Rövidesen eldől, ki fog uralkodni az olaj felett

Olajvezeték Oroszország sarkkörhöz közeli vidékén A világ szinte megbabonázva mered az öböl térségére. Egyesek a kőolajárak gyors emelkedésére és ennek következményeivel számolnak. Mások viszont az energiabőség visszatértére játszanak, amennyiben Bush megindítja csapatait Bagdad ellen. Nemcsak a világ energiamérlege változik meg ezzel, hanem a közel-keleti politikai térkép is. Összeomolhatnak az olajra épített arab gazdaságok, és az amerikai befolyás újra egyértelmű lehet. Ha így történik, vége lesz a XX. század második fele egyik nagy hatalmának, az OPEC nevű kőolajkartellnek. Az elég magas kőolajárak azonban nem csak az OPEC-tagok számára fontosak. Ezen nyugszik a törékeny stabilitású orosz gazdaság, és több más kartellen kívüli energiatermelő is. (A termelők és fogyasztók között sajátos érdekházasság áll fenn. A legnagyobb kőolajszállítóknak az érdekük, hogy az árak ne legyenek túlságosan magasak. Ekkor ugyanis már beindulnak azok a kutak, amelyeket most a drága kitermelés miatt pihentetnek, és elkezdődnek a még költséges kőolaj-kitermelések. Észak-Amerikában például rengeteg parlagon heverő olajhomok, olajpala is van.) Érthető hát az izgalom, amellyel Rumsfeld amerikai védelmi miniszter egy tévéműsorban, arra a kérdésre reagált: nem az olaj áll-e a háborús készülődés hátterében? Fél éve még más volt a helyzet. Dick Cheney alelnök egy beszédben nyíltan kijelentette, hogy a hatalmas iraki olajkészleteket nem szabad Szaddám Huszein kezén hagyni. Igaz, Cheneyt azóta nem nagyon engedik újságírók vagy tévékamerák közelébe. Az olaj szerepe a készülődő iraki háborúban tabutéma az amerikai politikában, nem úgy az utcán és a sajtóban. A világ viszont erről beszél, ezt számolgatja. A kőolajpiac várható változásai izgatják Európát, Kínát, Japánt és a feltörekvő gazdaságokat is. A kőolaj felettébb gyúlékony anyag.

Hubbert-görbe

King Hubbert amerikai geofizikus 1956-ban megjósolta, hogy az Egyesült Államok olajkitermelése a hetvenes évek elején eléri a csúcsot és utána hanyatlani fog. Az olajipari szakértők és a közgazdászok évekig rajta köszörülték a nyelvüket, mígnem 1971-ben igaza lett. Az olajkészletek kimerülésének folyamatát ábrázoló grafikont azóta is Hubbert-görbének hívják. A Princeton Egyetem professzora, Kenneth Deffeyes Hubbert módszereit alkalmazva megrajzolta a világ kőolajtermelésének görbéjét: a csúcspont négy-öt év múlva várható, hatvan év múlva viszont már nem nagyon lesz mit tankolni a benzinkútnál. Se a feltárás, se a kitermelés új technológiái nem mentenek meg minket attól a ténytől, hogy a kőolajkészletek végesek. A világ most rendezkedik be a következő fél évszázadra. Az USA-ban 1985-ben a felhasznált kőolajnak még csak az egyharmadát importálta, ma már szükségletének több mint a felét. 2020-ra pedig a kétharmadát fogja. A fő szállítók most Kanada, Mexikó, Nigéria és Venezuela. Illetve Venezuela lenne, ha a Chávez elnök elleni sztrájk nem állította volna le a termelést. A Közel-Kelet szerepe folyamatosan növekszik: 2020-ban innen jön majd az amerikai import nagyobb része is. A fő kőolajforrás ma az USA számára is Szaúd-Arábia, a maga 260 milliárd hordónyi tartalékával. (Egy hordó körülbelül 165 liter, egy tonna 5,9 hordó.) A második termelő a térségben Irak a maga 112 milliárd hordójával. Szakértők szerint azonban Irak tartaléka akár 300 milliárd hordó kiváló minőségű olaj is lehet. A különbség oka: a hetvenes évek óta az országban nem végeztek alapos tudományos feltárást. Ráadásul az iraki kőolaj feltárása olcsó, az összes költséget beszámítva sem több hordónként egy-másfél dollárnál a termelés önköltsége. Ilyen olcsó olaj csak Szaúd-Arábiában van.

