Palotapincsik és más ölebek – többnyire selyemruhában

A mozlimok nem eszik meg a disznóhúst, a hinduk tisztelik a marhát, tény azonban, hogy ahogyan keletre, észak-keletre haladunk Ázsiában, az állatokról való gondolkodás alapvető kerete az étkezőasztal. A kínai a világ legliberálisabb emberfajtája, s ennek ékes bizonyítéka, hogy étkezési kultúrájában semmiféle tiltás nincs, bármit megehetnek, s ezt bármikor megtehetik. A szokások és az ízlések persze a hatalmas országon belül nagyon eltérőek, de szélső példaként bátran mutogathatunk Guangdong tartományra, ahol nemcsak bármit megehetnek, hanem meg is eszik ezt a széles „bármit”. Az ázsiai állatkultusznak ekképpen van egy eléggé félre nem érthető bája. De vehetjük komolyabban is. A kínai állatjegyek, melyekkel az éveket jelölik meg, nagy tiszteletnek örvendenek. Ugyanígy az oroszlánok, amelyeknek a házak őrzése jutott osztályrészül. A sárkány zoológiai mineműségében bizonytalan vagyok, s a főnixében is, még ha utóbbit házi használatra gyakran le is pávázom, viszont kétségtelen tisztelet övezi mindkettőt. Továbbmegyek, a tisztelet akkora, hogy ezek az „állatok” régen megszabadultak állati eredetüktől. Hiába van a majom éve, azok a majmok, amelyek szabadon lófrálnak az Emei-hegy rezervátumában, s pofátlanul lejmolnak ételeket a látogatóktól, puszta látványosságok, senkinek sem jut eszébe, hogy ezek azok a majmok lennének, amelyeknek éppen az évük van. Az oroszlánok kőbe faragva védik az épületeket, míg a sárkányok maskarádé és relief, festmény és pólómatrica formájában segítik a boldogulásunkat.

Marad hát a háziállatkultusz. Mindenfélét tartanak, de a népszerűségi listákon a kabóca tarol. Véleményem szerint eléggé csúnya állat, viszont iszonyatosan hangos, minden feltétel adott tehát hozzá, hogy szeressük. A másik kedvenc a feketerigó (vagy valami olyasmi, nemigen értek hozzá). Ez nagyon jópofa, mert beszél, mély, kerregő, de nagyon tisztán érthető hangon, viszont nem éppen túlmozgásos, mondhatni rezzenéstelen, így kifejezetten azt a benyomást kelti, hogy fahumora van. Vigyázni kell vele, mert általában úgy árulják, hogy már tud beszélni, s nagyon nem mindegy, melyik kínai dialektust sajátította el.

Az utóbbi időben egyre népszerűbbek a kutyák, bár a hatóságok ezt sokáig nem támogatták. Pekingben húzós adót kellett fizetni utánuk, időben és térben korlátozták a kutyasétáltatást. Éppen ezért tulajdonképpen státusszimbólum lett a kutya, hasonlóan a kövér gyerekhez, a böhöm autóhoz s a nyilvánosan fogyasztott méregdrága ételekhez. Kutya alatt egyébként a palotapincsiket s a hozzájuk hasonló méretű egyebeket kell érteni, többnyire horgolt vagy selyemruhában, bennem mindig komoly aggodalmat keltve a gazdi szellemi épségét illetően. A félreértések elkerülése végett azért jelentsük ki, hogy ezek a kutyák – normális esetben – nem végzik az étkezőasztalon. Szélsőséges excentrikusokat leszámítva a pekingi ember egyébként nem is eszik efféle ínyencséget, de akár északnak, akár délnek indulunk, előbb-utóbb kutya is kerül a tányérba. Tegyük hozzá, hogy ennek megvan a maga kultúrája. Koreában is, Dél-Kínában is, Vietnamban is egy speciális fajtát esznek, melyet, hasonlóan egyéb baromfiakhoz, tenyésztenek. Nem kell tehát emiatt izgulni, ha elcsavarog a Bodri.

Peking, 2004. április