Szárov, a zárt orosz atomváros nyitott kapui

– Őszintén szólva, ha nem az elnöki adminisztrációtól érkezik a kérés, önök aligha léphettek volna be ide. Nem emlékszem arra, hogy Szárovban valaha is járt volna külföldi újságíró – kezdi bemutatkozásképpen Szergej Szafronov, a városka biztonsági főnökének helyettese. Rögtön ezután angol nyelvű nyilatkozatot oszt ki, amelyen aláírásunkkal kell igazolnunk, hogy tudomásul vettük: nemhogy fényképezőgépet, de még mobiltelefont sem vihetünk be. A teljes biztonság kedvéért azonban ki is kell szállni a buszból, és tízfős kis csoportunk minden egyes tagját fémdetektorral is átvizsgálják.

Szárov alig 150 kilométerrel Nyizsnyij Novgorodtól délre található. A szovjet időkben Arzamasz–16-ra keresztelték át a városkát, amely az orosz atomprogram bölcsője volt. Ha úgy tetszik, Szárov az orosz Los Alamos: a negyvenes évek végén a legendás Kurcsatov akadémikus vezetésével itt fejlesztették ki a szovjet atombombát, majd néhány évvel később a hidrogénbombát. A rendszerváltás után a 85 ezer lakosú városka visszakapta régi nevét, a lényeg azonban nem változott. Szárov mind a mai napig az orosz nukleáris kutatások fellegvára. Hivatalosan ez indokolja, hogy zárt város.

Szárov utcáin gördül a buszunk. A házak többsége tipikus szovjet blokképület ugyan, az utcakép azonban az oroszországi átlagnál jóval rendezettebbnek és tisztábbnak tűnik. Az egykori Arzamasz–16 fél Budapestnyi területéből csak alig több mint tíz százalék a beépített, a maradékot sűrű erdő borítja, és ez kiváló természetes álcául szolgál a szupertitkos laboratóriumoknak, tesztpályáknak és részecskegyorsítóknak. Természetesen ezekre a helyekre csak az itt dolgozóknak van belépésük.

A szigorú biztonsági rendszabályok az itt élők számára természetesek. Sőt az emberek bizonyos fokig örülnek is annak, hogy a városba nem léphetnek be idegenek. – Nálunk a bűnözés jóformán ismeretlen. Senki sem fél este az utcára kiengedni a gyereket. Sokan még a kocsijukat sem zárják le éjszakára. A világ melyik más helyén képzelhető ez el? – teszi fel a költői kérdést Szafronov.

Ragyij Ilkajev, a helyi nukleáris kutatóközpont igazgatója szerint ez a fajta stabilitás és a tudományos háttér magyarázza, hogy a fiatal szakemberek körében kedvelt munkahellyé vált Szárov. – A kilencvenes évek közepén voltak ugyan nehézségeink, de ma már több fiatal érkezik a városba, mint a szovjet időkben – mondja. Az itt felhalmozott tudásanyag valóban lenyűgöző: a 85 ezres kisváros több Nobel-díjassal dicsekedhet. Andrej Szaharov, Igor Tamm vagy éppen a tavalyi fizikai Nobel-díjas, Vitalij Ginzburg hosszú éveket töltött itt. – Nálunk a légkör mindig is liberális volt. Éppen az itt dolgozó szakemberek pótolhatatlansága miatt több kritikát engedhettünk meg magunknak a rendszerrel szemben, mint bárhol máshol a Szovjetunióban – emlékezik vissza Ilkajev.

A kutatóközpont fő feladata továbbra is az orosz nukleáris haderő fejlesztése és a meglévő fegyverek megbízhatóságának szavatolása. Ilkajev szerint a nukleáris elrettentésnek az elkövetkező időszakban még fontosabb szerepe lehet az orosz katonai stratégiában, mint a hidegháború idején volt. – Oroszország több szomszédjának tízszer akkora a hagyományos hadereje, mint a miénk – magyarázza.

Külföldi atomprojektekben nem működnek közre a szároviak, még akkor sem, ha azok deklaráltan békés célúak. – Volt ilyen megkeresés, például Iránból, de én határozottan nemet mondtam. Ez politikailag kényes kérdés, és a kutatóközpont végső soron csak veszthet az ügyön – állítja Ragyij Ilkajev.

