Berlintől 66 kilométerre délnyugatra fekvő, 1463 lakosú faluban találhatóMáté Róbert felvételeiMagyar számítások szerint a kibővült Európai Unió földrajzi közepe pontosan itt, a Berlintől 66 kilométerre délnyugatra fekvő, 1463 lakosú faluban található.

A golzowiak óvatos távolságtartással fogadják az örömhírt. Egyikük még azt is felveti, hogy a hétvégi lapokban ugyanez már megjelent egy Koblenz környéki faluról, ami innen vagy hatszáz kilométerre van, és annak a polgármestere máris öntudatosan nyilatkozott arról, hogy ők mindig is Európa közepének tartották magukat. Akkor ez most vicc? – szegezik nekem a kérdést gyanakvóan. Kénytelen vagyok védekezni, a másik Európa-közép egy francia földrajztudós találmánya; lehet, hogy mégsem annyira precíz, mint a mi számításunk – mondom –, még az is lehet, hogy Grönlandot is az EU-hoz számította, mint Dánia részét, vagy talán a tengerentúli francia gyarmatokat, a kakukktojás Svájccal meg ördög tudja, mit tett. A golzowiak csak hümmögnek, ezek szerint többféle számítási mód létezik, de a jó hír az, hogy legalább az egyik szerint mégiscsak ők vannak középen.

– Ha belegondolok, lehet benne valami – vakarja meg a fejét Otto Paul nyugalmazott hentes. – Legalább nekünk is lenne mit mutogatni, emlékszem, évtizedekig irigykednem kellett a néhány kilométerre lévő Mittlewaldra, mert ott volt az NDK földrajzi közepe. Még cirkalmas táblájuk is volt, és hétvégenként oda kirándultak az emberek Berlinből vagy Potsdamból.

A Fleischerei Paul (Paul hentesüzlet) a főtéren, éppen a templommal szemben áll. Kisuvickolt tábláján négy generáció óta őrzi a Paul nevet. 1990-ben visszaprivatizálta a család, és nagy terveket szőtt. Nem éppen összeurópaiakat, ők beérték volna szerényebb, brandenburgi sikerekkel. Otto Paul első nekibuzdulásában építészt hivatott Berlinből, és ki akarta bővíteni az üzletet, hiszen a fal leomlása után a wurstok és a száraz szalámik mellett hirtelen megjelentek az illatos sonkák, a zamatos pástétomok, a különféle ismeretlen, ám ínycsiklandó finomságok, amiknek az élvezetéből a keletnémeteket mindeddig kirekesztették. Kis állóbüfét is tervezett, ahová a munkások délidőben beugorhattak volna egy fűszeres kolbászra meg egy pohár sörre.

– Jött egy vállalkozó Berlinből, és hozott autónyi új terméket, spanyol sonkákat, norvég lazacot, kaviárt, mindent, amit korábban csak nyugaton lehetett kapni. Az első héten 8000 márka forgalmam volt. A golzowiak valósággal megostromolták a hentesüzletet. A második héten már csak feleennyi áru fogyott. Később már ennyi sem. Jött a szupermarket, és az emberek elkezdtek oda járni. A falu másik hentese belevágott az építkezésbe, aztán tönkrement a hitelekbe, tavaly lehúzta a rolót. Az állóbüféről szőtt álmom hamar szertefoszlott, mert ki jönne ide ebédelni? Itt már nincsenek munkások, aki volt, mind munkanélküli. Az emberek errefelé takarékosan élnek, és nem szórják a pénzt. Bár továbbra is ragaszkodunk hozzá, hogy ez az új EU közepe, úgy tűnik, mintha fényévnyi távolságban lennénk Európától. – Mi nem az Európai Unióhoz csatlakoztunk, hanem Németországhoz – világosít fel Andreas Paul, aki apja nyugdíjba vonulása után átvette a hentesüzlet irányítását. A rozsdamentes acél hűtőládákkal szemben nyílik az iroda, a falakat mintás tapéta díszíti, oldalt a nyolcvanas évek „érett szocializmusát” idéző szekrénysor rengeteg műanyag fogantyúval, a sarokban kiszuperált számítógép. Mintha valaki megjárta volna a XXI. századot, de mégis jobban érezné magát az emlékei között. – Nekünk a fal leomlása azt jelentette, hogy egyik napról a másikra megteltek a boltok mindenféle jóval, aztán mindjárt minden kétszer olyan drága lett. Emlékszem, a lipcsei taxisok rögtön hannoveri árakat kezdtek számlázni. Korábban még a Balatonnál sem voltunk, most meg válogathatunk, hogy Olaszországba, a Lago Maggiore mellé vagy a norvég fjordokhoz utazzunk. Ez mindenképpen Európa mellett szól.

