Tejfölös túró

Ha nagyon utánaszámolnék, biztos kiderülne, hogy érdemes lenne tehenet tartanunk. No nem „apatehenet”, ahogy a lányunk a bikát hívta, hanem olyan igazi bögyöset-tőgyöset. Az sem lenne baj, ha nem lila, hanem fehér volna, és az ózondús svájci levegő meg a harmatos legelő helyett hajlandó lenne itt, a balkonunkon parkolni. No, amíg be nem szerzünk egy Riskát vagy Böskét, csak eljárunk majd ide az utcánk végibe, merthogy a szlogen szerint – meg ténylegesen is – ez az üzlet van hozzánk a legközelebb. Továbbra is kettesével vesszük majd a tejfölt, a tejet, a teavajat, négyesével a joghurtot, bőven mérve a túrót meg a juhtúrót, a sajtot, amely láttán még a holló nyála is csorogna (ha van neki olyan). Nem, nem ütöttük meg a főnyereményt, csak nem szeretnénk úgy járni, mint az egyszeriék, akik nem ettek ezt, azt vagy amazt, mert nagyon drága volt, és amikor még inkább fölvitték az árát, bizony bánták.

Valahogy úgy vagyunk ezekkel a tejterméknek mondott finomságokkal, mint Gombóc Artúr a csokoládéival – még a penészes sajt is jöhet, persze csak akkor, ha nemes rajta a bevonat. Tejben-vajban fürdünk. Isszuk a tejet, nyakaljuk a túrós tésztát, tejföllel meglocsolva, azt a pöttyöset, aminek nem írom ide a nevét – nos, azt főként a lyány eszi, miután a gondos szülői fogak lerágják róla a barna csokit, amit nem ehet. A joghurtot az anya veszi, apa és lánya eszi. Szeretjük ám a sajtot is, főleg a kemény sajtokat, különösen az akciósat. Kirántani ritkán szoktuk, mert úgy nemigen állhatom: egyetemista koromban ez volt a „szabad kaja” a menzán, tetemes mennyiséget elpusztítottunk belőle, és bár mindez elég rég történt, valahogy nem sírok utána. Ettünk már Szlovákiában gyártott olasz sajtot (halvány másolatot), de igazit is. Taljánországban jártunk a nyáron, és ott is (csak) a hasunkra gondoltunk: vettünk egy adag méregdrága parmezánt. Azt reszeltük (mert már a múlté) az ilyen meg olyan meg amolyan alakú (nálunk is kapható) olasz tésztákra, nyeltük, és közben az olasz égi adók főzőműsorait nézve nosztalgiáztunk. Nem tudom, szabad-e lemondóan nyilatkozni valamiről, ami ott nemzeti kincs, és ráadásul az ára az olvasztott aranyéval vetekszik, de nekem valahogy nem ízlett. (Történt, hogy tésztaevés közben valami ropogott-csikorgott a fogam alatt, gondoltam a tésztafőző vízbe kerülhetett vízkő, onnan meg a tányéromba, de aztán kiderült, hogy a mélyhűtőből elővett „parmidzsánónak” nem volt ideje kiolvadni...) Szóval a sok kalcium meg fehérje csakúgy áramlik a csontjainkba, a későn érkezők már helyet sem találnak maguknak. Hogy tovább szélesítsük az általunk fogyasztott tejes étkek amúgy is széles skáláját (tejes levesek, főzelékek, túrógombóc, tejberizs, darakása stb.), el is kérem a barátnémtól a „tejes receptek szakácskönyvét”, amit karácsonyra kapott, csak még azt nem tudom, kapormártásos nyúlgerincet vagy valami hasonlóan egyszerűt üssek-e belőle össze a családnak vacsorára...