„...segítség egy későbbi kornak” Requiem egy országrészért – Peéry Rezső száztíz évéhez

A háromnyelvű és -kultúrájú, német–magyar–szlovák Pozsonyban született elsőgenerációs polgárcsaládban, s ez a nemzeti sokszínűség jellemezte felmenőit is („Apám sváb, anyám tót, asszonyság palóc”, mondogatta nevelője szerint gyermekkorában). Azon csehszlovákiai magyar fiatalok egyik meghatározó képviselője, akik már az újonnan megalakult Csehszlovák Köztársaságban nőttek fel és kezdték pályájukat. Mint számos társát, őt is a cserkészmozgalom, majd a baloldali Sarló indította, melytől később eltávolodva, a szociáldemokrácia híve lett. Egész életét, kiemelkedő műveltségre valló életművét mélyen humanista és demokrata magatartása itatta át, s példaszerű kritikusi-gondolkodói éleslátás jellemezte. Főként 1934-től széles látókörű, eleven kritikái, esszéi tették ismertté, aki „nem egy-egy alkotót vagy egy-egy művet vizsgál, hanem a folyamatot nézi, amelynek azok szerves részei” (Dobossy László). Berkes Tamás írta Peéry nemzedékéről, hogy az a harmincas években „nem egyszerűen „peremmagyarként” szegült szembe az „idő sodrával”, hanem „egy kulturális – sőt talán civilizációs – határvonalon állva a maga öröklött szellemi életformáját védte – s vesztette el”.

A második világháború alatt, a hitleri segédlettel önállósult Szlovákiában Peéry Esterházy János gróf lapjainak megingathatatlan erkölcsiségéért, valamint háború- és fasizmusellenességéért becsült publicistája. 1945–1948 között Szalatnai Rezső oldalán s mások mellett a leghatározottabban lép fel – 1946-ig odahaza, ezt követően, a határon átszökve, a magyar fővárosban, szociáldemokrata és értelmiségi kapcsolataira támaszkodva – a csehszlovákiai magyarság jogfosztottsága és üldöztetése ellen, s egyike azoknak, akik a legtevékenyebben segítik az állampolgárságuktól megfosztott, deportálásokkal, ki- és áttelepítésekkel földönfutóvá tett és megalázott csehszlovákiai magyarokat. Rákosiék hatalomra kerülése után belső emigrációba vonult, és Mosonmagyaróvárott kezdett tanítani, majd a soproni Berzsenyi Dániel Gimnázium igazgatója lett, ahol főszerepet játszott az 1956-os helyi eseményekben.

A forradalom bukása után egész osztályával együtt Nyugatra menekült, ahol előbb Ausztriában próbálkozott az otthonteremtéssel, majd a Német Szövetségi Köztársaságban, Stuttgartban telepedett le, és a közeli reutlingeni főiskola könyvtárosa lett. Újból írni kezdett, szoros kapcsolatot tartva a nyugati emigráció legjelesebb képviselőivel és fórumaival; előadásokat vállalt, s egy ideig elnöke a Németországi Magyar Írók Munkaközösségének is, dolgozott a Szabad Európa Rádiónak, és sűrűn publikált a legfontosabb nyugati magyar lapokban. Ám hogy ezeket az írásait kötet(ek)ben is megjelentesse, csak élete végén jutott el. Ezért is előzte meg nagy várakozás a Requiem egy országrészért megjelenését 1975-ben, melyben a családjára visszaemlékező, s a két világháború közti és a második alatti Szlovákiában töltött éveit megelevenítő esszéit, vallomásait tette közzé. (Művét a rendszerváltás után, 1993-ban Pozsonyban is kiadták, melynek írásai később írónk 1993–1996 közti, a Kalligram Kiadónál megjelent háromkötetes életmű-válogatásába is bekerültek.)

A kis kötetre, melyben hosszú évek várakozása és írásainak kötetbeni kiadásáért való küzdelme érett be – s melynek „regényesen izgalmas” fejezeteit az író „mindenfajta nosztalgia nélküli”, a „történelem józan, reális fejlődésének irányát fölismerő” tájékozódása jellemzi (Pomogáts Béla) –, a megkomponáltság és a töredékesség egyként jellemző; vagyis az egész is, rész is egyszerre. A légiesült, ködbe tűnt szülőföldnek/volt-hazának szentelt, szimfonikus zenemű, melyben az idő búgásáé a vezérszólam. Megható, heroikus kísérlet az elmúlt idő rekonstruálására, a bentté lett kint visszahelyezésére a konkrét térbe és időbe. Nyelvében egyként érvényesül az urbanitás és a rusztikum, a polgári és a népi tárgyi-tapasztalati világ és műveltség meghitt ismerete. Különösen Peéry rendkívül plasztikus (érzékletes), filmszerű táj- és környezetleírásai ragadnak magukkal, tobzódik a nyelv adta lehetőségekben, szinte rekonstruálni lehet e szövegei alapján az egyszeri, nem reprodukálható látványt. Proustot, illetve módszerét idézve egy helyütt emlékezés és képzettársítás egybekapcsolásáról beszél, ami nála is elsődleges írói módszerré, stíluseszközzé lesz. Műfajilag két irányból közelít tárgyához.

