Panoráma

Szent Iván-éj, a varázslatok éjszakája

Valaha az embernek két ünnepe volt. December 24-e, Jézus születésének éjszakája, és június 24-e, Szent Iván-éj.
Vrabec Mária

2019. június 23. 19:18

- Shutterstock-felvétel

A téli és a nyári napforduló egyaránt váltást, egy új korszak kezdetét jelenti, de míg december 24-ét az évszázadok során sikerült keresztény tartalommal megtölteni, Szent Iván-éj a tűzugrással, termékenységi rítusokkal és varázslásokkal máig nagyrészt pogány ünnep maradt.

Szent Iván éjszakájának, más néven nyárközép éjszakájának a június 23-áról 24-ére virradó éjszakát nevezik. Ezen a mágiákkal és apró csodákkal fűszerezett éjszakán bármi megtörténhet. Ehhez a kozmikus fordulathoz kötődik Keresztelő János ünnepnapja, aki a Biblia szerint „égő és világító fáklya volt”. A nyári napfordulót a történészek az egyik legpogányabb ünnepnek tartják, de a keresztény kultúrkörben már évszázadok óta Keresztelő Szent János névnapjához kötődik. Szent Iván éjszakáját a nyári napfordulótól három nap választja el, mivel az az északi féltekén június 21-re esik. A nyári napforduló szinte az összes kultúrában a fény diadalának ünnepe volt, amely a pogány ember hiedelmei szerint a világosság és a sötétség állandó harcán alapult. A természettel összhangban élő, kereszténység előtti ember a nyárközépi tűzgyújtással elsősorban a Napot kívánta megsegíteni a sötétséggel vívott küzdelmében, a tűz fényének erejével pedig az ártó szellemeket igyekeztek minél messzebb űzni. A sötétség és az ahhoz kapcsolódó rontó hatások így egy időre – még ha csak egyetlen éjszakára is – elveszítették hatalmukat az ember felett. Bár a kereszténység elterjedése után a Nap megsegítésének motívuma mindinkább a háttérbe szorult, a tűzünnep mégis megőrizte korábbi szimbolikáját és mágikus karakterét, mivel a tűz gyakorlati hasznával együtt már a régi korok emberei számára is nélkülözhetetlen erőt képviselt.

A legrövidebb éjszaka

A nyári napforduló az évnek az a jellegzetes időpontja, amikor a Nap az égbolton a legmagasabb delelési ponton áll, ez az év leghosszabb nappala és legrövidebb éjjele. A Föld – különösen az északi félteke – ilyenkor terményekben bővelkedik, szépsége és ereje teljében van. A nappalok a következő napfordulóig innentől már csak rövidülhetnek.  

„Szent Iván éjjele mégsem június 21-ére, hanem június 24-ére esik, ennek oka azonban a tropikus időszámítási mód sajátosságában és a tényleges naptári évek közti különbségben, illetve az egykori naptári reformokban rejlik. Így a nyári napforduló napja és megünneplése időben napjainkra már elvált egymástól. A nyár csillagászati értelemben vett kezdete korábban valóban Szent Iván-napra, azaz június 24-ére esett, de erre ma már az eltolódás miatt három nappal korábban, június 21-én kerül sor. Évszázadok vagy egy évezred múlva a napfordulók még korábbi dátumra fognak esni” – magyarázza Mizser Attila, a Magyar Csillagászati Egyesület főtitkára.

A kelták, a germánok, a szlávok és az északi népek többsége már a kezdetektől megünnepelte a nyári napfordulót. Papjaik a Föld és az Ég nászának tartották e különös napot, s ennek megfelelően tisztelegtek előtte. A korai pogány népek spirituális vezetői hitték, hogy a leghosszabb nap éjjelén révületbe esve képessé válhatnak arra, hogy testüket elhagyva a Tejúton keresztül eljussanak a holtak birodalmába, és a holtakkal érintkezve útmutatást kérhetnek a jövőről, a termésről, a gyermekáldásról, a viszályokról vagy az istenek megbékítésének módjáról. 

