Százkilencven éve halt meg Bonaparte Napóleon

Napoleone di Buonaparte néven látta meg a napvilágot 1769. augusztus 15-én a korzikai Ajaccióban. Toulon 1793-as ostroma idején olyan kiválóan irányította a tüzérséget, hogy a jakobinus vezetés hadnagyból tábornokká léptette elő. Robespierre bukása után épp ezért megbízhatatlannak minősült, csillaga csak 1795-ben ragyogott fel újra, amikor a tömegbe ágyúzva verte le a monarchista felkelést. A Direktórium a belföldi erők főparancsnokának nevezte ki, így feleségül vehette a nála hat évvel idősebb Joséphine de Beuaharnais-t.

A mézeshetek után rövid idő alatt rendbe szedte a demoralizált, rongyos itáliai sereget, és tönkreverte az osztrákokat: a csatatéren bátorságról, a tárgyalóasztalnál diplomáciai és politikai érzékről tett tanúságot. (A termetén ekkor még élcelődő tisztjeit a "kis korzikai" így fegyelmezte meg: "Önök egy fejjel magasabbak nálam, de hamar kiküszöbölhetjük a különbséget".) 1798-ban Egyiptomban vezetett győzelmes hadjáratot, de miután flottája vereséget szenvedett az angoloktól, csapatait magára hagyva, a rá vadászó brit hajókat kijátszva hazavitorlázott.

1799. brumaire 19-én (november 10-én) átvette a hatalmat az országot zűrzavarba taszító Direktóriumtól. Az egykor az egyenlőségről értekező Bonaparte egyeduralkodó, majd zsarnok lett: 1802-ben örökös konzullá, 1804-ben császárrá választatta magát, a koronát a pápa jelenlétében ő helyezte saját fejére. Vele együtt mindenki lépett egyet előre: családtagjai hercegek és királyok, hadvezérei marsallok lettek, hű embereiből új nemességet kreált.

Közigazgatási, oktatási és jogi reformokat léptetett életbe (polgári törvénykönyve módosításokkal máig hatályos), rendezte az állam és egyház kapcsolatát. Eközben sorra verte meg az ellene összekovácsolt koalíciókat, 1807-ben Nagy-Britannia és Portugália kivételével minden európai ország szövetségese vagy vazallusa volt. A dinasztia alapításáról álmodozó császár 1809-ben elvált Joséphine-től és Mária Lujzát, I. Ferenc osztrák császár lányát vette feleségül, aki 1811-ben megszülte fiát, a tragikus sorsú Sasfiókot.

Napóleon 1812-ben követte el élete legnagyobb hibáját: megtámadta Oroszországot. Bár Borogyinónál óriási vérveszteségek árán győzött és Moszkvát is bevette, a vállalkozás katasztrófába torkollott, félmilliós hadseregéből alig 15 ezren vergődtek haza. 1813-ban Lipcsénél, a népek csatájában vereséget szenvedett, és 1814. április 4-én le kellett mondania. Elba szigetéről, ahová császári címének meghagyásával száműzték, 1815. március 1-jén visszatért hazájába. Az elfogására küldött seregek mellé álltak, diadalmenetben vonult be Párizsba. Második uralkodása száz napig tartott, utolsó csatájában Waterloonál vereséget szenvedett, négy nappal később, 1815. június 22-én másodszor is lemondott a trónról.

Ezúttal már biztos távolba, az Atlanti-óceánban fekvő Szent Ilona szigetére deportálták, ott is halt meg 1821. május 5-én. Halálának okán máig vitatkoznak: számos összeesküvés-elmélet van forgalomban, a legnépszerűbb szerint megmérgezték, de valószínűleg gyomorrák végzett vele.

Napóleon tüneményes pályafutása már kortársait lenyűgözte, halála után a legendák magasságába emelkedett, életéről számos, vagy inkább számtalan könyv és film készült.