RAI: dzsungelharcosok és rasszista graffitik

Választási vitaműsor a Raiuno stúdiójában Reuters-felvéteEzt Marco Follini, az olasz kereszténydemokraták főtitkára jelentette ki az itáliai közmédia, a RAI első emberének lemondását sürgetve. Szokatlan üzenet volt ez egy kormánypárti politikustól egy szintén kormánypárti tévéelnök részére, ám a RAI körüli állapotok romlása már nem csak az ellenzéknek szúrt szemet.

Januárban történelmi fordulatot jegyeztek az olasz televíziózásban: először fordult elő, hogy fő műsoridőben a Mediaset nevű magánvállalat három országos csatornájának együttes nézettsége meghaladta a három RAI-adóét. A kereskedelmi tévéknek a közszolgálatiakkal szembeni térnyerését máshol aligha fogadná megütközés, ám Itáliában a feljövő csatornák épp annak a Silvio Berlusconinak a tulajdonában állnak, aki kormányfőként beleszólhat a szorongatott konkurensek sorsába is.

A RAI olyasmi, „amitől mindig is távol tartottam magam, s amivel sohasem akartam foglalkozni” – jelentette ki leereszkedően a miniszterelnök, ám csaknem kétéves kormányzásának eseményei másra engednek következtetni. Arra ugyan nincsen bizonyíték, hogy Berlusconi saját kezűleg is beavatkozna a közszolgálat belügyeibe, ám arra igen, hogy akarata befolyással bír az állami tévére. ĺgy, mivel elfogultnak mondta őket, levettek a RAI képernyőjéről két nézett tévést, Enzo Biagit és Michele Santorót, de volt példa arra is, hogy letiltottak a miniszterelnököt kifigurázó szatirikus műsorokat, vagy hogy az aktuális híradásokat „a kormányzat javára manipulálták”. Mindenkinek szemet szúrt például, hogy a RAI egyik csatornájának vezetése sem tartotta fontosnak a február 15-i, minimum egymilliós békemegmozdulás élő közvetítését.

Silvio Berlusconi miniszterelnök, aki egyúttal Olaszország leggazdagabb embere is, megválasztásakor azt ígérte, hogy száz napon belül rendezni fogja az általa viselt közhivatal és a nagyvállalkozói érdekeltségei közötti összeférhetetlenséget. Ez a fogadalom azonban csaknem két év után is beváltatlan maradt. Ma – közvetlenül vagy közvetve – ellenőrzése alatt tartja a hét országos csatornából azt a hatot, amely magáénak tudhatja a nézők 90 százalékát. Mivel a taljánok négyötöde a véleményformálásban a személyes tapasztalatokon kívül kizárólag a varázsdobozra támaszkodik, a média fölötti – legalábbis a nyugati világban – páratlan befolyással ruházza föl Berlusconit.

A helyzet súlyosságára jellemező, hogy már az Európai Parlament is úgy érezte, határozatot kell hoznia az olasz közmédia védelmében, Carlo Azeglio Ciampi köztársasági elnök pedig egy éven belül kétszer is felemelte szavát az információ pártatlansága és a tömegtájékoztatási eszközök pluralizmusa mellett.

A politikai nyomás, a nézettség romlása, valamint a gazdasági vezetés romboló hatású intézkedései ellen tiltakozva tavaly novemberben, nyolchavi folyamatos vita után lemondott a RAI ötfős igazgatóságának három tagja: két ellenzéki és egy kormánypárti igazgató.

A makacsul kitartó maradék két ember – őket nevezte el Follini képviselő nyomán a köznyelv „japánoknak” – még jó negyedévig intézkedett a „testület” nevében, hogy aztán február végén egy botrány őket is távozni kényszerítse. Kipattant ugyanis, hogy a RAI kettes csatornájának székhelyét Rómából Milánóba akarják áthelyezni. Ez technikailag talán indokolható, mert a RAI-2 sok stúdiója a lombard fővárosban van, ám a politika nyelvére lefordítva a döntés azt jelenti, hogy Umberto Bossi Északi Ligájának az adót sikerült a saját területére térítenie.

A csatornaköltöztetés – legalábbis szavakban – csaknem kormányszakadáshoz vezetett. Berlusconi, miután megunta Bossiék kilépéssel való fenyegetőzését, magához rendelte a koalíció egymásra acsarkodó pártvezetőit, s addig nem engedte el őket, amíg indulataikat legyűrve meg nem állapodtak abban, hogy kiket látnának szívesen a RAI élén. Maga Berlusconi állítólag Mario Rescát, az itáliai McDonald’s főnökét, az olaszországi amerikai kereskedelmi kamara elnökét – és egyik cégének tanácsadóját – javasolta tévéelnöknek.

A kiegyezés elodázta ugyan a koalíció szakadását, ám újabb botrányt robbantott ki, mert a köztévé vezetésének kinevezésére az alkotmány szerint nem a kormány, hanem a parlament két házelnöke hivatott. A két illetékes, Pierferdinando Casini, a képviselőház és Marcello Pera, a szenátus első embere pedig hosszas huzavona után meghökkentő lépésre szánta el magát: a két kormánypárti politikus az ellenzéknek ajánlotta fel, hogy jelöljön igazgatósági elnököt. Ilyesmire még nem volt példa a RAI történetében. A Casini-Pera indítvány értelmében a vezető testületnek az eddig 3+2-es összetétele helyett (amelyben a kormánypártoké volt a többség és az elnöki poszt) áttérnének az egy plusz négyes formulára, amelyben az ellenzék adja a vezetőt, ám a testület többi tagja mind a parlamenti többség szimpatizánsa.

A baloldal némi tépelődés után belement a játékba, s felterjesztett három jelöltet, akik közül a két házelnök végül Paolo Mieli ismert történészt és publicistát, a Rizzoli Corriere della Sera kiadó igazgatóját választotta. Mieli, akinek személyét a kormánypártok részéről is tisztelet övezi, valamint négy ismert értelmiségi igazgatótársa már letette a hivatali esküt.

Az új vezérkar kinevezésével, azonban úgy tűnik, távolról sem ért véget a Berlusconi által igazgatott szappanopera. Ezt jelzik azok a rasszista graffitik is amelyeket a hét végén – Paolo Mieli ellen tiltakozva – festékszóróztak rá a milánói RAI-épületre: „A RAI az olaszoké. Nem a zsidóké!” – tartalmazza az egyik. A Mieli által vezetett igazgatótanács ugyanakkor – legalábbis a La Repubblica szerint – csak ideiglenesnek tekinthető, mert a parlamenti többség épp most dolgozik egy új televíziózási törvényen. Ez pedig még az igazgatótanács kinevezésének módját is megváltoztatja.

A kialakult erővonalakat azonban az új rendszer valószínűleg változatlanul hagyja. E tekintetben ugyanis Berlusconi legalább olyan eltökéltnek tűnik, mint Szoicsi őrmester.

Róma, 2003. március