Az Utószó két szlovenszkói évtizedhez 1918–1938 a hazavesztés és az új országban való berendezkedés nagylélegzetű, részletező, egyszerre tárgy- és önelemző éntörténete, míg az Örvényben és a Végjáték Szlovákiában ciklus pillanatfelvételeivel, portré- és helyzet-, illetve környezetfestő gyorsjelentéseivel tudósít élete meghatározó első harmincöt évéről, annak történeti kereteiről és emberi környezetéről. Írásai világossá teszik, hogy írónkat ugyanolyan erős kötelékek láncolták szülővárosához mindvégig, mint példaképét, Márai Sándort Kassához, melyek alapján joggal olvashatjuk Peéryt Pozsony Máraijaként is.

Más megközelítésben a Requiem egy országrészért a régóta megtalált önazonosság könyve. Szabó Zoltán értelmezésében „Peéry Rezső a maga identitását Szlovenszkón találta vagy kereste meg, 1918 és 1938 között, és ezt a saját identitást azóta sem vesztette el soha, megmaradt benne mindenütt, ahova sorsa sodorta”. Peéry az íróság, az író-lét e késői megtapasztalását igazi ünnepként, az írásai kötetbe rendezését folyton megakadályozó körülmények szerencsétlen összejátszásának esztendei utáni elégtételeként élte meg. S bár könyve megjelenését meglehetősen szerény – ámbár egyöntetűen elismerő – sajtóvisszhang fogadta, bizonnyal kárpótolták őt a lelkes és lelkendező baráti elismerések, elemzések, értelmezések. Mi több, az is elmondható, hogy igazából ez a könyv tette Peéryt – hatvanöt éves korára! – íróvá, szentesítette íróságát, író voltát. S noha könyvét hivatalosan sem Magyarországon, sem (Cseh)szlovákiában nem lehetett terjeszteni, levélküldeményként, illetve ismerősei útján mindkét országba számos példányban bejutott, és illegálisan mégis közkézen – illetve, Padányi-Gulyás Béla szavaival: „pad alatt” – forgott. Miközben egymás után kapta hazai és emigrációbeli, illetve erdélyi írótársai – Illyés Gyula, Cs. Szabó László, Szabó Zoltán, Borbándi Gyula, Gál István, Szalatnai Rezső, Padányi-Gulyás Béla, Gáll Ernő, Méliusz József, Ferdinandy György, Sztáray Zoltán és mások – elismerő leveleit. Borsody István például úgy látta, a „kis könyv méretén felül gazdagítja irodalmunkat”, s a kötet mértéktartó terjedelmét dicsérte Cs. Szabó László is, mely „A maga szerény keretében, visszafogott hangján történelmi cselekedet, segítség egy későbbi kornak”. Egyébként is, kérdezte, „minek hosszabb könyv?”, amikor ebbe is „Belefért minden bánat, probléma, emlék, küzdés, személyes ügy, közügy és líra”. Illyés Gyula a könyv dokumentumjellegét nyugtázta („Nemzedékünk utolsó tennivalója, hogy igaz képet – ilyet, mint ez a te munkád – hagyjunk hátra azoknak, akik […] hozzáláthatnak visszaadni az egész nép méltóságát”), és ezt tette Szabó Zoltán is. Mi több, utóbbiban az élmény, amelyet a kis könyvecske jelentett számára, szinte gátszakadást indított el – több mint három hónapig foglalkozott a Requiem egy országrészérttel –, s arra sarkallta, hogy egy nagy, mintegy hatvanoldalas tanulmányban összefoglaljon mindent, amit Szlovenszkóról, a szlovenszkóiságról, illetve a Felvidékről és a felvidékiségről gondolt. Ilyen értelemben az ő ez ideig kéziratos tanulmánya alapszövegként is felfogható e tárgyban, s bizonyos értelemben akár egykori Szerelmes földrajza új keletű fejezetét is láthatjuk benne. Szabó írása egyik helyén a száműzött Wesselényi Miklóséval veti össze Peéry stuttgarti magányát, éles szemmel tételezve a kettőjük, illetve századuk közti különbséget: míg a zsibói gróf, a 19. század embere Szózatában még a jövőről beszélt, a 20. század egykori pozsonyi polgára már a múltról, azaz míg „a Szózat riasztás, a Requiem emlékbeszéd…”, melyet egyenesen remekműnek nevez. Olyan „nagy írói teljesítménynek”, „egyedülálló prózai műnek”, „mestermunkának”, „az utolsó negyedszázad legjobb haza-könyvének”, amilyenre – külön kiemelve „Az irónia felső fokának akadály mentes párosodását a szelíd elnézés felsőfokával” – „akarati elhatározás senkit se tudna képesíteni”. Peéry könyvének „önértékén felüli jelentőségét” – írja – az adja, hogy „nélkülözhetetlen segédkönyv és eligazító kalauz lehetne olyan egyetemen, ahol olyasmit is tanítanak, ami közösségtudománynak mondható, és ebben tantárgy az a haza, amiről politikusok, valamint ideológusok mindenkor céljaiknak, illetve érdekeiknek megfelelően szoktak hazudozni”.