Más civil projektekre azonban nem mondanak nemet. – Minden lehetőséget kihasználunk, hogy javíthassunk tudósaink anyagi helyzetén – teszi hozzá Ilkajev. Ennek megfelelően az elmúlt években nemcsak orosz, hanem külföldi vállalatok is a szárovi intézet megbízóivá léptek elő. A világ legnagyobb mikroprocesszor-gyártója, az amerikai Intel például száz itteni kutatóval írt alá kutatási szerződést. A szárovi szürkeállomány volt az egyik legfontosabb tényező abban is, hogy Moszkva helyett az Intel a közeli Nyizsnyij Novgorodot választotta regionális bázisául. Az amerikai cégnél ugyanakkor nem örülnek Szárov zárt város státusának. – Ahhoz, hogy a külföldi munkatársaink beléphessenek ide, legalább fél évvel előre engedélyt kell kérni. De még az oroszok esetében is két-három hét az átfutási idő – vallja meg az Intel helyi pr-igazgatója. Éppen ezért a város vezetői most a „kerítésen túl” egy innovációs park felállításán gondolkodnak, amely lényegesen leegyszerűsítené a személyes kapcsolattartást.

Az Intel jelenléte önmagában is bizonyítja, hogy Szárovnak, ha zökkenőkkel is, de sikerült alkalmazkodnia a piacgazdaság kihívásaihoz. Ez azonban korántsem általános helyzet a Volga menti régióban. Az itt élők számára az alkalmazkodást nem könnyítette meg, hogy a második világháború óta a régió a szovjet hadiipar legfontosabb bázisa volt. Az elmúlt másfél évtizedben azonban a hadsereg megrendelései igencsak visszaestek.

Utunk következő állomásán, Szamarában a Szojuz űrhajókat gyártó Progressz cég helyzetét Alekszandr Kirillin vezérigazgató így foglalja össze:

– A szovjet időszakban szinte száz százalékban állami megrendelésekre dolgoztunk, ma ez körülbelül 70 százalék. Akkoriban évente mintegy 60 rakétát gyártottuk, ma ennek legfeljebb a harmadát. Igaz, ebben az is szerepet játszik, hogy az űreszközök élettartama jelentősen megnövekedett, így sokkal ritkábban van szükség a cseréjükre.

Az óriási szerelőcsarnokba csak fehér köpenyben lehet belépni, és minden látogatónak nyomatékosan felhívják a figyelmét arra, hogy semmihez sem szabad hozzáérni. A csarnok közepén a szovjet idők relikviájaként hatalmas tábla hirdeti: „A magas fokú szervezettség és a fegyelem a terv teljesítésének legfőbb záloga.”

Maga a rakétagyártás igen időigényes folyamat: egy-egy Szojuz összeszerelése 16 hónapig tart. Az óriási „szivarok” között sétálgatva a vezérigazgató rámutat az egyik rakétára. – Ez a legújabb generációs rakéta, a Szojuz–2, más néven Rusz. A próbarepülést októberben tartjuk.

Amikor arról érdeklődöm, vajon magánszemély vehet-e egy ilyen űrhajót, Kirillin széttárja a kezét: – Miért is ne?! Ami az árat illeti, ez üzleti titok, de: – Az űrturisták 20 millió dollárt fizettek az utazásért, és ebben benne van az őket az Alfára szállító Szojuz ára is. Ebből lehet következtetni a nagyságrendre – teszi hozzá. A Progressz egyébként szintén előremenekült, és ma már nemcsak rakétákat, hanem motoros hajókat, fecskendőket, olajipari berendezéseket is gyártanak.

Másnap továbbutazunk a szomszédos Szaratovba, amelynek közelében az orosz stratégiai bombázók állomásoznak. A világ leggyorsabb bombázóját, a szuperszonikus Tu–160-ast azonban nem nézhetjük meg, mivel a védelmi minisztérium az utolsó pillanatban – a nemrég lezajlott hadgyakorlat utáni munkákra hivatkozva – megtagadja a túrát szervező államfői hivatal kérését.

És még mondja valaki, hogy az elnöki adminisztráció mindenható Oroszországban...

Moszkva–Szamara, 2004. március