Sokakban szép emléket ébreszt a jó öreg Trabant

A volt NDK iránt érzett németországi nosztalgia legbiztosabb jele a tavasszal bemutatott Good-bye Lenin című film kirobbanó sikere volt. Felvételünkön részlet a filmből. Fotó: HN-archívumAz új produkció elsőként a közszolgálati televízió második csatornáján, a ZDF-en tűnt fel, amelyhez hamarosan csatlakozott az ugyancsak közszolgálati regionális adó, az MDR. Őket követte – igaz, csak egyetlen estével – a kereskedelmi Sat 1, végül szeptember elején indította el négyrészes sorozatát a piacvezető RTL is. Ha valaki arra gondolna, hogy egy új akciófilm piaci bevezetéséről van szó, esetleg Harry Potter ereszkedett személyesen alá, hogy főműsoridőben szórakoztassa a német polgárokat, téved. A programtervezők egybehangzó értékítélete szerint – amit a nézettségi indexek is igazoltak – az egyesített Németországban most az NDK-nosztalgia a biztos tipp.

Ez már augusztusban, rögtön az első ZDF-show után látszott. A célcsoportban, tehát a keleti országrészben elért fantasztikus, 33,9 százalékos nézettségi arány (vagyis az összes bekapcsolt tévékészülék egyharmadán az NDK-s éveket visszaidéző show-műsort nézték aznap este) látványosan mutatta: a Német Demokratikus Köztársaság soha nem volt olyan szép és jó, mint most, megszűnése után 13 évvel.

A recept egyszerű: végy néhány, az NDK-s hétköznapokra emlékeztető filmbejátszást, hordj össze egy csomót az egykor mindennapos használati tárgyakból, ha lehet, pöfögj be egy igazi Trabanttal a stúdióba – s mindenekelőtt gyűjts össze egykori NDK-s sztárokat. Slágerénekeseket, színészeket, élsportolókat, ha pedig valamelyiküket műsorvezetőnek is megteszed, máris garantált a siker. Mint ahogy az is volt. Elegendőnek bizonyult az NDK-s elemes bútorból berendezett konyhában (ahol még turmixgép is volt) felmutatni egy Tempo babkonzervet vagy Spreewald uborkát (ezek voltak a keletnémet konzumlehetőségek csúcspontjai), hogy a stúdióközönség tapsban törjön ki. Vagy elég volt elkezdeni az egykori iskolai sportvetélkedők „Csináld velünk” jelszavát, hogy a szlogen befejezését, a „Csináld jobban”-t már együtt skandálják a jelenlévők, minden bizonnyal magukkal ragadva a képernyőt otthon bámulókat is.

Akikre persze senkinek nem lehet egy rossz szava sem, hiszen általános emberi tulajdonság szívesen emlékezni a fiatalságra. Pláne, ha némi manipulációval rá is segítenek a messzeség megszépítésére. Hiszen a magyarországinál sokkal keményebb rendszer hétköznapjait megélteknek nyilván sokkal több tapasztalatuk – s ennek következtében rossz emlékük – volt és van a hiánygazdaságról, az utazási korlátozásokról, az ellenvélemények elnyomásáról, mint arról, milyen nagyszerű dolog is volt tapsolni az NDK-s élsport sikereinek. Ezzel együtt a negatívumokról legfeljebb egy-egy vicc felidézésének erejéig esett szó. „Megy az NDK-s polgár az utcán, s egy nagy koszorút cipel. – Ki halt meg? – érdeklődik résztvevően a szomszéd. – Senki, de most lehetett kapni” – az iróniára persze bejött a taps, de aztán a show vonalvezetése visszaért a „csak a szépre emlékezem” mottójához.

S mondjuk Katarina Witt egykori műkorcsolyacsillaghoz, akit nem csupán meghívtak, de még társműsorvezetőnek is megtettek – ami azért az NDK-s múltat egy kicsit is kritikusan szemlélők számára elég ízléstelennek tűnhetett. Merthogy a fehér blúzhoz a hecc kedvéért most kék kisdobosnyakkendőt kötő Witt az NDK privilegizált sztárja volt, így legalábbis furcsa, hogy éppen az ő egyenruhaöltése hivatott nosztalgiát ébreszteni azokban, akik egykor ugyanezt a nyakkendőt hordták, de közel sem éltek oly gondtalanul, mint ő.