Az olajos nővérek

Az orosz és a mexikói kőolaj önköltsége 6-8 dollár, az északi-tengeri fúrótornyokban 12-16 dollárért termelik ki a „fekete aranyat”. Az olajmezők műszaki felújítása után Irak akár a mostani szaúdi termelésnél (napi 8,6 millió hordó) is többet adhatna – akár 12 millió hordót. Ez komoly versenyt jelentene Szaúd-Arábiának, és – egyes szakértők szerint – a minimálisra csökkentené Oroszország, Mexikó, Venezuela vagy Nyugat-Afrika világgazdasági szerepét. Kétséges lehet Irak tagsága az OPEC-ben az amerikai megszállás esetén. Egyes elképzelések szerint „ideális esetben” vége is lehetne ezzel az olajkartellnek. Ezzel azonban még nincs vége a háborús optimizmusnak. Többen abban reménykednek, hogy a győztes háború után egyenesen árad majd az olcsó olaj a Közép-Keletről. Ahmed Chalabi, az amerikaiak által pártfogolt Iraki Nemzeti Kongresszus elnöke azt jósolja, hogy a teljes gőzzel termelő iraki kőolajmezők kínálata 15 dollárra nyomja le majd a hordónkénti világpiaci árat. Amióta az 1870-es években John D. Rockefeller megalapította a Standard Oilt, a világ kőolajiparában mindig maroknyi cég irányította az eseményeket. A korábban csak Hét nővérnek hívott elit mára az összeolvadások miatt még kevesebb tagot számlál. A világ legnagyobb olajipari cége, a texasi székhelyű Exxon Mobil bizonyult 2001-ben a földkerekség legjövedelmezőbb vállalkozásának: profitja 15 milliárd dollárt tett ki. Sorrendben utána jön a British Petroleum Amoco, a Royal Dutch Shell és a Chevron Texaco. Ötödik a francia TotalElfFina. A múlt század húszas éveinek végétől az 1972-es államosításig ez az öt cég birtokolta gyakorlatilag az egész iraki olajipart. Az Egyesült Államok nem csak az iraki olajon tartja rajta a szemét. Afganisztánban már a tálibokkal is tárgyaltak egy Türkmenisztánból Pakisztánba tartó olajvezeték megépítéséről. Az 1460 kilométeres vezeték a Dauletabad lelőhelyet köti majd össze a pakisztáni finomítókkal. Az elképzelést főleg az Unocal nevű amerikai olajipari cég támogatta. George W. Bush hatalomra jutása után az amerikai álláspont megkeményedett, és állítólag háborús fenyegetésként értékelhető kijelentések is elhangzottak. Egyesek még azt is feltételezik, hogy mindez szerepet játszott a 2001. szeptember 11-i terrortámadáshoz nyújtott tálib támogatásban. Alig néhány hónappal az új afgán vezetők hatalomra jutása után, december végén aláírták a megállapodást. Hamid Karzai afgán elnök amerikai évei alatt az Unocal tanácsadója volt. A Global Policy Forum nevű amerikai civil szervezet prognózisa szerint, az olajcégek évi 29–50 milliárd dolláros extraprofithoz jutnának, ha Irak ismét privatizálná olajmezőit. (A számítás azon alapul, hogy Iraknak 250 milliárd hordó olaja van, amelynek felét lehet gazdaságosan kitermelni, és a haszon felét a bagdadi kormány kapja. Közben az olaj átlagára 25 dollár, míg a kitermelés költsége legfeljebb másfél dollár hordónként.) Ha a londoni székhelyű, a CIA által létrehozott és a Pentagon által finanszírozott Iraki Nemzeti Kongresszus kerül hatalomra éppen ez fog történni. Ahmed Chalabi már meg is ígérte, hogy az amerikai cégeknek nagy szerepük lesz az iraki olajkitermelésben. Az Irak elleni határozathoz Washington éppen azzal kényszeríttette ki a BT öt állandó tagja közül Franciaország, Kína és Oroszország támogatását, hogy megfenyegette őket: ha most megpróbálják védelmezni Szaddám Huszeint, az új, Amerika-barát bagdadi kormány figyelmen kívül fogja hagyni érdekeiket. Márpedig mindhárom országnak jelentős üzleti kapcsolatai vannak Irakkal, és létérdekük, hogy az új vezetőség tiszteletben tartsa a már megkötött szerződéseket. Az oroszoknak például 8 milliárd dollárjuk bánja, ha az új iraki kormány felmondja a korábbi szerződéseket. A világ legnagyobb kőolajipari műszaki és szolgáltató cége a Fehér Házban finoman fogalmazva is magas szinten képviselt Halliburton. Ha az iraki olajmezőket háborús kár éri vagy ha az elavult műszaki berendezések felújítására pályázatot írnak ki, a Halliburton az egyik természetes esélyes a milliárdos megrendelésre. A Halliburton az olajmezők üzemeltetésében vezető szerepet játszik a világban. A Bush családot és az adminisztrációt erős szálak kötik az olajüzlethez. A jelenlegi elnök 1978-ban saját olajipari céget alapított Texasban. Ebben az időben több szaúdi befektetője is volt – egyes hírek szerint közéjük tartozott Szalem bin Laden, a későbbi terroristavezér, Oszama bin Laden 56 testvére közül az egyik, aki 1988-ban egy texasi repülőgép-balesetben vesztette életét. Édesapja, az egykori elnök, éppen a Halliburton igazgatótanácsának tagja volt, Cheney alelnök pedig e cég első számú vezetője. Cheney védelmi miniszter volt az idősebb Bush kormányában, a Halliburton az ő igazgatása alatt felvásárolt egy súlyos gondoktól gyötört céget, amelyet egykor idősebb Bush apja, Prescott Bush alapított. Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó a Chevron igazgatótanácsának tagja volt, és mielőtt a Fehér Házba került volna, neve ott virított egy tankhajó orrán. Thomas White helyettes védelmi miniszter, aki a Pentagonban a szárazföldi hadsereg ügyeiért felel, a csődjével óriási botrányt kavart energetikai cégnek, az Enronnak volt az alelnöke. (George W. Busht régi barátság fűzi a bukott óriás első emberéhez, Kenneth Layhez.) Don Evans kereskedelmi miniszter korábban a Tom Brown nevű olajkutató céget vezette.