Tovább törjük a fejünket, hogy mit hozhat az EU bővítése és az ezzel járó, általunk már megszavazott világhír a falunak. – Esetleg jöhetnének a magyarok, és hozhatnának mindenféle kóstolót a húsáruikból. A Pick és a Herz szalámi nagyon ment az NDK-s időkben, de amióta mindent lehet kapni, senki sem keresi. Esetleg lehetne termékbemutatót tartani, hátha valami specialitással le tudnánk főzni a szupermarketet. Otto, az apa szemében kétségkívül a „szuper” a legfőbb ellenség. Viszont semmi baja a kelet-európaiakkal, a szomszéd faluban például csupa lengyel és ukrán dolgozik a földeken, ennyi pénzért német már nem hajlandó spárgát vagy epret szedni. – Képzelje, még egyetemi tanárok is jönnek, hogy a nyári szünetben még egyszer megkeressék a fizetésüket – súgja szinte titokként. – De Golzowba nem jön senki. Itt nincs se munka, se pénz. Ahhoz, hogy fenn tudjuk tartani az üzletet, mi is melléküzemágba fogtunk: partiszervizt üzemeltetünk, hidegtálakat állítunk össze. Ezekért Potsdamból is eljönnek.

A golzowi utcán valóban nincs tülekedés. Vagy öt perce nézelődünk már, amikor sebesen elkerekezik előttünk egy kendős néne, a kerékpár csomagtartóján üres kosárral. Aztán percekig levél sem rezdül. A falu közvetlenül a főút mentén épült, keresztutca szinte nincs is, a házak egymással néznek farkasszemet a két oldalon. Takarosak, de minden fantáziát és díszítést nélkülöznek, errefelé meglepő módon még virág se nagyon jut az ablakokba. Park nincs, de gyerek se nagyon születik errefelé, a fiatalok többsége hanyatt-homlok menekül innen a nagyvárosokba, lehetőleg arccal nyugatnak. A kivétel legfeljebb a fiatal pap, akinek a temploma gyes miatt zárva tart. Az ifjú atya gyermekgondozási szabadságon van kisebbik fiával, miközben felesége orvosi szakvizsgájára készül. Paulékkal abban maradunk, hogy Európa közepét ezzel már minden bizonnyal megérintette az emancipáció szele.

A pillanatnyilag gazdátlanul álló többszögletű templommal szemben, vörös téglás épületben fogad minket Golzow polgármestere. Reinhard Mahlow a PDS (a keletnémet kommunista utódpárt) színeiben vezeti a falut, és kissé gyanakodva kérdezi, hogy vajon Brüsszel hivatalosan megerősítette-e már a számításainkat Európa közepéről. Heiko Hesse, a Märkische Allgemeine Zeitung helyi újságírója támadásba lendül, és győzködni kezdi a tekintélyes derékbőségű faluatyát, hogy ragadja magához a kezdeményezést: kiáltsa ki maga itt és most Európa közepét. A lelkes kolléga azonnal ötletekkel bombázza Mahlow polgármestert, lehetne esetleg Európa-fát ültetni (– Úgyis most száradt ki a kétszáz éves tölgyünk – töpreng a polgármester), vagy Európa-fesztivált rendezni, dísztáblát állítani, esetleg zászlókat bontani. Mindegy, hogy mit, csak gyorsan, mert három év múlva a nyakunkon az újabb bővítés, jönnek a románok és a bolgárok, Európa közepe pedig megállíthatatlanul masírozik tovább kelet vagy éppen dél felé – figyelmezteti az elillanó lehetőségre a tétova helyi politikust. Mahlow azonban óvatos, a falu amúgy is nyakig el van adósodva, és míg korábban még csak csurrant-cseppent valami a szövetségi, a tartományi és az EU-kasszából, az utóbbi években már semmi sem jön.

– Brandenburg annyira szegény, hogy nem tudja a kötelező társfinanszírozást sem kifizetni, így inkább nem is pályázunk európai pénzekre. De legalább az utat és a városházát rendbe tudtuk tenni, erre kaptunk három és fél millió márkát, aminek harmada az EU-tól jött. De a helyzet egyre rosszabb, most már a vonat sem jár erre, a német vasút ugyanis megszüntette ezt a szakaszt, mert nem volt nyereséges. Próbálunk kicsit ráerősíteni a turizmusra, Berlinből szívesen kirándulnak az emberek, úgyhogy most bicikliutat építünk, és vannak lovaink is. Talán ez az Európa közepe ötlet felkelti irántunk az érdeklődést, de attól tartok, pénzt ez sem hoz.

