Szeméthegyek és gaz az egykori vármegyeház romjai között

Ha feltámadnának a nemes Torna vármegye jeles urai, hogy megyegyűlésre hívják össze a Magyar Királyság legkisebb megyéjének képvi-selőit, ugyancsak elcsodál-koznának, hogy az általuk örökül hagyott vagyon milyen állapotban van.

Torna (Turňa nad Bodvou)

Tán még el is szégyellnék magukat, ha a barokk-klasszicista stílusban felépített egykori vármegyeházra ránéznének. Vagy levetnék a díszmagyart, és lapátot, talicskát kerítenének, hogy kitakarítsák, amit még lehet!

Volt egyszer egy vármegye

Valamikor a tatárjárás után, a második honalapítás idején alakították ki a karsztos vidéket uraló gazdag erdőket vigyázó erdőispánságot, és akkor építették a Szádelői völgyre csatlakozó mészkőszirtre Torna várának legrégebbi részeit. Egykor kristálytiszta vizű folyók, nemesfémeket és vasat rejtő érchegység, hatalmas erdőségek jellemezték a tatárjárás után kialakított alig hatszáz négyzetkilométernyi, mindössze negyvenkét települést magában foglaló, a Magyar Királyság legkisebb vármegyéjeként számon tartott közigazgatási egységet, amelynek önállóságát elsősorban a megyei hivatalok finanszírozásához szükséges pénz nehéz előteremthetősége veszélyeztette folytonosan, és be kell vallani, a racionális fenntarthatósági elvek szerint nem volt teljesen életképes. Emiatt összevonásokkal próbálkoztak többször is, például II. József, de az ő megyeösszevonása sem lett tartós, majd a Bach-korszakban is elvették a legkisebb megye önállóságát, míg végül 1881-ben országgyűlési döntéssel csatolták Torna vármegyét Abaúj vármegyéhez. Az értékeire és kitartására mindig büszke kistájon élők talán éppen a fenyegetettség miatt 1820-ban a megye anyagi erejét összesítve igen szép, reprezentatív megyeházat építettek, melyben a hivatalok, a megyegyűléseknek helyet adó nagyterem és a főispáni hivatal működött.

Szomorú romok

Amikor teljes fényében pompázott a megyeháza mint a település legdominánsabb világi építménye, valóban dísze volt Torna városának, amely ma már csak nagyközség. Ez a kétszintes, kelet-nyugati irányba tájolt, U alakú, tekintélyes belső udvaros, keleti traktusában gazdasági épületrészekkel is bíró megyeház szép példája a késő barokk, klasszicista építészetnek. Nyugati főbejárata fölé timpanon emelkedik, ebben két bőségszaru fogja közre a megyecímert, a koronás, kitárt szárnyú sast. Az egykori építtetők minden bizonnyal célzatosan faragtatták meg a bőségszarukat, hogy szimbólumuk gazdagságot hozzon a megyeházára. Sajnos, nem teljesült a kívánságuk. A romos vármegyeház belső elrendezését ma már csak sejteni lehet, az évtizedek óta tető nélkül álló, beázó termek szinte mindegyikén beomlott már a födém, ami mozdítható és újrahasznosítható volt, már mind elvitték. A megyei rend épületét szeméttel hordták tele, hol kétméternyi, hol térdig érő bűzös hulladékhegyek állnak mindenütt, benne nő a gaz, és rágcsálók hada futkározik a főispán meg a megyei hivatalnokok egykori termeiben. A II. világháború után a Jednota fogyasztási szövetkezetnek voltak itt irodái és raktárai, ami még mindig egyféle védettséget adott, karbantartást biztosított a jobb sorsot érdemlő ingatlannak, amit még az önálló Szlovákia megalakulása előtti, 1991-ben lezajlott vadprivatizáció pecsételt meg végleg. Azóta a vármegyeház állaga gyorsan romlik, gondozatlan, őrizetlen, és úgy tűnik, ez már így is marad, míg össze nem omlanak a falai. Akkor majd markológépek szállítják el a törmeléket. Szemétdombra szállítják a múltat, egy kicsi, de magának hírnevet mindig kivívó megye utolsó emlékét, a vármegyeház romjait.