Óvakodj az almáktól!

A radioaktív ételek többségét azok a gyümölcsök és a szárított gomba teszi ki, amelyeket Oroszország, Ukrajna, vagy Fehéroroszország nukleárisan szennyezett vidékein szedték. De ahhoz, hogy valaki sugárfertőzött területre tévedjen, még csak ki se kell tennie a lábát Moszkvából.

Az orosz főváros déli részén az üres építési telken hat kék overallba és fehér maszkba öltözött férfi fúrja a földet. Ők a sugárzásvadászok, feladatuk, hogy felderítsék a láthatatlan ellenséget, az esetlegesen a föld mélyében rejtőző atomhulladékot. A munkásoknak nem is kell sokáig fúrni, a Geiger-mérő veszett csipogásba kezd. Néhány méterrel lejjebb a megengedett érték százszorosát is meghaladja a sugárzási szint. A talaj több tonna atomszemetet rejt, amely minden valószínűség szerint egy szovjet titkos üzemből került ide mintegy fél évszázaddal ezelőtt.

Moszkva környezetvédelmi szempontból vitathatatlanul nehéz örökséget kapott. A sztálini időszakban a radioaktív hulladékot egyszerűen elföldelték a város akkori szélén. Moszkva azonban az elmúlt évtizedekben gyorsan terjeszkedett, így ezek a mini atomtemetők a városon belülre kerültek. A sztálini gyakorlat a Nagy Vezér halálát követően is folytatódott, a nukleáris és fegyverzetkutató intézetek, kórházak jobb esetben elföldelték, rosszabb esetben egyszerűen kidobták az atomhulladékot. Mivel pontos térképek nem készültek az „atomtemetőkről”, így ma már csak találgatni lehet, hol is vannak ezek. A sugárzásvadászat pedig standard eljárás lett minden új építkezés megkezdése előtt.

A nukleáris szennyeződés Moszkva legsúlyosabb környezetvédelmi problémája – állítja Alekszej Jablokov, moszkvai környezetvédő. Vlagyimir Szafronov, a Radon igazgatóhelyettese egyetért a megállapítással. A központ évente mintegy 50-70 „forró pontot” fedez fel, ahonnan több mint száz tonna atomhulladékot gyűjtenek be és szállítanak el a fővárostól mintegy 60 kilométerre északra lévő Szergijev Poszad (Zagorszk) melletti tároló helyre. Itt végül bebetonozzák az életveszélyes szemetet.

– A lakóterületeken talált sugárzó hulladék általában ipari tevékenységből származik. Döntően az atomkorszak hajnalán keletkezett. Akkortájt környezetvédelmi, vagy biztonsági szempontok egyáltalán nem léteztek – vallja Szafronov. A Radon-központ rendszeresen ellenőrzi Moszkva építési területeit, útjait és ipari létesítményeit. Jelenleg a Cserjomuski és Troparjovo-Nyikulino kerületekben végeznek nagyobb volumenű mentesítést. Itt egyes helyeken a sugárzási szint elérte a 2000 mikroröntgen/óra szintet. Összehasonlításképpen a normál érték 10-20 mR/h. A másik kiemelt feladat a Moszkva folyó potenciális katasztrófájának megelőzése. A folyó déli részénél a part ugyanis szintén radioaktív hulladékot rejt és félő, hogy a szennyeződés belemosódhat a vízbe. A szakemberek szerint a talaj felső rétegének kicserélésével, fák telepítésével, valamint beton támfalak kiépítésével megelőzhető lehet a baj.

A Kremltől légvonalban alig néhány kilométerre, Moszkva kellős közepén, a Kurcsatov Intézet parkjában található a világ legrégibb működő atomreaktora. A 40-es évek közepén épült szerkezetet kísérleti célokra máig is használják. A laikus a kis földszintes házacskáról nem is sejtené, hogy a mélyében reaktor lapul. – Amikor Kurcsatov az első kísérleteit végezte, még csak egy katonai sátor állt itt – meséli Szergej, az intézet főmunkatársa, miközben lefelé lépkedünk a betonlépcsőkön. Amikor arról érdeklődöm, nem kell-e védőruhát felvenni, megnyugtat, hogy a háttérsugárzás itt bőven a normális értéken belül marad. – A biztonsági előírások nagyon szigorúak, és ezt a reaktort amúgy is csak néha használjuk – mondja.

Moszkva közigazgatási határán belül még tíz reaktor található – közülük hét a Kurcsatov Intézet területén –, ez abszolút világrekordnak számít. Bár a szakemberek többsége szerint nincs ok a félelemre, számos moszkvai gondolja úgy, hogy időzített bombán ül. Egyikük Vlagyimir Kuznyecov, aki egykor nukleáris ellenőrként több reaktort is bezáratott. Szerinte a Kurcsatov Intézetet már réges-régen ki kellett volna telepíteni Moszkvából. – Hogyan mondhatják egy több mint hatvanéves reaktorra, hogy biztonságos? És akkor még nem beszéltem a park szélén elföldelt atomhulladékról, amely öt Csernobillal ér fel.

Jelena Bolagov a Kurcsatov Intézettel szemközti kis lakásban éppen ebédhez terít. A tizedik emeleti balkonjukról rálátni az egyik reaktorra. – Megpróbálok nem gondolni a dologra. Persze senki sem akar egy reaktor szomszédságában élni, de ez volt az egyetlen esélyünk arra, hogy önálló lakáshoz jussunk – mondja a középkorú hölgy.

Szergej, az intézet főmunkatársa csak nevet a laikusok félelmein. – Tudja, hogy a statisztikák szerint mi a leggyakoribb halálok? – kérdezi. Talán az atomkatasztrófák? – felelem. – Nem. Az atomkatasztrófa az első százban sincs benne. A legpusztítóbb az agglegénység. Mellesleg nekem sincs feleségem, de jobb kevesebbet élni, mint hosszan kínlódni – mondja mosolyogva.

Vlagyimir Szafranov szerint néha egy közönséges karóra, vagy gyermekjáték veszélyesebb lehet, mint a jól ellenőrzött atomreaktor. – A szovjet időkben a gyártók számos esetben foszfor helyett 226-os rádiumizotópot használtak a foszforeszkáló mutatókhoz és egyéb világító tárgyakhoz. Ami pedig például a szovjet tűzvédelmi rendszereket illeti, gyakran uránium–239-est tartalmaznak és 300mR/h erősséggel sugároznak. Időnként még az aranytárgyak ötvözésekor is radioaktív anyagokat használtak – állítja. Azaz, Moszkvában óvakodj az almáktól és az aranykarkötőktől!

Moszkva, 2002. szeptember