Szerelem

Napilapom hírei közt éppen most olvastam egy szerelmi drámáról. A férfi megölte a nőt, aztán öngyilkos lett: tehát szerette őt. Nem érdekel, ki volt a férfi és ki a nő. Csak a szerelmük érdekel: és nem azért, mert meghat vagy megdöbbent, vagy mert felizgat és elgondolkoztat. De azért, mert felidéz egy emléket ifjúságomból, egy különös vadászemléket, amikor megjelent előttem a Szerelem, egészen úgy, mint az első keresztények előtt az égbolton a kereszt.

Az ősember ösztöneivel és érzéseivel születtem, ezekkel keveredtek el civilizált énem gondolatai és érzései. Szenvedélyesen szeretek vadászni; de a vérző állat, a bevérzett tollak, kezemen a vér úgy öszszeszorítják a szívemet, hogy majdnem elájulok.

Abban az évben, már az utolsó őszi napokban – egyszerre hidegre fordult az idő – az egyik unokabátyám, Karl de Rauville meghívott: menjek vele vadkacsázni a hajnali nádasba...

Este érkeztem meg unokabátyámhoz. Sziklát repesztő hideg volt.

Vacsora közben, a nagy ebédlőben, melynek pohárszékét, falát, mennyezetét ellepték a kitömött madarak, Karl elmondta, hogyan rendelkezett erre az éjszakára. Körülöttünk kitárt szárnnyal repülni látszott a sok madár, ott ültek az ágakon leszegezve a karvalyok, a kócsagok, baglyok, éjjeli lappantyúk, az egerészölyvek, hímkarvalyok, keselyűk, sólymok, s maga unokabátyám is különös sarkvidéki állat lehetett volna közöttük, fókabőr kabátjában.

Megtudtam, hogy hajnali fél négykor kell indulnunk, s fél ötre elérjük kiválasztott leshelyünket. Azon a helyen egy kunyhót raktak jégtáblákból, hogy védjen valamelyest a napkeltét megelőző szörnyű széltől, attól a jegestől, amely fűrészként tép a húsba, belénk vág, akár egy kardpenge, szúr, mint a mérgezett tövis, harapófogó nem kínozhat meg jobban, éget, mint a tűz.

Unokabátyám a kezét dörzsölte:

– Még nem értem meg ilyen fagyot! Már este hatkor tizenkét fokot mértünk.

Vacsora után azonnal ágyamra vetettem magam, és a kandallómban lobogó hatalmas tűz fényénél elaludtam.

Amint hármat ütött az óra, felébresztettek. Én báránybőr bundát húztam magamra. Karl unokabátyám medvebőrt. Mind a ketten felhajtottunk két csésze forró kávét, utána két pohár finom konyakot, majd elindultunk a kerülővel s a kutyáinkkal: Plongeonnal és Pierrot-val.

Alig tettünk néhány lépést, úgy éreztem: a csontom megfagy. Olyan éjszaka volt, amikor azt hihetjük, a föld is meghalt a hidegtől. A jeges levegő annyira fáj – keménnyé, egészen tapinthatóvá válik; a legkisebb szél sem támad benne. Merev, mozdulatlan. Harap, tehetetlenné tesz, megfagyaszt, megöli a fákat, a növényeket, a bogarakat; még az apró bogarakat is: csak lefordulnak az ágakról a kemény földre, és a fagy ölelésében keménnyé válnak ők is.

A hold az utolsó negyedben járt, egészen oldalára fordult, ájuldozni látszott az űrben, s oly gyenge volt, hogy nem tudott már továbbmenni: ott maradt fenn, őt is átjárta, megbénította a rideg ég. Száraz, szomorú fényt árasztott a világra, azt a halódó fakó fényt, amit hónaponként ránk vet, ilyenkor, feltámadás végén.

Egymás mellett lépkedtünk Karl meg én, hátunk egészen meggörbült, kezünk a zsebünkben, puskánk a hónunk alatt. Csizmáinkat finom gyapjúba bugyoláltuk, nehogy elcsússzunk a befagyott folyón, s ne üssünk semmi zajt. A fehér füstöt néztem, mely kutyáink leheletéből támadt.

Nemsokára a mocsár széléhez értünk és rátértünk a száraz nád közé vágott útra, mely átvitt ezen az alacsony erdőn.

Könnyű zaj kísért minket: súrolta a hosszú szalagban lógó leveleket; még soha nem ragadott meg ennyire a hatalmas, különös megindultság, melyet csak a lápvilág ébreszt bennem. Ez ott halott volt, meghalt a hidegtől, felette jártunk, a kiszáradt nádrengetegben.