A keletnémetek mentségére legyen mondva, hogy valamennyi NDK-nosztalgiaműsort – amit itt találóan Ostalgie-nak kereszteltek el – nyugatiak találták ki és készítették. A mainzi ZDF, a kölni RTL, az egykori Kirch-birodalomhoz tartozó Sat 1 aligha keveredhetnek abba a gyanúba, hogy bármi kötődésük lenne a korábbi NDK-hoz. S bár a lipcsei székhelyű MDR esetében első pillantásra felmerülhet némi kétség, az is eloszlik az ottani show stáblistája láttán: a producer a Bild Zeitung korábbi főszerkesztője, Helmut Kohl volt kancellár tanácsadója, Hans-Hermann Tiedje volt. A magyarázat egyszerű: a piacgazdaság körülményei között dolgozó szórakoztatóipar érzékelte, hogy van kereslet az effajta nosztalgiára, és hozzálátott az igények kielégítéséhez.

A kereslet legbiztosabb jele a tavasszal bemutatott Good-bye Lenin című film kirobbanó sikere volt. Eddig több mint hatmillióan nézték meg, s az NDK végnapjait egy abszurd szituációban, tragikomikus eszközökkel felelevenítő alkotás még mindig megy a mozikban. A visszatekintés iránti igényt jelzi a NDK-s témájú könyvek – például Jana Hensel Zonenkinder című, az NDK-ban született, az egyesítést kamaszkorukban megélt fiatalok problémáit tárgyaló műve – fogadtatása is. És ugyanezt tanúsítja a keleti termékeket árusító boltok, köztük a hallei székhelyű Ossiversand csomagküldő szolgálat növekvő forgalma vagy a most Berlinben látható Az NDK művészete című – a rendezők egészséges merkantilizmusa következtében a szokásos múzeumi belépőknél drágábban megtekinthető – képzőművészeti kiállítás az átlagost messze meghaladó látogatottsága.

Mélyebb elemzést kívánó kérdés, vajon miért tudott lábra kapni az a nosztalgia, amire most ügyesen rámozdult a nézettségi mutatókra s ezen keresztül a reklámbevételekre sandító szórakoztatóipar. Az egyik ok alighanem az, hogy bár az NDK megszűnését az elmúlt 13 évben mindig mint a „német újraegyesítést“ emlegették, az valójában a keleti országrészek minden feltétel nélküli beolvasztása volt (ezt egyébként az államközi szerződés sem tagadta, hiszen az NDK belépéséről szólt az NSZK szövetségi államába). Az ismert gazdasági következmények, a keletnémet ipar csaknem maradéktalan felszámolása emberi sorsokra fordítva munkanélküliséget, a fölöslegesség érzését jelentette – megszépült múltként jelenítve meg az NDK-s időket. Egységről még ma sem lehet beszélni: a keleti országrész egy főre eső bruttó hazai terméke még mindig csak 17 979 euró, szemben a nyugati 28 753 euróval, az átlagos heti munkaidő viszont 39,1 óra, míg a nyugatiaknak csak 37,4 órát kell – magasabb fizetésért – dolgozniuk, s keleten a munkanélküliségi ráta is több mint duplája a nyugatinak: 18,5 százalék a 8,3 százalékkal szemben.

Átlátható, biztonságos, s aki betartotta a szabályokat, annak otthonos is volt – ez a kép bontakozik ki a nosztalgiahullám következtében az NDK-ról. Hamissága most, a nyugatnémet gazdasági csoda napjaiban felépített, eddig kisebb-nagyobb zavarokkal, de össznémet viszonyok között is jól működő szociális rendszer nehéz óráiban, a nyugdíj- és egészségügyi ellátás kényszerű reformjai idején nehezebben lepleződik le. Persze azért a show-műsorban egy-egy jó vicc segít a valódi múlt felidézésében. Bemegy a polgár a boltba, s megkérdi: nincs banán? Mire az eladó: nálunk eper nincs. A banán a szomszéd üzletben hiánycikk.