A számvetést az is sürgette, hogy 1973 után, egyre súlyosbodó betegsége miatt már könyvtárosi munkáját sem folytathatta, de legközelebbi barátai is biztatták: „aritmiás szívvel is élhetsz és dolgozhatsz odahaza”, a lényeg, hogy írjon ki magából mindent, azt, „hogyan csaptak be minket Közép-Európában”. Ő pedig, gyengülő szívvel, megfogadva ez intelmeket, s nyilván a halál közelségének érzetével is, nekilátott egyberendezni a – Cs. Szabó László találó kifejezésével – „rotációs újságok mocsarában” kallódó, a napi robot és a megélhetési kényszerek miatt szétszórt írásait. A Requiem egy országrészért után – átadva magát az annak sikeréből ráeső fénysugarak emberi melegének – újabb könyve(ke)t tervezett, amikor váratlanul újabb infarktus terítette le. A felismerés – hogy tervei megvalósítására már nem lesz ideje – bár főbe kólintotta, mégis méltósággal vette tudomásul a fenyegető jövőt: „...betegségem gyógyíthatatlan, s az előttem álló út rövid lesz – vallotta meg 1975 karácsonyán Borbándi Gyulának. – Ez azért szomorú, mert nyugdíjas koromat szétszórt írásaim rendezésére, további publikációkra és írásra szerettem volna felhasználni. Most ennek az álomnak vége van.” Írt egy rövid önéletrajzot is, az esetre, ha valami végzetes dolog történne vele, a túlélőknek ne legyen gondjuk életrajzi adatainak előkeresésével (a tömörségében is megrendítő kis szöveg végül már valóban csak a halála után látott napvilágot – írónk kézírásával –, az 1977-es posztumusz mű, a Malomkövek között borítóján, illetve elején. E könyvének megjelenését azonban, melybe húsz publicisztikai írását sorolta be, már nem érhette meg: november 11-én elhunyt. A válogatás és a sajtó alá rendezés még az ő munkája, s eljutott hozzá a könyv nyomdába adásának híre is. Kiadója, Molnár József szerint – aki az apai ágon német eredetű Peéryt „a magyar nép leghűségesebb fiának” nevezte – utolsó kívánsága az volt, hogy fejfájára magyarul – Rezsőként, s ne a német Rudolfként – írják föl a keresztnevét. De a sors itt sem mulasztotta el, hogy egy utolsó fricskát mutasson írónk felé: a sírjába szúrt fakereszten Peéry nevének é betűjéről lemaradt az ékezet, s keresztneve ő betűje is ö-vé rövidült, ami Márai Sándor „döbbenetes látomását” juttatta Molnár eszébe az emigráns-sorsról: „...A csákány koppan és lehull nevedről az ékezet.”

Összefoglalva, Peéry könyve, a Requiem egy országrészért, mely kétségtelenül az életmű „organikusan összetett szemléletű” „csúcsteljesítménye”, „kiérlelt, klasszikus alkotása” (Görömbei András), kiválóan alkalmas a kisebbségi (szlovákiai magyar) sors és lélek tanulmányozására, ám alapvető tételekkel gazdagítja a polgárrá válás folyamatáról, a polgár-lét jellegzetességeiről és felelősségéről, valamint a közép-európai népek együttélésének ismertetőjegyeiről szóló irodalmat is. Mely tekintetben a Requiem egy országrészért másokétól jól elkülönülő, egyénített beszédmódjával (is) a Nyugat legjobb esszéíró-hagyományait viszi és a magyar emlékirat-irodalom legjobb lapjait írja tovább. S fokozottan ráillik a délvidéki Sinkovits Péter megállapítása, miszerint „ahogy múlik az idő […] annál időszerűbbé válik”.