Pozsony, 2006. augusztus

Augusztus a nyár végének kezdete, mégis sikerült még egy szép meleg hétvégét kifognunk az esőzések, viharok hálójából: párom szüleinél nyaraltunk néhány hetet. Bártfán és a pár kilométerrel távolabbi kis faházban foglaltuk el nyári szálláshelyünket. Azért néhány hetet, mert az út Pozsonytól idáig olyan hoszszú, hogy egy nyáron éppen elég egyszer megtenni, tehát úgy alakítjuk a programot, hogy ilyenkor tovább maradunk. A 450 kilométeres út három kisgyerekkel megtett hosszát talán csak a táj szépsége kompenzálja. Mindegyik utazás után – akár gépkocsival, akár vonattal tesszük meg – az út fáradalmait pihenve, kávézás közben újra és újra konstatáljuk, hogy Szlovákia természeti szépségeivel biztosan a legszebb országok közé tartozik.

Már hosszú évek óta itt, a hegy alján, a kis faházikóban töltjük a nyarakat. A környezet csodaszép! Valahogy egyre szebb! Ezen a nyáron azt kérdeztem magamtól, hogy vajon a táj, az erdő, a mező szépül, vagy az ember, ahogyan telnek-múlnak az évek, talán többre értékeli a lehetőséget, hogy kinn lehet a természetben? Bár itt is nagy volt a kánikula, mégis az erdő árnyékában talán jobban elviselhető. Amikor pedig feljönnek a csillagok, és a hőmérséklet 14-15 fokra csökken, az éjszaka a nyitott ablaknál kellemes pihenést kínál.

A gyerekeknek ilyenkor rengeteg a dolga: egész nap a telek alján folydogáló (az árvizek idején hatalmas folyóvá duzzadó) kis hegyi patakban fürdenek, a kövekből gátakat, hidakat építenek. Majd a felépített kőhídon órákig egyensúlyoznak. Fel és alá szaladgálnak a patak és a ház között. Félúton kisfiam időnként kihúz egy-két hagymát a veteményesből, bár ez tiltva van. Minden alkalommal ártatlan szemekkel magyarázza el, éppen miért kellett kihúzni azt a bizonyos szárat, és mihez fogjuk elfogyasztani, vagy mit is kell belőle főzni. Nehéz volna rá ezért a csintalanságért haragudni, bár a hagymaágyas rohamos gyorsasággal fogy az unokák ittlétekor. A kert másik csábító területe a krumpliföld. A burgonya betakarítása állandó augusztusi téma, körülbelül úgy, mint Dél-Szlovákiában a szőlőtulajdonosok körében a szőlő állapotának taglalása az időjárás függvényében. Ennek fontosságát a gyerekek is pontosan felmérték, így hát ők is felelősnek érzik magukat a krumpli ellenőrzéséért. Naponta több bokrot megnéznek, érett-e már a szedésre.

Késő délután tüzet raknak a nagypapával. Közben távcsővel a nyakukban a hegyoldalt pásztázzák. Este hét felé szerencsénk is van, ilyenkor, amikor már minden lecsendesül, a perzselő nap is pihenni készül, a vadak kimerészkednek az erdőből. Éppen egy szarvasünő keres élelmet a kicsinyével a ház feletti réten. A gyerekek csendben szemlélik az állatokat – most valahogy csitítani sem kell őket, hangoskodás nélkül csodálják a békésen legelésző vadakat.

Ilyenkor a szabadság idején meglátogatjuk a közeli és távolabbi rokonokat is. A mesébe illő kétszáz, háromszáz lelket számláló falvak többségében már csak idős emberek élnek. Ha tehetjük, mindig megnézzük a hírhedt fatemplomok valamelyikét. Az érdekes építészeti remekek, amelyek annak idején egyetlen szög nélkül, fából készültek, a mai napig eredeti küldetésüknek szolgálnak. Istentiszteletet tartanak a felbecsülhetetlen értékű ikonok és ereklyék között. A vendégeskedés errefelé egészen máshogy zajlik, mint odahaza. Fantasztikus látni, hogy a gyerekek milyen otthonosan mozognak ebben a közegben is, itt bizony az egész családból már csak én lógok ki a „nyugatról” hozott nézeteimmel.

Augusztus eleje: a kép Északkelet-Szlovákiában idillikus. A tény, hogy gyerekeink néha észrevehetetlen természetességgel átváltanak a magyar nyelvre, amikor velem vagy egymással beszélnek meg valamit, az itt élő szlovák, ruszin és ukrán nemzetiségűek, valamint a római és a görög katolikus, a pravoszláv és az ortodox felekezethez tartozók közül senkit nem zavar, és nem ütközik meg rajta senki.

Augusztus vége: döbbenten olvasom az újságot, hallgatom a híreket. Én nagyon szeretném, ha ez az idillikus kép karácsonykor is majd ugyanolyan lenne, mint a látogatásunk idején.