Szórványba sodródott sorsok

Míg a csehszlovákiai magyarok nemzeti kisebbségként töltött száz évéből hetvenötöt ők is velünk, felföldi magyarokkal közös államban és így politikai értelemben az anyaországgal szomszédságban éltek, 1993 óta a Cseh Köztársaság és Magyarország közé az önálló Szlovákia ékelődött. 

Immár negyedszázada tehát, hogy a Morva folyótól nyugatra élő szlovákiai kötődésű magyarok ezreinek „félhivatalosan” Szlovákia lett az anyaország, míg Magyarország – némi jóindulatúan jelképes iróniával szólva – inkább „nagymamaország”. Az 1918 utáni első esztendők néhány jellemzőjéről, illetve hogy léthelyzetükben mit mutat a jelen, arról a Mátyusföldről származó, Prágában élő magyar publicistával, Kokes Jánossal társalogtunk. 

Vannak hiteles adataink arról, hogy az Osztrák–Magyar Monarchia szétesése után, az akkoriban alakult Csehszlovákia cseh és morva országrészeiben hány magyar élt? 

Igazán pontos számadatok nagy valószínűséggel nincsenek, mert a különböző publikációkban eltérő tények találhatók erről. Néhány korabeli levéltári forrásban és az államalakulás időszakát tükröző történészi munkákban felbukkanó, többékevésbé megbízható adatok – igaz, különösebb pontosítás nélkül – mintegy ezer főre utalnak. Az 1921es, tehát az első népszámlálás azonban e lélekszámnak akár két-háromszorosát, az 1931-es pedig már tízezernél több Cseh- és Morvaországban élő magyart mutatott ki. Ezeknek az embereknek jelentős hányada nyilván a Felvidékről származó vállalkozó, különböző értelmiségi és egyetemista, az élet különféle területén érvényesülő magyar munkavállaló, esetleg politikai menekült volt; illetve olyan személyek, akik már a Monarchia idején is ott találták meg a mindennapi egzisztenciájukat. Akkoriban az ott élő magyarok többsége főként a két nagyvárosban, Brünnben meg Prágában összpontosult. 

Az úgynevezett masaryki időkben milyen volt magyarnak lenni az egykori Csehszlovákia Morva folyón túli országrészében? 

Gondolom, polgári közérzet dolgában ez alapvetően szinte senkinek sem okozott különösebb próbatételt, Prágában különösen nem. Legalábbis ezt sikerült leszűrnöm azokból a hosszabb beszélgetésekből, amelyeket a most évente hat alkalommal megjelenő közéleti és kulturális lap, a Prágai Tükör részére készítettem. E munka során több olyan magyar riportalannyal találkoztam, akik a múlt század húszas-harmincas éveinek fordulóját, illetve a rákövetkező éveket egyetemi hallgatókként vagy már érett korú felnőttekként Csehországban, főleg a fővárosban éltek még. De már az 1980-as évek közepén Balogh Edgár is felidézte nekem prágai diákéveinek emlékeit. Tehát az a Temesváron született, de a köztudatban „kolozsvári íróként” szereplő íróember és közéleti tekintély, akinek az édesapja nagyszebeni evangélikus szász, az édesanyja viszont pozsonyi magyar asszony volt; anyai ágon az ősei pedig Baloghok voltak. A 18 évesen a Kessler nevet Baloghra váltó Edgár is tagja volt annak a háromfőnyi magyar diákküldöttségnek, amelyet memorandumuk átnyújtásakor Masaryk köztársasági elnök személyesen fogadott. Egyéb alkalommal bővebben beszélgethettem a műfordító és irodalomtudós Zádor Andrással, aki 1936-ban szerzett jogi diplomát a prágai Károly Egyetemen. Ő a húszas évek végén került el Prágába, ahol kapcsolatba lépett több szerkesztőséggel, így a csehszlovákiai magyar napilapként megjelenő Prágai Magyar Hírlappal is. Arról szintén tőle hallottam a legtöbbet, hogy a magyar egyetemisták inkább a német tanszékek iránt érdeklődtek, mert részben ismerték és ezért közelinek érezték ezt a nyelvet. Aránylag gyorsan megalakultak az akkori magyar diákkörök; például a Petőfi Kör és a Szent György Kör nevű egyetemista cserkészcsapat is, amely előzménye lett a csehszlovákiai magyar egyetemi ifjúsági mozgalom szervezetének, az 1928-ban Gombaszögön megalapított Sarlónak. 

