Szerelmem, Dél-Amerika

Színes fejű gombostűk jelzik az előszobai térképen, hol mindenütt járt. Kezdem számolni, de feladom, beérem azzal, hogy Ildikó Afrika és az Antarktisz kivételével minden világrészre eljutott. Fél lábbal találkozásunkkor is úton volt, pár nap múlva az olaszországi Bariba készült, de ez csak amolyan „kishal” egy magafajta nagy utazó számára. 

Belépve a kis pozsonyi lakásba, földbe gyökerezik a lábam a látványtól. Ennyi mindent egy helyen még múzeumban sem láttam. Leírni lehetetlen, minden pici helyen van valami, a falak tele képekkel, a polcok zsúfolásig emléktárgyakkal, csecsebecsékkel, a földön egy hatalmas próbababa száriba öltöztetve. Leírhatatlan, hogy mi miden van itt, főleg babák, amikhez a patchworkon keresztül jutott el. Kincsek, mert a vágsellyei születésű Ildikónak ezek mindegyike emléket rejt. A sarki polc és az ajtó mögötti tér roskadozik a könyvektől, legtöbbjük útikönyv, útleírás. Egy idő után nem férnek, pedig dupla sorba rakja, így jut belőlük egy barátnőjének, aki szlovák környezetben él, s nemigen fér hozzá a magyar könyvekhez. 

„Krakkóból repülünk. A csapat fele dél-szlovákiai, a másik alsókubini. Nyolcan megyünk, csajok, hat napra – ül le mellém, miután úgy érzi, hogy most mindent elrendezett. Úgy gondoltam, ez lesz az idei első kirándulás, de ez nagy tévedés: – Egy hónapja Törökországban jártam, Kappadókia mesebeli világában.” Az nyolcnapos körút volt. 

Ildikó, miután négy éve elvált, gyereke nincs, egyedül él, minden pénzét arra költi, hogy kiélje szenvedélyét. Huszonegy éves kora óta egy baráti társasággal utazgat, egy-kettő maradt csak ki. Amíg férjnél volt, addig is ment. 

Az utazás olyan, mint a drog

Ezt mondta, mikor hat éve először találkoztunk. Ha az ember belekóstol, nem tudja abbahagyni. Mitől lett függő? „Mindig vonzott. Régész akartam lenni, faltam a történelemkönyveket, rengeteget olvastam Törökországról meg a különböző civilizációkról, kultúrákról, Egyiptomra teljesen rá voltam kattanva. Minél többet olvastam, annál jobban bennem volt az érzés, hogy »no, ide el kell menni«. Azt mondják, véletlenek nincsenek, amikor beléptem a cégbe – harminc éve dolgozom egy energetikai vállalatnál –, úgy adódott, hogy egy kolléganő helyett elmehettem a Szovjetunióba, s egy olyan csapattal jöttem össze, amelynek tagjai ott kezdték tervezni, hogy a következő évben hova utaznak. Velük mentem Görögországba, majd Egyiptomba. S jött egyik a másik után, mindaz, amire gyerekkorom óta vágytam, s aztán elkapott a gépszíj.”

A régészet többé nem jutott eszébe, amit azzal magyaráz, hogy egyre racionálisabb oldaláról látta a dolgot. A mai napig elégedett a munkahelyével, szerencsés, mert olyan emberekkel hozta össze a sors, akikhez jó kapcsolat fűzi. A munkahelyén és az utazásokon is barátokra lelt. Ez kielégítette a kíváncsiságát, megteremtett szármára egy biztos hátteret, eljutott egy nagy felismeréshez: hogy ami neki szenvedély, az a régész számára munka, és nagyon pénzfüggő. S az sem biztos, hogy Mexikóba vagy Guatemalába jutna el, oda, ahova őt vonzza a szíve. A kíváncsiság hajtja, de nem éli meg veszteségként, hogy nem lett régész. 

Egyiptom helyett a maja kultúra

Egykori nagy álma, Egyiptom is a háttérbe szorul, felváltotta a maja kultúra. „Foglalkoztatott, utánakerestem, mint minden más téma után, elolvastam Passuth Esőisten siratja Mexikót című könyvét, s természetesen felmerült a gondolat, hogy el kellene oda menni, megtapasztalni, mert ott helyben az érzelmek ledöntik az embert a lábáról. S más a rálátás, amikor valaki egyszer csak ott áll a Nap- vagy a Holdfénypiramis alatt. Ezek nagyon mélyen hatalmukba kerítik.”

