Az emberek ősidők óta próbálják meg elviselhetőbbé, kevésbé félelmetessé tenni a halál gondolatát. Az egyes népek mitológiájában megjelenő halálisten- és túlvilágképzetek sokat elárulnak arról, milyen hasonlónak és mennyire különbözőnek képzeljük a földi élet végét.
Az európai kultúrában legismertebb túlvilágképzet a görög mitológiából való. Hádész (vagy a rómaiaknál Plútó), az alvilág ura Kronosz és Rhea nászából született. Hádész nem örült, hogy az alvilág legmélyebb részében, az Ereboszban kell élnie, és nem tudhatja, mi zajlik a földön. Hogy ne legyen egyedül, elrabolta Démétér istennő lányát, a szépséges Perszephonét, akit feleségévé tett. Hádészt az Alvilágban Thanatosz és Hüpnosz, valamint Kharón, az alvilág folyójának, Sztüxnek a révésze segíti. A holtak birodalmának kapuját kívülről a Gorgók, belülről pedig Kerberosz, a háromfejű kutya őrzi – élő ember ezen a kapun soha nem juthat át. Az istenek a görögök mindennapjainak részesei voltak, ám Hádésztól annyira rettegtek, hogy a nevét sem merték kiejteni, és szentélyeket sem avattak számára.
Az ókori Egyiptomban a túlvilági életre való felkészülés hihetetlenül fontos szerepet játszott. A legszörnyűbb büntetésnek az számított, ha a halottat nem balzsamozták be és nem építettek számára sírkamrát, vagy elhamvasztották – ezzel ugyanis megfosztották az élet folytatásának lehetőségétől. Hogy megbizonyosodjanak arról, hogy az elhunyt méltó a túlvilági életre, a szívét egy mérleg serpenyőjébe helyezték, és Maatnak, az igazság szimbólumának súlyával hasonlították össze. A holtak védelmezője és bírája eredetileg Anubisz, a sakálfejű istenség volt, az Ozirisz-kultusz elterjedésével azonban feladata a balzsamozás felügyeletére, a halottak testének épségben tartására korlátozódott.
A germán népeknél a katonai erények fontos szerepet játszottak, így Odin a harci düh, a varázslás istene és a halottak vezetője egyben. Elmaradhatatlan társa Hugin és Munin, a két holló, akik a földi eseményekről tájékoztatják. Odin kíváncsisága, tudásszomja okozza azt is, hogy fél szemére megvakul, de ő a rúnák titkának őrzője is. A germánok a bátor vitézeik számára saját túlvilágot „rendeztek be”: a Valhallát, ahová a harcias istennők, a Valkűrök repítik az elhunyt hősöket.
Kevésbé ismert a litvánok halálistene, Giltine, aki a fekete himlőért is felelős. Giltine attribútuma a kasza – az ő alakja emlékeztet legjobban a halál közismert megjelenítésére.
Polinéziában a sötétség istennője Hina (vagy Hine), aki a halált hozta az emberiségre azzal, hogy meggyilkolta a jóságos Maui istent. Testvérével, Ruval való hajókázása közben megtetszett neki a Hold, így elhatározta, hogy ott fog élni. Hina így a „figyelőasszony”, az utazók patrónusa is.
Dél-Amerikában, az aztékoknál az alvilág, a Miktlan ura Miktlantekutli isten. Egyszer Kecakoatl, a főisten leszállt hozzá, hogy a holtak csontjából új embereket alkosson. Mivel tudta, hogy Miktlantekutli szeret becsapni másokat, Kecakoatl elfutott a csontokkal, de elesett, és a csontok összetörtek. Kecakoatl a csontokat saját vérével kente be, ám mivel méretük különbözött, a megteremtett férfiak és nők magassága is eltérő lett... (életforma)
Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.
A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!
Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.