Égő üszköket hordoztak

Az 5. századtól említik a Szent Iván-éjszaka együttes megünneplését Keresztelő János ünnepével, az egyház pedig erre a napra helyezte a szent születésének időpontját, mint a fény és a világosság győzedelmét a sötétség és a halál felett. Melchior Inchoffer 18. századi egyházi szerző szerint a magyarok már a 11. században (1026 körül) tűzgyújtással ünnepelték az Iván-nap előestéjét. 
Bod Péter református lelkész (1712–1769) a saját korában élő szokásokról ezt írja Szent Iván éjjeléről, vagyis Keresztelő Szent János napjának előestéjéről: „Ezen a napon ilyen dolgokat szoktak cselekedni: 1. a gyermekek szemetet, csontot egybeszednek, hogy azt megégessék és füstöt csináljanak, melynek azt az okát tartják, hogy a tájba a pogányok körül tüzet szoktanak volt tenni, hogy a kígyók ne szaporodjanak ott, minthogy ez Szent János napja tájban szokott lenni, a keresztények – a tudatlanság is segítvén – a tájban tüzeket tettek, azokat általszökdösték és azt kívánták, hogy minden szomorúságuk égjen el. 2. Égő üszköket szoktak kezekben hordozni és azokkal a határokat kerülni, azt gondolván, hogy így áldatik meg az ő földeiknek termése. 3. Némely helyeken ezen a napon kerekeket forgatnak, amelyek azt jelentik, hogy a nap már az égen felső pontjára hágott és minden dolgok változnak.” 
Szent Iván tüzéről Bálint Sándor, a vallási néprajz legkiválóbb magyarországi képviselője pár évtizede így írt: „Virágos Szent János napján a zoboralji Kolon (Kolíňany) magyar népe, fiatalsága úrnapi párlós füvekkel vegyített szalmarakásokat gyújtott meg, miközben daloltak, táncoltak. A fellobogó lángokat pedig egyenként valamennyien átugrálták. A tűzre vetett illatos füvekkel a gonoszt vélték elűzni, hogy a vetésben kárt ne tegyen, a kutakat, forrásokat meg ne rontsa.” Bálint szerint abból, hogy a leányok miképpen ugrották át Szent Iván tüzét, jósolni szoktak a férjhez menésre. 

Tisztító, újító tüzek

Mindezen szokásoknak alig volt közük a kereszténységhez. Az illatos füvek tűzbe dobálása, a tűz átugrálása, az ugrálásból való jóslás nagyon távol áll a katolikus egyház tanításaitól, így nem meglepő, ha forrásaink több évszázadon át jegyezték fel, hogy miként próbálta az egyház korlátozni a tűzgyújtást vagy legalább a vígasságok idejét lerövidíteni, nehogy túlzottan az éjjelbe nyúljanak a Szent Iván-éji mulatságok. Mindez sokáig nem sikerült túl jól, a Szent Iván-napi mágiák – boszorkányégetések, tűzugrások és jóslások – hagyománya sok településen máig megőrződött.

A tűzkultusszal szemben mindig is nagyon tartózkodó volt a keresztény egyház. Már az Ószövetség is bálványozásnak minősítette a tűzgyújtást. Az ókeresztények gondolatvilágában az ördögi Lucifer volt a fényhozó, sokan ezért a Prométheusz-mítosszal rokonítják e bukott angyal alakját, mintha az is a tüzet hozta volna el az emberiségnek, titkos, bűnös tudást közvetítve. De a kígyókat elriasztó tűz – ami a pusztai népeknél mindennapi létszükséglet lehetett – később összekeveredhetett a keresztény kultúrkörben a sátáni kígyó elűzésével is. A tűz ugyanis a pogányság és a kereszténység értelmezésében is összefügg a megtisztulással. A pogányság idejében a megtisztulás ráadásul a termékenység egyik előfeltétele volt. A jó gabonaterméstől a nők termékenységéig sok mindenre kihatott ez a szemlélet. A tűz tisztító és gyógyító ereje a néphitben elevenen élt, ezért volt könnyű keresztény köntösbe csomagolni. A nyári napforduló a fényt, életet és meleget adó nap győzelme a sötétség felett, úgy is értelmezhető volt, mint Jézus győzelme a halál felett. 

Szent János ugrált örömében

Skandináviában, Finnországban, a Baltikumban, ahol az időjárási viszonyok miatt nagyobb jelentőséget tulajdonítanak a nyár kezdetének, sokkal élőbbek a Szent Iván-éji kultuszok. Lettországban ünnepnapnak számít – a Jani elnevezés eredetét, Szent Jánosból fakadó nevét aligha kell magyaráznunk. Finnországban június harmadik péntekjére esik az ünnep előestéje: Juhannusaatto (szó szerinti fordításban János-előeste). Hivatalos ünnepnap Finnországban maga a János-nap (Juhannus), akárcsak Svédországban (Johandag vagy Midsommardag). A svéd Midsommardag Shakespeare darabjának eredeti címére is hasonlít: Midsummer Night’s Dream, tehát nyárközepi álom lenne a szó szerinti magyar fordítása a Szentivánéji álomnak. A Shakespeare-mű is az ünnep pogány eredetére világít rá, a drámaíró a különböző bűbájokat, boszorkányságokat parodizálta halhatatlan művében.    