Minden út előtt alaposan készül, olvasgat könyveket, a neten keresgél. Néha megdöbben azon, hogy egyesek a legnevezetesebb dolgokat sem ismerik. „Az utazásvezetőnk mesélte, hogy Rióban járva négy nap után az egyik utazó megkérdezte, hogy »az a pasi a széttárt karokkal kicsoda?«. Döbbenet...”

Hiába próbálom rávenni egy kis számadásra, meg sem saccolja, hány országban járt eddig. Csak azt tudja, hogy a világrészek közül még Afrika és az Antarktisz hiányzik. Azt mondja, hogy Afrikához még fel kell nőnie. De ez is eljön...

Hogy mi nyűgözte le leginkább? „Dél-Amerika. Peru, Bolívia, az indián kultúra számomra lenyűgöző. Hihetetlenül titokzatos, nagyon sejtelmes, izgalmas. A mentalitás, az egész kultúra, a gyönyörű hímzések, az mind egy csoda. – Ha három hétre megy is az ember valahová, ha egy helyben marad is, nehéz megismerni az ott lakók életét, kultúráját, étkezési és más szokásait. Csak egy icipici ízelítőt kap mindenből. 

– Utazási irodával utazom, s eddig mindig nagy tudású, művelt kísérőkhöz volt szerencsém, a múltban mindegyiknek kapcsolata volt az adott országgal. Az egyiknek a családja élt ott, volt egy fiú, akit egy őserdei közösség hét hónapra beengedett maga közé. Olyan emberek ezek, akik minden kérdésre választ adnak, meg tudták magyarázni még azt is, hogy miért vannak annyira rákkattanva a sorozatokra a dél-amerikaiak, miért van az, hogy máshogy látják a szerelmet és sok mást, mint mi, akik már eltávolodtunk a természettől. A másik dolog, hogy ha szlovákiai a vezető, mindig van mellette egy helyi, aki ismeri az ottani viszonyokat, ott élnek az ismerősei, barátai, azok is besegítenek a felelettel.”

San Salvadorba nem térne vissza

2008-ban Dél-Amerika kilenc országában járt, a következő esztendőben Kína, Nepál, India és Tibet következett. Dél-Amerika az egyik olyan hely, ahová mindig szívesen visszatér. Bármikor mondanák azt, hogy egy óra múlva indulhat, összekapná magát. „Még időm is maradna a repülőtéren két kávéra. Elég a fényképezőgépet és a pénztárcát, vagy egy bankkártyát magammal vinni” – nevet. Egyetlen helyen érezte, hogy soha többé, bár racionális magyarázatot nem tud adni. San Salvadorban pánikszerű, rossz érzés kapta el, pedig nem érte semmi kellemetlenség, nem érezte magát veszélyben. De jól sem. 

A titokzatos, sejtelmes helyek vonzzák, nem a népszerű turisztikai látványosságok. „A Skorpió jegyében születtem, s állítólag ez abból adódik. Főleg az érdekel, amiről olvastam. A hideg nem vonz, utálom. Már az is nagy teljesítmény számomra, hogy tavaly Üzbegisztánban bevállaltam egy éjszakát a jurtában, ahol egy fok volt. Nemcsak én, a többiek is megszenvedték. Egyébként azzal, hogy valami kényelmetlen, nincs problémám. Nem hiányzik a luxus.”

Bár azokhoz hasonlóan, akik sokat utaznak, megtanulta, hogy a kofferbe ne kerüljenek felesleges dolgok, így is megtörténik, hogy valamit sikerül visszahozni tisztán. Azon, hogy kalap, meg estélyi ruha, jót nevet. A fején nem visel el semmit, még akkor is nehezen, ha kikötik, hogy de most kötelező. A legfurcsább, amivel közép-európaiként találkozott, az épp ezzel kapcsolatban esett meg vele Iránban. „Elmentem vécére, ott levettem a fejemről a kendőt, hogy kézmosás után megigazítsam a frizurámat. Ahogy kimentem az étterembe, megfagyott a levegő, mert a kendőt a fogason felejtettem. Megtörtént az is, hogy a sivatagban autóbuszozva a sofőr azt mondta, őt nem zavarja, ha levesszük a kendőt, mert a nagy hőség ellenére klíma nem volt. Elaludtunk, s egyszer csak nagy kiabálásra riadtunk fel; egy katona állt géppisztollyal a busz ajtajában. Ellenőrzés volt, s az volt a baja, hogy nincs rajtunk kendő. Egyébként általában ügyelünk arra, hogy ne vétsünk a helyi szokások ellen.”

