Peking, a világ közepe

A „teszetosza” pekingiek otthona is nagy iramban fejlődikAP-felvételŐk csak Kína – vagy ahogy ők gondolnak rá, a világ – közepe, már jó hétszáz éve. Egy ilyen fontos városnak nincsen ideje arra, hogy kereskedelemmel foglalkozzon. Nemhogy tengerrel, de még csak egy jelentősebb folyóval sem büszkélkedhet. Mi több, a város gyakorlatilag a sivatag szélén fekszik, így tavasszal gyakoriak a homokviharok. Hogy ennek ellenére miért építették oda a fővárost? Leginkább azért, mert Pekinget az északi népek uralták; nem is véletlen, hogy a század elején hatalomra került – többnyire déliekből álló – republikánus kormány egyből Nanjingba rakta át a központot. És amit 700 év fővárosiság nem sulykolt bele a helyi lakosokba, azt bőven megtanulhatták az elmúlt évszázadban: 1911-ben itt buktatták meg a Qing-dinasztiát, innen indult az egyetemisták és az értelmiségiek vezetésével az akkor még feudális Kína modernizációja, majd a polgárháború után itt volt az új társadalmi rend központja. Mao víziója az ideális kommunista városról pedig még most is visszaköszön: bárhol körbenézünk a városban, feltűnik legalább egy gyárkémény a horizonton.

A pekingiek azonban büszkék viharos történelmükre. „Csak a pénzzel törődnek” – mondják gyakran, ha a déli városokra terelődik a szó, amire a sanghajiak rendszerint azzal válaszolnak, hogy a főváros lakói meg „teszetoszák”, és arra sem képesek, hogy meggazdagodjanak. Az ország lakói azonban szemmel láthatólag még mindig jobban szeretnek a hatalom, mint a pénz közelében lenni – valószínűleg ezzel magyarázható az, hogy míg Sanghaj is csillagászati léptékű fejlődésen ment keresztül az elmúlt évtizedben, a legtöbb falusi bevándorló mégiscsak az egykori császári fővárosba megy szerencsét próbálni. Aki elég fiatal és okos, az Peking több mint százötven egyetemének egyikén próbál szerencsét, aki öreg vagy nem vág az esze, az pedig számtalan karrierbe vághat bele, mert munka van bőven.

Az elmúlt években már 17 milliósra duzzadt Peking külvárosaiból kisebbségi negyedek alakulnak ki, ebből is a leghíresebb Zhejiangcun volt, ahol több százezer Wenzhouból érkezett textilárus és -gyártó telepedett le a város szívétől alig öt kilométerre délre. A vándorlás persze nem ilyen egyszerű: letelepedési engedélyt nem könnyű kapni a fővárosba, így az effajta telepeket előbb-utóbb a rendőrség veri szét. A kultúra viszont marad: ahogy az egykori Zhejiangcunban is déli akcentus üti meg az ember fülét, úgy az ujgur falu, Weigongcun helyén is gyakran hallani ujgur szót – a kis nyársakon saslikot sütögető xinjiangi emberek pedig mára az egész várost felosztották maguk között. Még a vidéket is ők képviselik. A szólás szerint Hongkongban veszi észre az ember legelőbb, ha kevés a pénze, Suzhou-ban, ha kevés a szépérzéke, Hainanban, a turistaparadicsomban, ha kicsi a hímtagja és Pekingben, ha kevés az öszszeköttetése. Peking valóban a hatalom és politikai mozgalmak központja volt mindig is, amit az ottaniak magától értetődőnek tartanak, ám az ország más vidékein, gyakran több ezer kilométernyi távolságban élőket néha idegenkedéssel tölti el.

