Szomorú sírok, kacagó fejfák

„Sírva vígad a magyar”– hangzik a közismert szólás, és ezzel bizony nem is lehet vitatkozni. Vagy mégis? Hiszen bánatunkhoz rendszerint oda szegődik a humor is, a jövőbe vetett remény, a „csakazértis” hangulata, hogy oldja a keserűséget, fájdalmat. Jó példája e pszichés fordulatnak a hagyományos magyar temetkezés: pap, kántor, rokonok és ismerősök, megfelelő liturgia, sok sírás és még több koszorú, díszes koporsó, majd a szertartást követő halotti tor, amikor a messze földről összefutott rokonság nemcsak a megboldogultra emlékezik, hanem az életről, egymásról is gondolatokat cserél.

Mára a városokban mindenhol, de vidéken is lassan megváltoztak, átalakultak ezek az ősi szokások. Eltűntek a hagyományok, a szertartások felgyorsultak és leegyszerűsödtek, s bár az elhunyt után maradt továbbra is a fájdalom, ma már nincs szükség torra ahhoz, hogy az élet visszatérhessen a rendes kerékvágásba. A hozzávalók megrendelése pedig csak pénz kérdése: még a sírfeliratot is készen kaphatja az ember...

Vidéken, különösen a kisebb falvakban szokás volt a sírkert fejfáihoz tréfás sorokat kigondolni, bár ezeket csak szóban terjesztették, a fejfákra nem rótták rá: „Gyula Pálnak híttak engem, 100 koporsót készítettem. A százegyedikben Magam fekszem itten.” Vagy: „Itt nyugszik a feleségem,/ Béke neki, béke nékem,/ Többé nem jár már a szája,/ Ha eljárok a kocsmába.” A szellemes, bár többnyire meglehetősen naiv versekben, az úgynevezett nevető fejfákban azonban nemcsak a régebbi falusi élet elevenedik meg, hanem őseink gondolkodása és nem utolsósorban sok könnyet ejtő, ám azért mindent nevetéssel elintéző mentalitása is. Irodalomtörténészek szerint a nevető fejfák soraiban „nemcsak a sorsüldözött magyar nép melankóliája található meg, hanem a magyarságra jellemző akasztófahumor is”. „Lám, a sors hogy fizet!/ Soh’sem ittál vizet,/ És meghaltál éppen,/ Vízi betegségben.”, vagy: „Itt nyugszik egy szűz,/ Hajadon, jámbor./ Siratja egyetlen fia,/ Sándor.”

A néprajztudomány szerint a magyar sírfeliratok, a sírversek és a nevető fejfák egyaránt a népköltészet műfajai közé tartoznak. A két ág természetesen szoros kapcsolatban áll egymással, ám a nevető fejfák eredeti szövegét csak a szájhagyomány élteti. Ez utóbbi miatt nehéz pontosan dokumentálni a lelőhelyüket. A sorok között azonban nem egyszer a helységnév is feltűnik, így a borsodi falvakból, valamint Békéscsaba, Beregszász, Tiszalök vagy Vác környékéről maradtak ránk bőséggel ilyen rigmusok.

Kik írták ezeket az „illegális“ sírfeliratokat? Mondják: általában egyazon személy, lehet, hogy a kántor, vagy éppen a mesemondó ember. Az biztos, hogy bárki is volt, 30 krajcárért, vagy egy pohár borért szívesen foglalta lírába az elhunytak egyéniségét „Itt nyugszik Sánta Borbála,/ Sokszor fürdött borban álla,/ Mindent elvitt a bor ára,/ Életét legutoljára.”

A népi epigrammákba rejtett gondolatok – egy-egy néprajzi gyűjtemény átlapozása közben rádöbbenhetünk – még ma is meglepően logikusak, s rendhagyó formában ötvözik a tényeket és a humort. Mert hogyan lehetne vitatkozni például azzal, aki így búcsúzott a halott nevében a világtól: „Itt nyugszom én,/ Olvasod te,/ Olvasnám én,/ Nyugodnál te.”