Egyszerre, az egyik vágás kanyarulatában, megpillantottam a jégkunyhót, melyet nekünk emeltek, hogy menedékünk legyen. Beléptem, s mert csaknem egy óráig várhattunk még vándorló madaraink ébredésére, begöngyöltem magam takaróba, valamelyes meleget remélve.

Hátamon fekve az elborult holdat kezdtem figyelni: megduplázódva négyszarvúnak látszott sarkvidéki kunyhónk homályosan áttetsző falán keresztül.

De a megfagyott mocsár hidege, az égboltról ránk hulló hideg csakhamar olyan borzalmasan belém hatolt, hogy köhögni kezdtem.

Karl unokabátyám nyugtalan lett: – Annyi baj legyen, legfeljebb kevesebbet lövünk... Nem akarom, hogy meghűlj: tüzet rakunk!

És odaszólt a kerülőnek: vágjon nádat.

Halomba rakták, kunyhónk tetejét beütötték, hogy a füst kiszállhasson. És amikor a piros láng a tiszta kristályfalak mentén felemelkedett, a táblák olvadni kezdtek, csendesen, éppen csak kevéssé, mintha ezek a jégkövek megizzadtak volna. Karl kívül maradt és bekiáltott:

– Gyere! Nézd meg!

Kiléptem, és szinte elszédültem a gyönyörködéstől. Kúp alakú kunyhónk olyan volt a tűzben, mint egy hatalmas gyémánt, amit hirtelen a mocsár fagyott vizére hajítottak. S odabent valószínűtlen alak: melegedő kutyáink.

De ekkor különös hang, elhaló, tétova kiáltás suhant el a fejünk felett. Tüzünk fénye felé ébresztette a vadmadarakat.

Semmi nem indít meg annyira, mint ezeknek a láthatatlan élőlényeknek első kiáltása: áthasít a sötét levegőn, villámgyorsan s oly távol, megelőzve a látóhatár szélén feltűnő téli napot. Az ilyen dermesztő téli órában úgy érzem, hogy a futva tovatűnő hang, amit egy madár tollazata ragad magával: a mindenség lelkének sóhaja.

Karl odaszólt a kerülőnek:

– Oltsd el a tüzet! Itt a hajnal!

Valóban, az égbolt sápadni kezdett, és a kacsák csapatai hosszú, sebes, gyorsan elmosódó foltokban húztak el az égen.

Fény villant a sötétben. Karl lőtt. A két kutya előrevetette magát.

Ekkor percről percre hol ő, hol én fel-felemeltük fegyverünket, amint egy-egy repülő csoport árnyéka elszállt a nád felett. És Pierrot meg Plongeon kifulladva és vidáman cipelték hozzánk a vérző állatokat – a vadkacsaszemek néha még ránk pillantottak.

Kivilágosodott, fényes és kék reggel lett; a völgy mélyén megjelent a nap, már-már arra gondoltunk, hogy visszatérünk, amikor hirtelen két madár húzott el a fejünk felett, egyenes nyakkal, kifeszített szárnnyal. Lőttem. Az egyik majdnem a lábam elé hullt. Ezüst hasú böjti réce volt. Ekkor az űrben – fölöttünk – egy madárhang sikoltott. Rövid, ismétlődő, szívet tépő hang: és a madár, a kis megmenekült madár, körözni kezdett felettünk a kék magasságban, és nézte halott társát – az már a kezemben volt.

Karl térdre ereszkedett, vállához szorított puskájával mohón leste, várta: jöjjön közelebb!

– A nőstényt szedted le! – mondta. – A hím itt maradt!

Valóban maradt; egyre ott körözött és sírt felettünk. Soha a szenvedés jajongása nem hasított úgy a szívembe, mint ez a kétségbeesett hívás; mint ennek a magasságba belevésző, szerencsétlen madárnak megindító vádja.

Olykor el-elmenekült a röptét követő puska fenyegetése elől, úgy látszott, hogy folytatja útját egyedül, az égbolt alatt. De nem tudta rászánni magát, s hamarosan megint csak visszatért, hogy tovább keresse párját.

– Tedd a földre! – mondta Karl. – Meglátod, közelébb jön!

És csakugyan, közeledett; nem törődve a veszéllyel, elbódulva a szerelemtől, mely a másikhoz fűzte, akit megöltem.

Karl lőtt; mintha csak elvágták volna a zsinórt, amelyen a madár eddig függött. Láttam, hogy valami feketeség leesik, puffanás zaját hallottam a nádasban. És Pierrot elhozta.

Ugyanabba a vadásztáskába tettem mind a kettőt, már hidegek voltak... És még aznap visszamentem Párizsba.

Illés Endre fordítása