Térdficammal a piramisra

Mexikóban 2011-ben balesetet szenvedett, lezuhant egy piramisról, kificamodott a térde, de sántítva, bottal megtette az utat. A negyedik napon már felmászott a guatemalai piramisra. Gondolta, hogy valószínűleg többé úgysem jut el oda. Ugyancsak Mexikóban történt, hogy eltervezték, kirándulnak egy tavakban gazdag helyre, de indulás előtt jött a turistavezető azzal a figyelmeztetéssel, hogy át kell gondolni az egészet, mert egy banda fosztogatja arrafelé a turistákat. Másutt is adódtak helyzetek, amelyek nem épp szívderítők, de életveszélybe szerencsére sose került. Megesett, hogy a hullám odaverte a sziklákhoz, sérüléseket szenvedett, lenyúzta a bőrét, vagy a medúzacsípés elmérgesedett, magas láza lett tőle, két-három nap, mire elmúlt. Egyiptomban egy, nem épp bizalomgerjesztő, tenyérnyi nagyságú, szőrös hátú pókkal gyűlt meg a baja a szobában, máskor meg a taxismaffia pénzt sejtve ijesztett rájuk. Elérték, hogy ne adjanak el nekik vonatjegyet, és összejátszva a rendőrökkel megfenyegették őket, hogy élve nem jutnak el a vasútállomásról. „Venezueláben komoly allergiát kaptam, a puri-puri legyecskék nem csípnek, hanem kiharapnak egy darabkát a bőrből, s az rögtön vérzik, éjjel elkezd viszketni, bedagad. Ha az embernek olyan a lába, mintha himlős lenne, az igen kellemetlen. Van orvos, igaz, hogy néha mondjuk nőgyógyász, de el tudja látni. Az én specialitásom az ételmérgezés, mert végigkóstolok mindent. Érdekes, hogy soha nem az utcai kajától lett bajom, még szapora lépésem sem, rendre az éttermi étel a gond. Azért mindig szerencsém volt, az orvosnál van gyógyszer. Lemondtam a csónakázásról, mert nem tudtam kimászni az ágyból, de komolyabb baj nem volt.”

A világot egyre jobban fenyegtő terrorizmus miatt sem mondott le soha az útról. Fatalista. Azt tartja, hogy „vannak dolgok, amiket nem lehet kiküszöbölni. Itthon se, ha rossz időben, rossz helyen találja magát valaki. Kiszámíthatatlan, hogy mi fog történni, de az ember bízik a szerencséjében. Amikor Iránba készültem, mindenki fogta a fejét. Ott meg olyan mérhetetlen barátsággal közelítettek hozzánk az emberek, érdeklődtek, mit akarunk megnézni, mit láttunk már, ajánlottak ezt-azt, meghívtak teára, beszélgetni akartak, volt, aki felismerte a magyar nyelvet, amikor egymáshoz szóltunk. Az ember ezek után leveti magáról a kétségeit, bizonytalanságait.”

Tengerimalac és selyemhernyó

„Csakis olyan ételeket eszem, amelyek az adott országra jellemzőek. Bogarat nem nagyon kóstoltam, egyedül tücsköt vagy skorpiót, az olyan, mintha chipset rágnék. Rászántam magam Peruban a tengerimalacra, bár az mégis egy húsdarab, van saját íze, olyan, mint a nyúl, de a selyemhernyót és a pondrót nem tudtam a számba venni. Élve is ronda, megsülve még rondább. Nem bírnám meginni a friss vért, vagy lenyelni az ökör szemét. Pedig vannak azért olyan étkezési szokások, amelyeket nem illik megszegni. Mexikóban figyelmeztettek, hogy ha belepottyan a kukac a pálinkába, azt nem illik otthagyni: bárhogy le kell gyűrni, mert az a legnagyobb megtiszteltetés, hogy pontosan nekem pottyant bele. Sértésnek veszik, ha ilyet elutasítanak.”