Nagyot ugorva az időben, mit mutatnak az utóbbi évtizedek statisztikái: Csehországban miként alakul a magyarok lélekszáma? 

Ha az 1989-es rendszerváltást követő népszámlálások adatait nézzük, bizony lejtőn vagyunk. A hivatalos adatlapokon 1991-ben még 21 ezren, 2001-ben 15 ezren, 2011-ben 12 ezren írták be nemzetiségként a magyart. Ez tízévenként átlagosan 25 százalékos csökkenést jelent. Természetesen, az iménti számok aligha igazán pontosak, hiszen a nemzetiség megjelölése teljesen önkéntes, és még így sem biztos, hogy mindenki őszintén nyilatkozik ebben a dologban. A szociológiai intézet munkatársaival konzultálva ellenben joggal feltételezhető, hogy ténylegesen pár ezerrel többen lehetünk magyarok Csehországban. És bár akadnak ennél jóval optimistább, akár 40-50 ezer lelket emlegető becslések is; de hát a különböző rendezvényeinken tapasztalt részvétel, továbbá az egyéni ismeretségek köreinek benyomásai, vagy az újak számának gyarapodása nem ez utóbbi reményt látszik igazolni. 

Esetleg nem lehetnek sokan az olyanok, akik egyénileg és befelé élik meg magyarságukat, kerülve a szervezett vagy közéleti formákat? 

Ez is lehetséges, de távolról sem ekkora különbséget mutató arányokban. Látni kell ugyanis, hogy a csehországi magyarok zöme már régen nem 1945 után kitelepített szlovákiai magyar és annak családtagja vagy leszármazottja. Ez a klisé egyszerűen idejét múlta. A jogfosztottság idején deportált tízezrekből már az 1950-es évek elején is csak mintegy tízezer magyar maradt Csehországban. Később elsősorban az országon belüli természetes migráció keretében kerültek sokan a cseh és morva országrészekbe. Többségük a jobb kereset reményében dolgozni jött, mások a különböző központi hivatalokban és tudományos intézményekben találtak állást, az egyetemeken végezték tanulmányaikat, vagy a férfiak a katonaéveiket letöltve maradtak ott. 1991-re, még a közös államban, így alakult ki az a hozzávetőlegesen húszezres létszám, amely azóta természetes úton csökken. 

Kik hát manapság a csehországi magyarok? 

Nehéz kérdés. Ha azt nézzük, kik alkotják az egyes civil szerveződések és szakmai körök tagságát, többnyire 60 éven felülieket látunk. Így bizony az átlagos életkor eléggé magas, az utánpótlásnak pedig eléggé szűkében vagyunk. Ez értelemszerűen nem vonatkozik az ötvenes évek derekán Prágában alakult Ady Endre Diákkörben és az 1969-ben Brünnben létrehozott Kazinczy Ferenc Diákkörben működő fiatalokra, ők viszont tanulmányaik befejezése után többnyire hazamennek Szlovákiába. 
 

Ha újságíróként a cseh- és morvaországi tájakat járod, megüti a füled magyar szó? Persze nem magyarországi turistákra gondolok! 

Aránylag sok helyen találkozni magyarokkal. Ők jobbára még a szüleikkel gyerekként kerültek Csehországba. Teplice, Karlovy Vary, Sokolov, Ostrava környékén élnek, de már tisztességben megőszült idős emberek. Találkozni vegyes házasságban élőkkel is, viszont a szórványlét adta elszigetelődés folytán – a múló évtizedek alatt – az életerős magyarságtudatuk kissé megkopott. 

A rendszerváltás óta valószínűleg ezért lehet a Morván túl élő magyarok ösztönző támasza az országos szervezetként funkcionáló Cseh- és Morvaországi Magyarok Szövetsége! 

