Ötven éve járt először ember a világűrben

Nem csoda, hogy lórúgásszerű sokként élték meg az Újvilág lakosai a fél évszázaddal ezelőtti megaláztatást. Pedig volt idejük rá felkészülni, hiszen negyedfél évvel korábban, 1957. október 4-én épp a nagy ellenfél tudósai állították Föld körüli pályára az első műholdat, a Szputnyik 1-et, egy hónappal később pedig már Lajka kutya, az első élőlény is eljutott a világűrbe. Amit persze az akkori legfelsőbb moszkvai vezető, Nyikita Szergejevics Hruscsov propagandacélokra megfelelően ki is aknázott, hangsúlyozva a szocializmus fölényét a kapitalizmus felett. Amikor 1961. április 12-én a TASSZ hírügynökség világgá kürtölte, hogy az első ember megjárta a világűrt, mindenki számára világos volt: új korszak kezdődött az emberiség történelmében. Olyan közhangulat alakult ki, hogy az ezredfordulóra akár a Marson vagy a Vénuszon is otthagyja lába nyomát az ember. Hogy e derűlátás miért volt alaptalan, az külön történet, viszont érdemes felidézni a fél évszázaddal ezelőtti eseményeket.

Igazi szupersztár

A nevezetes napon egy kékszemű, mindössze 157 cm magas, 27 éves orosz tisztet zárt szívébe a világ: Jurij Alekszejevics Gagarin minden túlzás nélkül igazi szupersztár lett, pedig csupán az volt az érdeme, hogy túlélte a tragédiával is fenyegető utazást. Ugyanis az űreszköz fejlesztői attól tartva, hogy az emberi szervezet nem képes elviselni a fellövéssel és a súlytalansággal járó megterhelést, teljesen automatizálták a repülés minden mozzanatát. Nem csoda, hiszen csupán egyetlen, közvetett tapasztalat állt rendelkezésre: Lajka kutya űrkalandja 1957 novemberében. A szerencsétlen állat Hruscsov féktelen ambíciójának az áldozata lett: az októberi forradalom 40. évfordulójának tiszteletére élőlényt kellett feljuttatni az űrbe. Koroljov főkonstruktőr hiába próbálta elodázni a startot azzal az indokkal, hogy mindenképp meg kell tervezni a visszatérő egységet, ha egyszer embert kívánnak küldeni az űrbe, a diktátor nem engedett. Így aztán a kabin túlhevülése következtében az amúgy is halálraítélt eb – ötnapi élelmet biztosítottak neki, az utolsó adagban méreg volt – néhány óra múltán elpusztult.

A Koroljov-mítosz

Évtizedeken keresztül az a hír járta, hogy a Főkonstruktőrként emlegetett kutatásvezető nem is létezik, s hadifogolyként elhurcolt német tudósok állnak a sikerek mögött. E legenda terjesztőinek eszükbe sem jutott, hogy a legzseniálisabb rakétamérnököt, Werner von Braunt épp az amerikaiak kaparintották meg, s még ő sem volt képes felvenni az ukrán mérnökkel a versenyt. Mert a hidegháború idején kiélezett küzdelem folyt a világűr meghódításáért is, arról nem is beszélve, hogy mekkora hadi értéke volt a technológiai fölény megszerzésének.

Szergej Pavlovics Koroljov műszaki zsenijére jellemző, már 23 éves korában vezető tervezőnek nevezik ki a kor egyik legjelentősebb irodájában, Andrej Tupoljev mellé. A karrierje töretlenül ível felfelé, mígnem 1938-ban szabotázs vádjával letartóztatják. Méghozzá azért, ami később biztosította az erőfölényt a szovjet rakéták számára. A harmincas években még nem dőlt el, hogy szilárd vagy folyékony üzemanyag alkalmazása a megfelelőbb-e. Sztálin ipari kémek garmadáját küldte Amerikába, hogy ezzel is tengernyi pénzt takarítson meg a kutatásoknak. Az Újvilágban szilárd üzemanyaggal dolgoztak, így amikor legközelebbi munkatársa, az ugyancsak ukrán Valentyin Petrovics Glusko (ukránul Hlusko) feljelentette Koroljovot, hogy erőlteti a folyékony üzemanyaggal való kísérleteket, még hihetőnek is tűnt a képtelen vád. A rá kiszabott tíz évből csak kettőt kellett leülnie, de ez is hajszál híján az életébe került.

Szívbetegséget szerzett, az alultápláltság miatt minden foga kihullott, állkapcsa eltört, legyengült szervezetét tífusz támadta meg. Nagy nehezen sikerül őt kiszabadítani a kolimai munkatáborból, kényszermunkásként visszahelyezték előző munkahelyére. Itt maga Glusko lett a főnöke.