Vannak kevésbé optimista számvetések is. A gazdasági ügyekben szinte megfellebbezhetetlen tekintélynek számító Financial Times másként látja a lehetséges háborús fejleményeket. A londoni lap szerint a háború kezdetekor az égbe szökő olajárak súlyos csapást jelentenek majd az amerikai gazdaságra – és vele George W. Bush 2004-es választási esélyeire. Legalábbis az 1991-es háború miatti átmeneti áremelkedés elég volt ahhoz, hogy recessziót váltson ki, és az idősebb Bush 1992-ben vereséget szenvedjen.

Orosz összeomlás

Katonák a Bajo Grande venezuelai olajfinomítónál Vajon befolyásolja-e a brit lap számvetését, hogy Nagy-Britannia a maga északi-tengeri olajmezőivel, egyike a legnagyobb szénhidrogén-termelőknek? Mindenesetre a hivatalos London feltétel nélkül áll Bush elnök és háborús politikája mellett – ellentétben a fanyalgó franciákkal és a félig-meddig ellenálló németekkel. Talán ez a megosztottság az oka annak is, hogy egyelőre az Európai Unió nem állt elő semmilyen határozott közös állásfoglalással ebben a globális ügyben. Az EU-államok gyakorlatilag mind importra szorulnak: fő energiaforrásuk a Közel-Kelet és Oroszország. Az unió álláspontját kellene képviselnie Javier Solanának, az EU külpolitikai szószólójának, aki azt mondta, hogy az ENSZ fegyverzetellenőreinek január 27-én esedékes jelentése nem kell hogy feltétlenül az ellenőrzési folyamat végét jelentse. Tehát a várható amerikai és brit elutasítás következménye nem lehet az azonnali hadüzenet. Sőt, Solana szerint a második öbölháború megindításához újabb BT-döntésre is szükség lehet. Ez ellentmondásban van az amerikai állásponttal. Az európai elemzők sokkal inkább tartanak az esetleges háborús megoldás következményeitől, és nem lelkesednek a katonai győzelem majdani politikai hozadéka felett. Az, ami az amerikai elemzők számára nagyrészt az olajbőség és a gazdasági fellendülés képét hozza elő, más országokban bizonytalanságot, sőt akár az összeomlást is előrevetíti. Ilyen mindenekelőtt Oroszország, a világ egyik legnagyobb kőolajtermelője. Egyes nyugati elemzések szerint a 18 dolláros hordónkénti árnál Oroszország már komoly nehézségekkel szembesül, 12-15 dolláros árnál gazdasági összeomlásra és utcai zavargásokra lehet számítani. Azt pontosan senki sem tudja, milyen szintre állnak be az olajárak egy háború után. Ez pedig mindenképpen alaposan befolyásolja az orosz állapotokat. Moszkva számára a szénhidrogénexport lett a legfontosabb bevételi forrás. Talán ez az oka annak, hogy – mint annyi mást – a kőolajtartalékokra vonatkozó adatokat is szigorú államtitokként őrzik. Nem hivatalos becslések persze bőségesen akadnak: közülük a legvisszafogottabb, az amerikai Oil and Gas Journal szerint 48,6 milliárd hordónyi olajat rejt az orosz föld mélye. A British Petrol elemzői ennek a mennyiségnek a két és félszeresével: 120 milliárd hordóval kalkulálnak. Talán „hivatalból”, de még optimistább Mihail Hodorkovszkij, a második legnagyobb orosz olajcég, a Yukos elnöke: ő 150 milliárd hordóra becsüli a még