A politikai mozgalmak továbbra is Pekingből indulnak – mint most éppen a kommunista diktatúra és a vadkapitalizmus között balanszírozni próbáló Új Baloldal. „Kína előbb az extrém kommunizmus, most pedig az extrém kapitalizmus legrosszabb részét éli meg” – állítja Wang Hui, a tekintélyes Csinghua Egyetem politológusa és a mozgalom lelkes támogatója. A Peking-központúságra az is jellemző, hogy a mozgalom egyik fő célja a vidéki közösségek és a mezőgazdaság igazságosabb támogatása – ám, míg a háttércsoport vidéken dolgozik, a fejesek Pekingben vívják meg a napi harcukat.

A város térbeli felépítése is a hatalmi központosítást tükrözi emberemlékezet óta. A Tiltott Városon a kommunizmus gyakorlatilag csak annyit változtatott, hogy odarakott a bejáratra egy jókora Mao-portrét, meg egy munkásmozgalmat éltető tacepaót. Az egy híján tízezer szobás komplexum ettől még ugyanúgy a város közepe, csak szembe odakerült a világ legnagyobb tere, az orosz befolyást idéző parlament és nemzeti múzeum, továbbá Mao mauzóleuma. Viszont javukra legyen írva: az óvárost mindvégig gondosan óvták, annak területén belül még most sem lehet két emeletesnél magasabb házat építeni. Ennek megfelelően, ha az ember a második körgyűrűn belülre ér, egyszerre csak megszűnik a nagyváros. A sugárutak helyét fákkal szegélyezett utcácskák veszik át, amelyek mellett szürke udvarházakban élnek a tősgyökeres pekingiek. Errefelé az udvarház még valóban egy többgenerációs családnak ad szállást, és nem építették be zsúfolt nyomornegyedekké, mint a külvárosokban szinte mindenhol. „A háború végén még egy szép téglaházunk volt, a közepén jókora udvarral, fákkal” – emlékszik vissza Wang professzor, a Pekingi Egyetem angoltanára. „Nem volt éppenséggel modern, még folyóvíz sem volt benne, de szellős és tágas volt, kényelmes egy családnak. A minap elmentem, és megnéztem a régi házunkat, ahonnan a hatvanas években telepítettek ki minket. A házat felosztották apró helyiségekre, és az udvart teljesen beépítették, hogy csak egy szűk folyosón lehet megközelíteni a hátsó szobákat. Még a hagyományos udvarházak szerelmesei sem szeretnének itt lakni, sokkal jobban teszi a város, ha ledózerolja ezeket, és emeletes lakótelepi házakat épít a helyükre.” Ahol megmaradt a viszonylag nyugodt terület, megint csak kényelmetlenebb lesz az élet. Ha a város egyik feléből a másikba tartunk, ha tetszik, ha nem, keresztül kell vágnunk ezen a 62 négyzetkilométeres skanzenen. Igaz, ennek a területnek köszönhető jórészt, hogy Peking közel sem olyan zsúfolt, mint Sanghai, Guangdzsou vagy éppen Hongkong. Az udvarházak öröksége pedig az egész városban kísért: a rohanó Sanghajhoz képest kimondottan felüdülés a pekingi utcák kisvárosi hangulata, a kapuk előtt ülő, ráérősen beszélgető emberek látványa. A hatékonyság különbsége jól látszik, ha öszszehasonlítjuk Sanghajjal a fővárost. Míg délen modern metrószerelvények viszik az utasokat, és Pudong kerületéből gyakorlatilag a semmiből nőtt ki egy hatalmas, vadonatúj üzleti övezet, Peking maroknyi high-tech övezete húsz év alatt sem nőtt meg még feleakkorára sem. Hogy milyen világváros lesz Peking az olimpia idejére, szinte lehetetlen megjósolni – a lassú, „teszetosza” emberek városában is évente tűnnek el régi városnegyedek, egyszerre öt metróvonal épül, és nem árt minden évben új térképet venni, ha nem akar eltévedni az ember. „Három év múlva itt lesz a világ közepe. Itt a jövő” – állítják az ottaniak. (Forrás: hírszerző.hu)