Koroljov azzal folytatja a munkát, amiért oly kegyetlen árat fizetett: folyékony hajtóanyagú rakéták tervezésével, nem is sejtve, hogy a németországi Peenemünde titkos bázisán Werner von Braun is ugyanerre a következtetésre jutott. Ekkor még a német kutató volt fölényben: már az elején rájött, hogy etilalkohol és folyékony oxigén keverékét kell használni, míg Koroljov éveket vesztett azzal, hogy benzin–oxigén keverékkel dolgozott. Ez utóbbi égési hőfoka magasabb, ami túlhevülést, káros oxidációt okoz. Közben 1944-ben London fölött megjelennek a nácik „csodafegyvereként” számon tartott, 14 méteres V-2 óriásrakéták. Ez a Braun-konstrukció lesz később az interkontinentális, majd az űrrakéták alapja.

Gigantikus V–2

A Vörös Hadsereg vezetőinek persze megmozgatja a fantáziáját a gigantikus V-2. Olyannyira, hogy Németország elfoglalása után a tíz évvel korábban még közellenség Koroljovot angyalbőrbe bújtatják, ezredesi rangot és Becsület-érdemérmet (!) is kap. Mindezt csak azért, hogy vizsgálja át a „Braun-hagyatékot”, az értékes aktákat vigye haza, majd nekik is szerkesszen ilyen csodafegyvert. Azért illúzióink se legyenek: az amerikaiak ugyanezt teszik, azzal a különbséggel, hogy ők a nagy német konstruktőrt is hazaviszik „emlékbe”. Koroljov nemcsak arra jön rá, hol követett el hibát, hanem arra is, miként ötvözhetők az ő tervei Braunéval. Most már könnyű helyzetben van: Glusko főnökeként szabadon valósíthatja meg elképzeléseit. Viszont a kettejük közötti rivalizálás Koroljov haláláig tart.

A hadvezetés megkapta, amit akart: egyre nagyobb rakétákat, amelyekből a későbbiek folyamán kifejlesztették a ballisztikus, majd az interkontinentális rakétákat. Koroljov azon tervéről, hogy tudományos célokra használják fel ezt a találmányt, hallani sem akarnak. A fordulat Sztálin halála után következik be: Hruscsov felismeri az űrkutatás hatalmas propagandalehetőségeit, szabad kezet ad a konstruktőrnek. Aki azonnal beleütközik az első, megoldhatatlannak tűnő akadályba: az etilalkohol ugyan biztosítani tudja az óránkénti öt és félezer kilométeres sebességet (ötszörös hangsebesség!), viszont az űrbe való kijutáshoz ennek a háromszorosára lenne szükség. Ráadásul ahhoz, hogy el tudjanak szakadni a Föld vonzásköréből, nemcsak sokkal nagyobb tolóerőt kell a rakétának kifejtenie, de az üzemanyagnak könnyűnek is kell lennie. Ezt Koroljov a hidrogénben találja meg.

Királyi fogadtatás

Hogy mennyire rátapintott a lényegre, mi sem bizonyítja jobban: napjainkig minden űrrakétát ezzel hajtanak meg. A további események már ismertek: a Szputnyik-1 elsöprő sikere, Lajka utazása, majd Gagarin fellövése. A nevezetes április 12-i napon greenwichi idő szerint reggel 6.07-kor indult az első űrutas a Koroljov tervezte Vosztok-1 űrhajóval, másfél óra alatt egy kört tett meg bolygónk körül. Ellipszis alakú pályájának legtávolabbi pontja 315, legközelebbi 160 kilométer volt bolygónk felszínétől.

Gagarint Hruscsov királyi fogadtatásban részesítette, Lenin mauzóleuma mellvédjén magát és az ifjú őrnagyot milliós tömeggel ünnepeltette. Az első űrhajós körbeutazta a világot, mindenütt a béke követeként fogadták: az emberek fellélegeztek, hogy talán a fegyverkezési versenyt felváltja a békés versengés. De Gagarin, másokhoz hasonlóan, képtelen volt kezelni a hirtelen rászakadt népszerűséget, minden bizonnyal ez okozta a vesztét. Házassága megromlott, majd jó orosz szokás szerint inni kezdett. Csakhogy közben a csillagvárosi kiképzést is vezette, ennek keretén belül repült is. Két héttel 34. születésnapja után, rossz időjárási viszonyok között, MIG 15-ös vadászgépe a földnek csapódott.

J.F.K. látomása

John Fitzgerald Kennedy amerikai elnök Gagarin repülésének hírére dührohamot kapott, majd egy hónap múltán elmondta nevezetes beszédét, amely szerint az évtized végéig embert kívánnak a Holdra küldeni. Merész terv volt, hiszen csak a következő évben kerülte meg John Glenn, az első amerikai a Földet. A verseny folytatódott. Mindaddig, míg Koroljov szíve bírta. Nem sokáig: 1966 januárjában egy rutinműtétet végeztek rajta, amely után nem tudták visszahozni a narkózisból. Csak 59 éves volt. Nem akadt méltó utóda, aki fel tudta volna venni a versenyt Werner von Braunnal. Ha ez a műszaki zseni nem egy őrült diktatúrában kénytelen élni, másként alakul az űrhajózás története.
Ozogány Ernő; a szerző tudománytörténész