Június 24-én Európa-szerte Keresztelő Szent Jánost ünnepelték egykor, és ezt még az északi protestáns államok is megtartották. Valószínűleg azért, mert az időpont kedvez a szabadtéri ünnepségeknek, az esti tűzijátékoknak, a máglyák rakásának. Az egykori Magyarországon, alighanem bizánci hatásra, Szent Iván-napként rögzült ez az ünnepnap. A Jánosnak a délszláv nyelvekben az Iván és a Jován a megfelelője, és mivel a bizánci hatást valószínűleg szláv papok közvetítették hozzánk, Iván-nap lett június 24-éből. 
Az egyház azonban nem könnyen csempészte be Keresztelő Szent Jánost a katolikus ünnepek sorába: a kissé kacifántos történet szerint Szűz Mária Erzsébetnél való látogatása alkalmával az Üdvözítő közelsége miatt János is megszenteltetett anyja méhében – írja Bálint Sándor magyarázatként. „Alighogy Erzsébet meghallotta Mária köszöntését, fölujjongott méhében a magzat, és Erzsébetet eltöltötte a Szentlélek. Ezt a magyarországi Felsőszentiván népe úgy magyarázta, hogy a látogatás alkalmával Keresztelő Szent János édesanyja méhében ugrált az örömtől. Ezért kell a tüzet átugrani, mégpedig háromszor, hogy Szent Iván közbenjárására a Szentháromság annál nagyobb kegyelmet adjon.” 

Elhalt gyermekek pártfogója

Szent Iván napja azonban bizonyosan összefügg szomorúbb hagyományokkal, ősi halottkultuszokkal is. Bálint Sándor írja szintén, hogy „Szent Iván a korán elhalt gyerekek mennyei pártfogója is. Általános hagyomány szerint benne bizakodnak azok a szomorú édesanyák, akiknek magzata kereszteletlenül halt meg, hiszen neki választottságánál fogva hatalma van ezeknek a másvilági sorsán is könnyíteni.” Ezért rézpénzt vetettek a túlvilágról síró gyermekek hangocskája felé, például a szegediek, és ezt mondták: „Én tégöd mögkörösztöllek Körösztölő Szent János nevibe!” Ilyenkor aztán a gyermek megnyugszik és üdvözül. Hasonló halottkultusz megnyilvánulása az, amikor almát szórnak Szent Iván tüzébe, vagy az anyák Szent Iván napjáig lemondanak a gyümölcsevésről.
A magyar néphagyományban a tűz a világosság, a tisztaság, az egészség, a szenvedély, az elevenség, a szerelem és az örök megújulás jelképe. A nyári napfordulóra eső Keresztelő Szent János ünnepe az ötödik században vált elterjedtté, s a keresztény ünnep magába olvasztotta mindazokat a hiedelmeket és rítusokat, amelyek korábban a különböző népeknél a nyári napfordulóhoz kapcsolódtak. A Szent Iván-naphoz fűződő hiedelmek és szokások egyrészt a szomszédos népektől, másrészt egyházi közvetítéssel kerültek hozzánk. A magyar szokások szerint régen a június hónapot is Szent Iván havának nevezték. A nyárközépi tűzgyújtást, illetve a tűzcsóvák forgatását a történelmi Magyarország egyes területein, főleg Nyitra megyében Szent Iván-napi dalok éneklése kísérte. Az asszonyok különféle illatos füveket, virágokat füstöltek, s ezeket később fürdők készítéséhez használták fel. Gyógyító hatást tulajdonítottak a tűzbe vetett almának is, aki abból evett, nem betegedett meg. Egyes vidékeken a sírokra is tettek a sült almából, máshol a tűzből kipiszkált almát fogyasztották torok- és hasfájás megelőzésére és elmulasztására. 

