Szlovákia mától a NATO tagja

Négy nap múlva, április 2-án a brüsszeli NATO központ előtt hivatalosan is felvonják Szlovákia és vele együtt a másik hat új tagország, Szlovénia, Románia, Bulgária, Észtország, Lettország és Litvánia zászlaját. Ezzel lezárul egy hosszú és bonyolult folyamat Szlovákia történetében éppúgy, mint a Szövetségében. Szlovákia elérte egyik fő külpolitikai célkitűzését – a másikat, az európai uniós tagságot május elsején érjük el –, ezért most el kell kezdeni gondolkodni azon, mik lesznek az ország külpolitikájának és biztonságpolitikájának új sarokkövei.

Mivel külpolitikánk alapvetően az európai és euroatlanti térségben teljesül ki, és a NATO- illetve az európai uniós tagság határozza meg, legfontosabb célkitűzéseinknek is erre a térségre és szervezetekre kell összpontosítania. Szlovákia kül- és biztonságpolitikájának ennek alapján alapvetően a következő kérdésre kell összpontosítania: aktív vagy passzív külpolitikát választ, világos választ kell adnia arra a kérdésre, vajon a transzatlanti térség jövőjével kapcsolatban a pro-atlanti vagy pro-európai irányvonalat kívánja-e követni, és hogyan képzeli el a két szervezet jövőjét.

Az első kérdésre viszonylag egyértelmű a válasz: Szlovákia méreteihez, lehetőségeihez és potenciáljához képest már jelenleg is viszonylag jelentékeny létszámú katonasággal képviselteti magát a különböző békefenntartó hadműveletekben (jelenleg több mint 700 katona állomásozik külföldön, de 2003 második felében ez a szám meghaladta a 850-et is). Ezzel kapcsolatban sokkal inkább az a probléma, hogy a külföldi egységek kb. 70 százaléka az ENSZ égisze alatt teljesít szolgálatot, ami nem teljesen felel meg Szlovákia külpolitikai prioritásainak, ezért növelni kell a NATO, és a jövőben az Európai Unió súlyát. Ami a transzatlanti térség jövőjével kapcsolatos kérdéseket illeti, Közép- és Kelet-Európa országai 1989 óta gyakorlatilag az elmúlt évben kerültek először olyan helyzetbe, hogy egyértelműen szint kellett vallaniuk, melyik koncepciót, illetve országcsoportot részesítik előnyben kül- és biztonságpolitikájuk alakításakor. Természetesen ez alól nem volt kivétel Szlovákia sem: Közép-Európa az úgynevezett euroatlanti utat választotta, amely a NATO-t részesíti előnyben mint az európai térség biztonságának legfontosabb biztosítékát, és hangsúlyozza az USA európai jelenlétének nélkülözhetetlenségét. Ezzel kapcsolatban nagyon fontos megjegyezni, hogy az említett koncepció kulcsfontosságú eleme az európai kül- és biztonságpolitika fejlődésének olyan irányú befolyásolása, hogy az ne veszélyeztesse a NATO központi szerepét Európában, és ne hozzon létre felesleges párhuzamos struktúrákat. Az Egyesült Államoknak egyébként kulcsszerepe volt a NATO jelenlegi bővítésében is. Mint az Észak-atlanti Szövetség legbefolyásosabb tagjának, álláspontja meghatározó volt a bővítéssel kapcsolatban is. Sokáig bizonytalan volt az amerikai vezetés álláspontja, hiszen a legutóbbi elnökválasztás után időbe tellett, míg az új kormány kialakította saját külpolitikai koncepcióját és a bővítéssel kapcsolatos nézeteit. A 2000. év második felében azonban a washingtoni kormány egyértelművé tette: támogatja a NATO bővítését, és a prágai csúcson új országok kapnak meghívást. Sokáig kérdéses volt, kiket hívnak meg, de végül néhány fontos tényező együttes hatásának következtében a széleskörű bővítés mellett döntöttek. A legfontosabb szempontok között volt, hogy az amerikai diplomácia 2001. szeptember 11-e után szerette volna „letudni” a NATO bővítést, ezért a „nagycsoportos” variáns mellett döntött, hogy néhány év múlva ne kelljen ismét foglalkoznia a kérdéssel. Ez lehetővé tette számára, hogy energiáit a kényesebb vagy a terroristatámadásokat követően fontosabb régióknak szentelje, mint például a Közel-Kelet vagy Közép-Ázsia. Ezenkívül a széleskörű bővítés – amelynek legfontosabb következménye Románia és Bulgária csatlakozása – előtérbe helyezésekor figyelembe kell még venni a jelenlegi globális biztonsági környezet jellemzőiből fakadó stratégiai tényezőket is. Az Egyesült Államok számára megnövekedett a kelet-balkáni országok, Románia és Bulgária jelentősége, hiszen földrajzilag sokkal közelebb helyezkednek el a jelenlegi fő válsággócokhoz, és ami szintén fontos, az Németországból és Nagy-Britanniából a Közel-Keletre és Közép-Ázsiába irányuló haderő-átcsoportosítás iránya mentén fekszenek. Fontos tényező volt az is, hogy a jelenleg csatlakozó hét ország belépésével kiteljesedik egy összefüggő térség a Balti-tengertől az Égei-tengerig, amely az európai stabilitás zónájának kelet felé való kiterjedését hozza magával. Ez a NATO azonban már nem az a NATO, amelyet jó tíz éve megismertünk. Szeptember 11-e után egyértelműen megmutatkozott, hogy ha a NATO nem változik meg, háttérbe szorul. Hivatalos és nem hivatalos amerikai források többször jelezték, a régi séma alapján működő NATO-nak nem nagy jövője van az Egyesült Államok számára. Washingtonban azonban ennek ellenére mégis úgy gondolták, jobb lesz a NATO-val, mint nélküle – természetesen amennyiben sikerül megreformálni. Ennek megfelelően az amerikaiak magukhoz ragadták a kezdeményezést, mondhatni előre menekültek. Kidolgoztak egy programot, amely megvalósulása esetén megmentheti a szövetség súlyát és jelentőségét. Az amerikaiak által felvázolt és a 2002-es prágai csúcson elfogadott koncepció egyik legfontosabb eleme egy viszonylag kis létszámú, de kitűnően felszerelt és kiképzett NATO-haderő létrehozása, amely szükség esetén akárhol bevethető, földrajzi határok nélkül. Ennek a megvalósulása gyökereiben változtatná meg a NATO feladatait, küldetését.

Az elmúlt ötven évben a NATO a tagállamok kollektív védelmének legfőbb – az európaiak esetében szinte egyetlen – oszlopa volt. Küldetése tehát kizárólag arra szorítkozott, hogy egy esetleges külső támadás ellen megvédje a tagállamok területét. Erre a célra jöttek létre struktúrái, stratégiai koncepciói és a hidegháború 40 éve alatt hibátlanul teljesítette is küldetését. A kilencvenes évek elejétől azonban a helyzet gyökeresen megváltozott. Az elmúlt év eseményei is nagyon világosan mutatják, hogy az egyes országok biztonsága sok esetben távol Európától, hogy valahol Közép-Ázsiában vagy a Közel-Keleten dől el. Ezeknek az új veszélyforrásoknak a kivédésére pedig már nem feleltek meg a NATO hagyományos képességei. Az új „NATO-haderő” koncepciója válaszul ezekre a kihívásokra született meg. Mindezek olyan változások, amelyek következtében a NATO sokkal nagyobb mértékben válik képessé küldetésének végrehajtására, igaz, jellege gyökeresen különbözni fog attól, amelyet az elmúlt évtizedben megismertünk.