A polgármester a vállát vonogatja, amikor a keleti bővítésről kérdezzük. Nem érdekel az itt senkit – legyint. A külföldiek úgyse jönnek ide dolgozni, minek is jönnének, 18 százalék itt a munkanélküliség, de az ittenieknek meg végképp eszükbe se jut a határon túl munkát keresni. Túl kicsik vagyunk mi ahhoz, hogy a nagypolitika érintene minket. Az embereket itt egyetlen dolog érdekli: az utazás.

– A Baltikum, az most a nagy sláger – élénkül fel kicsit. – Van itt néhány család, amelyet Kelet-Poroszországból telepítettek ki, és most visszamentek körülnézni. Na hallja, azok csuda dolgokat mesélnek. A faluban ez a beszédtéma mostanság. De mondja csak, tényleg komoly, hogy itt lesz Európa közepe? Akkor este bejelentsem a falugyűlésen?

A felelősség mázsás súlyként nehezedik a vállunkra. Gyorsan bemenekülünk a helyi nevezetességnek számító Eiscaféba, ahol végre optimista hangulat, virágos télikert és csobogó fali szökőkút fogad minket. A gozlowi Eiscafe jövőre lesz húszéves, profi internetes site-ja is van, és hétvégenként csak úgy özönlik ide a nép. A hírük immár Berlinig eljutott – legalábbis a tulajdonos és Heiko Hesse helyi újságíró elmondása szerint. Kezdetben, még az NDK-időkben csak kávét és fagylaltot árultak, de a fal leomlása után hozzácsapták a melegkonyhát, aztán megvették a szomszéd házat is, ott most a lányuk panziót vezet. Ők a helyi sikertörténet. – Ugye csak viccelnek ezzel a dologgal? Még hogy Európa közepe – mosolyog Brigitte Bürger. Nekik nem kell reklám. Huszonegyféle fagylaltjuk van, plusz egy diabetikusoknak. A legnevezetesebb a cannabisízű, amit gondosan meg is vizsgált az illetékes hatóság, de nem talált benne hallucinogén anyagot. Mindent olasz alapanyagokból, olasz receptek alapján, olasz gépekkel állítanak elő. Csak a tölcsér jön Lengyelországból. – Ezek a legjobbak – mondja egyszerűen Bürger úr, a családfő. – De ha a magyarok ugyanezt olcsóbban megszámítják, szívesen veszek tőlük is!

Bürgerék az egyetlen család errefelé, amelyik a rendszerváltozás előtt a Balatonon szokott nyaralni. Trabanttal mentek, kevés pénzzel, volt, hogy még az élelmet is vitték magukkal. Spórolni kellett, Magyarország pedig nem volt éppen olcsó. – Épp karácsonykor nosztalgiáztunk a balatoni képekkel – és a családfő már hozza is csillogó-villogó laptopját, a képernyőn pedig peregnek is a beszkennelt diák, hirtelenszőke gyerekek a vízben, teltkarcsú anyuka a parton, családi piknik a réten, és rengeteg, bóvlit áruló stand. Bürgerék és egy letűnt korszak emlékei a Balatonról. – Nem volt annyi pénzünk, mint a nyugatnémeteknek, de a magyarok soha nem éreztették velünk, hogy kevesebbet érnénk, mint a „másik” németek – állítja Brigitte asszony.

A rendszerváltozás óta nem jártak Magyarországon, inkább a Kanári-szigetekre mentek. De mostanság kezdik (újra) felfedezni a hazai tájakat is. Az üzlet kitűnően megy, a forgalomra nincs panasz, de némi tanakodás után megállapítják: itt lenne az idő, hogy végre a külföld is felfedezze a gozlowi Eiscafét. – A múltkor már volt egy lengyel házaspár, egy moszkvai úrral. Elbeszélgettem velük, és igazán szimpatikusak voltak, de feltűnt, hogy kicsit többet isznak, mint mi. De ki tudja, náluk odaát talán ez a szokás... – Bürger úr kérdő tekintetet vet ránk. Sietve biztosítjuk, hogy azért nem minden kelet-európai iszik sokat.

Az étterem előtt Heiko Hesse állja utunkat. Csalódottnak látszik. – Mintha a helyiek nem tudnának mit kezdeni Európa közepével. Biztosak benne, hogy tényleg ez lenne az unió szíve?

Berlin, 2004. április