Tűzugrás a vízparton

Szerelmi praktikák és jóslások is fűződnek ehhez a naphoz. A szalmából és a többféle fából megrakott tűz fölött a hagyomány szerint a lányok átugráltak, amíg a fiúk azt figyelték, ki mozog közülük a legtetszetősebben. Az ugrások magasságából és irányából sokféle jövendölést lehetett kiolvasni. A nyárközépi füstölés eredetének magyarázatához tartozik a középkori pogány szlávok nyári napforduló ünnepe is, amikor nagy tüzeket gyújtottak a fás, bokros vízpartokon, és először csak énekeltek, ettek-ittak a tűz körül, majd az éjfél közeledtével feláldoztak egy fehér tyúkot és egy fekete kakast a szertartásban. Az áldozat után hosszan tartó körtáncba kezdtek, majd amikor a tüzek kialudtak, ledobálták ruháikat és beugráltak a vízbe. Itt azután mindenki azzal töltötte a kedvét, akivel a sötétben összekerült. 

A 19. század végéig szinte nem volt olyan falu Európában, ahol ne lángoltak volna fel a nyárközépi tüzek. Németország egyes vidékein a gyerekek házról házra járva gyűjtötték össze a tüzelőt a Szent János-éji örömtűzhöz. Azt gondolták, hogy aki nem járul hozzá a közös tűzhöz, annak a vetésén nem lesz áldás, különösen a kendere marad csökött. Ezen az éjszakán sok gazda kioltotta a tüzet házi tűzhelyén, s egy olyan zsarátnokkal gyújtotta meg újra, amely a közös nyárközépi máglyáról származott. A tűz átugrálásával pedig a növények növekedését próbálták meg serkenteni. 

Csehországban a szerelmesek koszorúkat dobáltak át egymásnak a nyárközépi tűz fölött. Amikor aztán a lángok lelohadtak, minden pár kezet fogott, és háromszor átugrott a tűzön. A hagyomány szerint akik ezt megtették, hamarosan összeházasodtak, ráadásul egy évre védettséget szereztek a lázzal járó betegségekkel szemben is.

A nyárközépi tűz különféle maradványait Európa-szerte kitűnő amulettnek tartották. A hamuját a földekre szórták, hogy távol tartsa a kártevőket. A félig elégett nagyobb faágakat az eresz alá vagy a tetőszerkezethez erősítették, hogy megoltalmazza a házat a villámcsapástól és a tűzvésztől, az elszenesedett kisebb gallyakat pedig előszeretettel alkalmazták az emberek és az állatok ellen irányuló rontás elhárítására.

Álomhozó páfrány

A nyári napforduló ünnepét egykor a jövendőmondásra is alkalmasnak tartották. A palóc lányok a tűz kialvása után a kenderföldre mentek, és ott egyenként a kenderbe heveredtek. Azt tartották, hogy amelyikük után a letiport kender feláll, az egy éven belül férjhez megy. Abaúj-Torna megyében a fiatal házasok 13 szem parazsat tettek egy fazékba. Az asszony felhajította a fazekat jó magasra, és ha egy szem parázs sem hullott ki belőle, boldog családi életre számíthattak. 

A néphit szerint Szent Iván előestéjén virágzik a páfrány. Az aranyosan fénylő virág csak néhány pillanatig él, azután elhervad és elenyészik. Aki viszont mégis rálel, érteni fogja az állatok nyelvét, és meglátja a földbe rejtett kincseket. A páfrány virágát vagy magját egykor Európa-szerte láthatatlanná tevő varázsszernek tartották. A néphit szerint azonban szinte lehetetlen megszerezni a páfrány virágát, mert a bimbó fakadását kísérő mágikus fuvallat mély álmot bocsát az emberre. Más források szerint abban a pillanatban, amikor a virág kinyílik, odarepül egy apró madár, és elragadja azt az ember elől, de az is lehet, hogy maga az ördög szakítja le a virágot, mert nem akarja, hogy más is rendelkezzen az általa birtokolt mágikus erővel. 

Vrabec Mária
A szerző a Vasárnap munkatársa

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

GALÉRIA: Visszatért Szepsibe a holokauszttúlélő

Magyarország–Spanyolország vb-elődöntő

Az alkalmazottak több mint harmada akar munkahelyet váltani, és jók az esélyeik

Tűzoltóakció a pozsonyi Lafranconi hídon, lezárták a D1-est

Egyre többen fizetnek kártyával az üzletekben

WWF: hétfőre elfogynak a Föld éves erőforrásai

Legfrissebb galériák
Olvasta már?