Taxi a kabuli állatkertbe

Ha az utazó harminc évvel ezelőtti bedekkerrel a kezében vág neki az afgán fővároson át vezető útnak, arra készül, hogy andalítóan szép látvány várja majd egy fákkal és történelmi műemlékekkel, kecses mecsetekkel szegélyezett úton.

Két évtized háború azonban felülírta a múltat, a rendet, az útikönyveket. A város megadta magát a bombák pusztításának. Kabul ma fájdalmasan ronda város. A fákat kivágták, a parkokat, kerteket feldúlták, az épületeket a földdel tették egyenlővé. ĺgy hát látnivalónak marad a kabuli állatkert.

– Az meg hol van? – kérdez vissza megdöbbenésemre a fiatal sofőr.

– A Kabul folyó mellett, délen.

Az állatkertnek gyönyörű a fekvése, és ez lett a veszte. A völgyből kifelé igyekvő folyónál van, közel a napsütésben szikrázó hófedte hegyekhez. Itt, a völgy kijáratánál törtek át az amerikaiak, és harcoltak Kabulért.

Akkor, két éve a katonák sokkos, kiéhezett állatokat találtak a szétlőtt épületek közt. A média felkapta a sztorit, Mardzsan, az öreg, félszemű oroszlán jóvoltából még arcot, azaz pofát is kapott a felhajtás. Villámgyorsan összejött a pénz az állatok megmentésére.

– Ugye ENSZ-munkás vagy? – szólal meg egy idő után a sofőr.

– Nem, turista.

– Az meg mi?

Ha van a világon ország, amelynek földjét az utóbbi harminc évben nem taposták turistabakancsok, akkor Afganisztán az. A tálibok uralma alatt csak pár megszállott merészkedett ide, ők középkori körülményekről számoltak be. A háború után ugyan volt egy év békéhez hasonlító időszak, de ez is tovaszállt: a tálibok újraszerveződnek, emberrablásokból tartják fenn magukat. A csak nemzetközi segélyszervezetek által használt szállások ára egy éjszakára felemészti a hátizsákos utazó egyheti büdzséjét. Új útikönyv nincs, Afganisztán az egyetlen ország, melyről a híres Lonely Planet útikönyvsorozat semmilyen információt nem tud, a honlapján is csak ez a figyelmeztetés villog: Ne menj!

Kandahár felé indulni öngyilkos terv: „száz százalék, hogy elrabolnak”, ahogy azt egy helyi mondta nekem Heratban. A déli Kandahár környékén egyetlen külföldit sem látni, az ENSZ is visszavonta irodáját miután hidegvérrel több külföldit gyilkoltak meg errefelé. A NATO hatezer fegyveressel van jelen Afganisztánban, az amerikai hadseregnek mindössze tízezer katonája maradt az országban. Kabuli motelemben Richard, aki amerikai segélyszervezeti dolgozó, azt mondja: –Amerika nem fejezte be a munkát, túl hamar eltűntünk innen. Rohantunk Irakba.

Megkérdezem a taxisofőrömet, Mohamedet, tudja-e hol lehet Oszama bin Laden, aki után az amerikaiak hajtóvadászatot indítottak a pakisztáni határvidéken.

– Ha tudnám, akkor nem güriznék itt a taxiban, felkapnám a 10 millió dollár vérdíjat, és abból éldegélnék – válaszolja nevetve. Elmondja, hogy egyetemista, mérnöknek készül. De most kényszerszünet van az egyetemen, mert Karzai vezetésével az alkotmányozó gyűlés – parlament vagy hasonló épület híján – a Kabuli Műszaki Egyetem aulájában ült össze. Ez az első lépés a demokráciához és a stabilitáshoz vezető hosszú úton, a júniusra ígért választások felé.

Kabulban azonban egyelőre vidám káosz uralkodik, süt a nap, pezseg az élet. A híres Flower Street, a Virág utca mellett haladunk el. A hatvanas években ez az ópiumfüsttől terhes utca volt a hippik fő ázsiai találkozó helye. Persze megváltozott ez is. Manapság csak az ENSZ és más nemzetközi szervezetek dolgozói vásárolnak itt szuveníreket, ami alaposan felvitte a féldrágakövek, afgán szőnyegek, vízipipák, meg a régi – állítólag Nagy Sándor idejéből származó – pénzérmék árát. Azért még vannak ópiumot ajánló árusok is, suttyomban, ideges suttogással kínálják a portékájukat.

Óriási fehér dzsipet pillantok meg. A tetején készenléti pózban napszemüveges amerikai katona, kezében géppuskával, sisakján kamera, szája előtt apró mikrofon, ezen tartja a kapcsolatot az autó körül álló három társával.

Odalépek az egyikükhöz, acélarca meg sem rezdül, keze viszont megszorul a géppuskán.

– Elnézést, megkérdezhetem, mit csináltok itt?

– Just shoppin’ – löki felém áthatolhatatlan szemüvege mögül, meg sem áll a rágózással. – Csak vásárolunk.

Visszaszállok a taxiba és az ablakon át folytatom az ismerkedést a hamisítatlan bazári élettel. Jobbról az ablakon kéregetők nyúlnak be, balra egy WC-papírt áruló kisfiú lát bennem esetleges vevőt, csakúgy, mint egy bőrövet áruló turbános férfi. Előttünk egy tömött buszból hat ember lóg ki az ajtón, egyik kezükkel csimpaszkodnak, a másikkal vidáman integetnek. Odébb burkás nők zsongják körül a csecsebecsést, karpereceket, rúzst, szemceruzát vásárolnak: vajon kinek szépítik magukat, ha fedetlenül nem mutatkozhatnak? A tálibok által előírt égszínkék leplet a nőszervezetek erőfeszítései ellenére sokan még nem merik levenni vagy férjük parancsa miatt nem vehetik le.

Az állatkerthez érve búcsút veszek Mohamedtől. Odabent rozsdás, üresen álló ketrecek fogadnak. Mardzsan, a félszemű oroszlán pár hónapja kimúlt.

Apokaliptikus látvány: gyerekek játszanak egy óriási halom csont tövében. Vajon a falakat is kipettyező golyók ölték meg a állatokat, vagy egymást falták fel?

Közben keleti gőzerővel (vízipipázási szünetekkel) folyik az állatkert újjáépítése. Sajátos helyi szín: toprongyos nyolc-kilenc év körüli gyerekek szedik a szemetet, takarítanak. Vajon mit szólnának az adományozók, ha tudnák, pénzükből gyermekmunkásoknak fizetnek éhbért? Ennyiért felnőttek nem mennek dolgozni, inkább elküldik gyermeküket, maguk pedig kéregetnek vagy a bazár környékén alkalmi munkákból tengődnek. Aki visszatér a falujába, és földművelésbe kezd, gyakran mákot termel az újra erőre kapó heroinkereskedőknek.

Kifelé egy szétlőtt épület mellett jövök el. Tövében, a „Majom” tábla alatt abszurd drámába illő jelenet ismétlődik. Fiatal katonák mogyorót dobnak a ketrecben ücsörgő majomnak, az pedig kinyúl érte. Ilyenkor jó nagyot csapnak a kezére.

Aztán kezdődik minden elölről.

Kabul, 2004. március