Igen. Ebből a szempontból az 1990-es esztendő lényeges mérföldkő. Napjainkban már a CSMMSZ Prágában és Brünnben létrejött nagy alapszerveződései mellett Teplicében, Lovosicében, Karlovy Varyban, Pilsenben, Ostravában és ennek kihelyezett sejtjeként Olmützben működnek a szövetség alapszervezetei. 

Apropó, Olmütz! Tóth Lajos, a kitűnő vágsellyei klubszervező és pedagógus említi egyik régebbi visszaemlékezésében, hogy éppen ebben az észak-morvaországi városban töltött katonaévei alatt szép számban talált magyar könyveket a helyi közkönyvtárban. 

Ez másutt sem volt ritkaság. Például Karlovy Vary városi könyvtárában úgy harminc esztendővel ezelőtt évente még ezer magyar könyvkölcsönzést tartottak számon; és a környék négy további településén szintén voltak kikölcsönözhető magyar kötetek. Sajnos, a rendszerváltás után eluralkodott a kommersz szemlélet, ezeket a könyveket kiselejtezték, jobb esetben raktárakban porosodnak. 

Ilyen módon lett igaza Dobossy Lászlónak, aki a Csehországban élő magyarokat az elfeledett magyaroknak érezte? 

Ő ezt még az 1960-as évek közepén írta, és arra utalt, hogy néma homályba veszett a szlovákiai magyarok második világháború utáni vesszőfutása, a deportálások kíméletlensége. 

A csehországi magyar körökben mostanában minő hangsúlyokkal kerül szóba ez a történelmi valóság? 

Csak a saját tapasztalataimat mondom: köznapi társalgásban ritkán találkozni ezzel a témával. A kitelepítettek túlnyomó többsége régesrégen hazatért, vagy meghalt. „Odakinn” lényegében ma nincsenek kitelepített magyarok. Ezért nem is forog közszájon ez a téma, sőt, a magyarok többsége nemigen szereti, ha erőszakoltan szóba kerül. Ragaszkodunk viszont a Felvidékhez kötődő gyökereinkhez, ami a rokoni szálak következetes ápolásában is megnyilvánul. A mindennapokban azonban már csehországi magyaroknak tartjuk magunkat, hiszen a nemzeti kisebbségi létünk konfliktusmentesen kiegyensúlyozott. Mind kormányzati, mind kerületi vagy akár városi szinten rendre megkapjuk a tevékenységünkhöz szükséges anyagi támogatásokat. Prágában rendszeresen van magyar szentmise, illetve református istentisztelet, képviselőnk aktívan részt vesz a kormányzat kisebbségi tanácsának munkájában. A cseh állam nem gördít semmilyen akadályt a Magyarországgal fenntartott kapcsolataink elé sem, ahonnan szintén megkapjuk a nekünk szánt támogatásokat, és zavartalanul megtarthatjuk a nemzeti ünnepeinket. Tulajdonképpen rajtunk múlik, mennyire tudunk tevékenyek lenni. Ezért is szoktam mondani, hogy Csehországban, Prágában pedig különösen, szinte tökéletesen lehet magyarnak lenni, magyar életet élni – csak hiányzik ehhez tízezer magyar... A mi egyetlen igazi, ám annál nagyobb gondunk, hogy Csehországban nincs számottevő utánpótlásunk. Így annak az elvárásnak sem tudunk eleget tenni, hogy iskoláink legyenek, vagy hogy szélesebb körű és komolyabb közéletiközösségi életet mutatva tudjunk szerveződni. 

Említetted a gyökerek iránti ragaszkodást. Hol vagy itthon, és hol otthon? 

Szlovákiában magyar alapiskolába és magyar ipariba jártam, az egyetemet Bukarestben végeztem, utána összesen nyolc évig tudósítóként éltem ott. Több esztendőn át dolgoztam Magyarországon, 1993 után pedig Prágában maradtam. Mind a három-négy országban otthon vagyok, de igazán itthon csak ott lehet az ember, ahol született. És ami ehhez köt, azok az eltéphetetlen érzelmi szálak, az elszakíthatatlan gyökerek.