Szemben a gyilkossal

A történet 1944 nyárutójára nyúlik vissza. Az augusztusi szlovák antifasiszta nemzeti felkelést a német csapatok két hónappal később leverték. A Szlovákiában maradt zsidók zöme a hegyekben keresett menedéket, sokan csatlakoztak a partizánokhoz. Köztük volt a 17 éves Sanyo Breuer is, aki szüleivel és további tíz-tizenöt emberrel a felkelés idején került Besztercebányára.

Október végén a hegyekben hűvös, szeles, esős idő volt. Alex Breuerék csoportja egy barlangban keresett menedéket. Néhány nap múlva a Hlinka-gárdisták elfogták a bujkáló csoportot, de Alex felmutatta hamis igazolványát, és kanyarított hozzá egy történetet. Hogy ő csak az ágyúzás elől szökött a hegyekbe, és véletlen, hogy épp ebben a barlangban húzódott meg. Alex sovány volt és kiéhezett, legfeljebb tizenhárom évesnek nézett ki, és a külseje sem volt „zsidós”, így a gárdisták magukkal vitték afféle „ezred fiának”. Egyenruhát is adtak rá, ő lett a másfél száz fős alakulatnak a 151. tagja.

A Breuer fiú a gárdistákkal evett, ivott, aludt, csak az akcióikra nem vitték magukkal. Egyszer a parancsnok utasította Alexet, hogy amíg ők bevetésen lesznek, őrködjön az iskolai tanterem előtt, ahová a zsidó foglyokat zsúfolták. Köztük voltak Alex szülei is. A fiú egy pillanatra kinyitotta a tanterem ajtaját, hogy lássák, ki az, aki bekiáltja: Egy hangos szót sem akarok hallani! Néhány perc múlva az anyja belülről kopogtatott az ajtón, hogy vécére kellene mennie. A fiú ki-, majd visszakísérte. Ekkor látta utoljára az édesanyját.

Másnap parancsot kapott, hogy egy foglyot vegyen maga mellé, és hozzon vele néhány zsák cukrot a szomszéd faluból. Alex az apját választotta. Útközben a sofőrnek valami dolga akadt, a fiú szökést ajánlott apjának, de az nem akarta magára hagyni a feleségét. Alex ekkor látta utoljára az apját.

A Hlinka-gárdának az az alakulata, amely Alexet magához vette, elit egység volt. Tagjai díszőrséget álltak, amikor a fasiszta szlovák bábállam elnöke, Jozef Tiso Besztercebányán áldását adta a német katonákra, akik leverték a nemzeti felkelést. A gárdisták közül tíz-tizenöten majd minden éjszaka „akcióztak”, és a kínzások, verések, gyilkosságok után visszatérve mindent elmeséltek Alexnek. ĺgy esett, hogy egy Lichtneker nevezetű gárdista elmondta a fiúnak: az egyik kivégzőhelyen odalépett hozzá egy zsidó férfi, és nagyobb összeget ajánlott, hogy feleségével együtt futni hagyja. A gárdista azonban ebbe nem ment bele, csak annyit engedett meg, hogy a férfi elbúcsúzzon a feleségétől. A többire így emlékezett: – Elvettem a pénzt, ő megölelte a feleségét, én meg beléjük lőttem. Összeölelkezve estek a tömegsírba. Breuernek hívták őket.

Alex összeszorította a fogát: életével játszott volna, ha elárulja, hogy éppen a szülei haláláról hallott a gyilkosuktól.

Jó fél évszázaddal később, amikor Alex felkereste Besztercebányán a nemzeti felkelés múzeumát, az egyik teremőr elmesélte neki, hogy az egyik tömegsírban egy összeölelkezett házaspár csontvázára bukkantak. Akkor tudta meg Alex, hogy a gárdista igazat mondott – és ő valóban a szülei gyilkosával állt szemtől szemben.

A háború után többek között Alex Breuer tanúvallomása alapján fogták el, állították bíróság elé és ítélték el a gárdaegység tagjainak többségét. Néhányuknak sikerült Nyugatra szöknie. A bevezetőben említett Ladislav Nižňanský letartóztatása után több szlovák újság interjút készített Breuerrel. Egy nap izraeli otthonában, Holonban telefont kapott Besztercebányáról. Ľubica Linknerová jelentkezett, és megindultan közölte, az ő nagyanyja bújtatta egy ideig a férfi szüleit.

– Nagyanyám a halálos ágyán nekem adta azt a gyűrűt, amelyet az ön édesanyjától kapott. Arra kért, hogy jól őrizzem meg. A gyűrű ma is megvan – tette hozzá.

Alex Breuer találkozni készül Ľubica Linknerovával.

Tel-Aviv, 2004. március