feltáratlan készleteket. – Egyszerűen össze kell adni a tíz vezető orosz olajvállalat nemzetközi auditorok által is jóváhagyott készleteit – vélekedik Kelet-Európa leggazdagabb üzletembere. Az orosz olajkészletek pontos számbavételét tovább bonyolítja, hogy a legtöbb felmérés csak a nyugat-szibériai mezőkkel számol. A nyugat-szibériai lelőhelyek kiaknázása az 1970-es évek óta folyik, és jelenleg innen származik az orosz olajkitermelés kétharmada. Ugyanakkor óriási, fel nem tárt készletek rejtőzhetnek Szibéria keleti részein, illetve a sarkköri tengeri talapzat alatt is. – Oroszország esetében az igazi kérdés nem is az, hogy mennyi olajunk van, hanem, hogy megéri-e kitermelni ezeket a mezőket – vélekedik Jevgenyij Hartukov, a piac egyik legismertebb elemzője.

Barátságból az Adriába

Az elmúlt években a privatizált orosz olajcégek intenzív beruházásokba kezdtek, nyugati technológiákat szereztek be. Az orosz kőolajmezőkön megjelentek az intenzív termelési technikákat képviselő nyugati cégek, mint a Halliburton vagy a Schlumberger. A termelés fellendítésének kedvezett Putyin hatalomra kerülése – ezzel ugyanis kiszámíthatóbb lett a politikai és az üzleti légkör. Ahhoz azonban, hogy a befektetett dollármilliárdok megtérüljenek, a kitermelt extrahordókat el is kell adni. Ez pedig csak az export növelésével lehetséges, hiszen az orosz belső piac továbbra is pang. Az orosz cégek számára ezért létkérdés, hogy a hagyományos európai piacokon túl az amerikai és ázsiai tortából is kihasítsák a maguk szeletét. Agreszszív terjeszkedési politikájuk szerencsésen egybeesik azzal a washingtoni kormányzati szándékkal, hogy az Egyesült Államok az eddiginél jobban függetlenítse magát a közel-keleti energiaszállításoktól. Mérföldkőnek számít, hogy tavaly megtörtént az első orosz olajszállítás az Egyesült Államokba. Az ambiciózus tervek szerint az évtized végére már az amerikai olajimport 13 százaléka származik orosz forrásból. Ennek érdekében a négy legnagyobb, magánkézben lévő orosz olajvállalat közös tengeri olajterminált épít Murmanszkban. A 3,4-4,5 milliárd dollárba kerülő, 2500–3600 kilométer csővezetéket is magába foglaló beruházás a tervek szerint 2007-re készül el. Megvalósulása drasztikusan csökkenti a szállítási költségeket: Nyugat-Szibériából Murmanszkon keresztül az Egyesült Államok keleti partvidékéig tonnánként 24 dollárba kerül majd a „fuvar”, miközben a jelenleg használt fekete-tengeri útvonalon ez az összeg 30 dollár felett van. Hasonló célt szolgál a Barátság- és az Adria-kőolajvezetékek összekötése is, amely projekt már 2003 végére megvalósulhat. Az erről szóló megállapodást december közepén írta alá az érintett öt ország – Horvátország, Magyarország, Oroszország, Szlovákia és Ukrajna –, valamint az orosz csővezetékek tulajdonjogával rendelkező állami vállalat, a Transznyeft képviselője. Ha megvalósul a terv, Omisaljból napi 300 ezer hordó olajat lehetne exportálni az Egyesült Államokba. De vannak tervek Kínába, sőt Japánba vezető kőolajvezetékek építésére is.

