Sörturista Prágán innen, Pozsonyon túl

A homlokzaton a kor divatos reliefjei: munkások és munkásnők munka közben. Ježeket iszom. Akár a (tán túl hosszúra nyúlt) pozsonyi korszakomban a ház előtti sarkiban: U hasiča. Az első pozsonyi blokkban laktam – még az első köztársaság idején épült (tehát nem csinzsák, mert az csak komcsi és szocreál lehet), homlokzatán a hasonló szellemű, civileket védelmező tűzoltók – mert a tűzoltóság is itt székelt valaha. Persze akkor még az újonnan épült templom körül csupa düledező munkáslakások álltak. Az alakok letisztultságát, formai egyszerűségét és mozdulataik nemességét nem lehet eleget csodálni – sem a Seifertován, sem a Wilsonován. Apropó, ezek a Wilson utcák mindenhol kísértenek, nemcsak Prágában, de Párizsban is (Avenue du Président-Wilson). Ami a restiben nem pozsonyias, hogy nyelvek keverednek a teraszon. Angolul beszélő hindik, lestrapált osztrákok; egy francián mulatok: J’ai arrivé à Chichkoff… – azaz Žižkov.  U hasiča egyszer majdnem meg­lincseltek egy feka csávót, akit több­ször láttam már a szomszédos Česká pivnica teraszán, szobrocskákat árult. Szenegáli volt, beszélt franciául, kissé törten angolul, és picit szlovákul is tudott. De még így is jobban beszélt, mint azoknak a férfiaknak a sörbe (Ježek) meredő asztaltársasága, akik magukhoz intették a fehéren mosolygó feketét. Elkérték az opcsánszkiját. Megindultak hívni a zsarukat. Persze semmi sem lett semmiből, mert mindenhez túl részegek voltak. De a lényegen ez nem változtat. Úgy meredtünk sörünkbe Jével, mint a közhangulat Tiso korában. Mert az ún. biely Žid túl kevés volt, a többség ugyanis nem nézett oda.  Másnap. E városban a Václa­vákon érezhetni igazán, mennyire felesleges és semmitmondó irodalommal foglalkozni. Ahogy a fel-feltámadó szél a hársfák elsárgult leveleit sodorja a taxik kerekei alá, valami ilyesmi. Kortyolgatom a Bakalářomat. Pedig Pražáčkát kértem. Legalább a söralátét az. A képen merész dekoltázsával és büszke melleivel, szétomló fürtjeivel csábít, mintha súlya sem lenne a kétszer két szőke korsónak a kezében. Pražáčka: ez maszkulin fantáziakép, hasonló ahhoz, amelyet líraibb kivitelezésben a Menzel-féle lefordíthatatlan című (Postřižiny – „rituální [obřadné] ustřižení vlasů se symbolickým a často iniciačním významem”) Sörgyári capriccióban a fiatalabb Vášáryová testestesített meg ikonikus melleivel és hajzuhatagával. Ismerem Pražáčkát a Wilsonovával szembeni Česká pivnicából. Azon a nyáron kezdtek Bakalářt csapolni, amikor a tesóm balakář lett, pusztán azért, hogy ezzel koccinthassunk rá.  Itt ülnek mellettem a pražáč­kák, a říkají hezkou obecnou češ­tinou, s mindkettőnek egyszínű (lila és zöld) dekoltázzsal számoló szaténblúza van, plusz magassarkú (střevíc). Mindeközben M. Brod Kafka-életrajzát olvasom. 66-ban adták ki csehül a lazulásnak betudható Kafka-reneszánsz idején, amely addig tartott, míg a szovjet tankok el nem masíroztak itt Szent Vencel alatt. Próbálom elképzelni Jan Palach arcát a végső tett előtt, az égő emberhús szagát, s már Terezínben és Osvětimben járok Karel Poláček nyomában, mikor erős férfiparfüm csapja meg az orrom. Má dokonalej účes, kalhoty a sako nejnovějšího střihu. Szlovákul telefonál. A pražáčkákhoz ül, pak si začnou báječně povídat. Illatát messzire hordja a szél a hárslevelekkel együtt. Száz Pál