Kína aggódik

De nem csak Európa és az Egyesült Államok számít az orosz kőolajmezők termésére. A legnagyobb érdeklődő Kína, a világ legnépesebb állama. Amikor december elején Pekingben járt Vlagyimir Putyin orosz elnök, mindenki arra számított, hogy aláírnak egy államközi szerződést arról a régóta emlegetett 2400 kilométeres olajvezetékről, amely az angarszki mezőkről juttatná el az energiát az északkelet-kínai finomítókba. A terv elég stratégiainak tűnik. Ha mást nem néznénk: 25 év alatt készülne el, és mai áron két és fél milliárd dollárba kerülne. Az egyik közhely a száz közül, amelyet ennek a beruházásnak a kapcsán már elpuffantottak, nagyon igaz: „Ez több mint a barátság szimbóluma.” Errefelé a barátságoknak nagyon nagy szimbólumaik is vannak, ez a beruházás azonban átalakítaná Kína energiatérképét, és jelentős hatással lenne a világpiacra is.

Kína hatalmas ország, nagyon gazdag ásványi kincsekben, pechére energiából ma már nem tudja ellátni magát saját forrásból. Igényeinek kielégítésére kialakult egy rendszer, melynek folyamatos működése azonban speciális feltételeket igényel. Például tartós békét és kiegyensúlyozottságot olyan helyeken, mint a Közel-Kelet vagy Indonézia. Ha van közvetlen napi érdeke Kínának az Irak körül kialakult háborús feszültségben, az itt keresendő. Kína a leghatározottabban ellenérdekelt az olajárak emelkedésében, míg a közel-keleti olajforrások akár időleges elzáródása is nagyon nagy kihívás elé állítaná az országot. Kína mai olajszükségletének 56 százaléka származik ebből a térségből. A probléma nem új keletű, a kormány hosszú ideje igyekszik különböző megoldásokat keresni. Az alap természetesen a hazai termelés. Az iszonyú erőkkel folytatott olajkeresés viszont messze nem olyan sikeres egyelőre, mint azt szeretnék, bár ez még tartogathat meglepetéseket. A legnagyobb reményeket egyébként a Dél-kínai-tengerhez fűzik, ahol a mai adatok szerint 23,5 milliárd tonna olajat és egymilliárd köbméter földgázt rejt a tengerfenék. A másik hosszabb ideje folytatott gyakorlat, hogy az importszükségletet igyekeznek a világ minél több vidékéről beszerezni. Ezzel megpróbálják elkerülni, hogy a politikai és egyéb bizonytalanságok az egyes országokban ne okozzanak Kínának túl nagy sérülést. Míg 1996-ban tizenöt országból vásároltak olajat, tavaly harmincból. Az iraki háború árnyékában ugyanis komoly félelmet gerjeszt az a bizonyos durva adat, mely szerint az összes import 56 százaléka származik a Közel-Keletről. Kína tehát legalább annyira függ a háborútól, mint a világ többi része. Ugyanúgy latolgatja az esélyeket, a hosszú távú és az azonnali következményeket.

A világban azonban nemcsak a gazdaságra gyakorolt lehetséges hatásokat latolgatják. A háború és következményei már beépültek a rövid távú globálpolitikai tervekbe is. Az amerikai agytrösztökben már most azon gondolkodnak, hogy az iraki győzelem után Irán és Szaúd-Arábia is kutyaszorítóba kerül. Ha ott is sikerülne Amerika-barát kormányokat hatalomra juttatni, az nem csak a közel-keleti erőviszonyokat rendezné át, és nem csupán a jelenlegi izraeli politika sikerét jelentené a szövetségesek és támogatók nélkül maradó palesztinokkal szemben. Az eredmény még az iszlám terrorizmus pénzügyi forrásainak elzárásánál is lényegesebb lenne: a világpiaci olajárak ezek után szinte kizárólag az amerikai szándékoktól függenének.

Horváth Gábor (Washington),

Krajczár Gyula (Peking),

Szalai Zoltán (Moszkva),

Miklós Gábor