Orvosi Nobel-díjat kaptak a hepatitis C vírus felfedezői

Az illetékes bizottság indoklása szerint a három tudós eredményei döntő jelentőségűek voltak a vér útján terjedő májgyulladás (hepatitis) elleni küzdelemben. A hepatitis világszerte jelentős egészségi probléma, amely májzsugort és májrákot is okozhat – tették hozzá. Alter, Houghton és Rice felfedezései elvezettek egy új vírus, a hepatitis C azonosításához, és magyarázatot adtak azon krónikus májgyulladások okára, amelyeket nem a hepatitis A vagy B vírus váltott ki. Eredményeik lehetővé tették vértesztek és új gyógyszerek kifejlesztését, és ezáltal milliók életének megmentését.

A májgyulladást legfőképp vírusfertőzések okozzák, bár a túlzott alkoholfogyasztás, mérgező anyagok vagy autoimmun betegségek is a kiváltó okok között lehetnek. Az 1940-es években világossá vált, hogy a fertőzésnek két fő típusa van. A szennyezett vízzel vagy étellel terjedő fajtája – a hepatitis A –, amely ritkán jár hosszú távú következményekkel, valamint a vér és a testnedvek útján terjedő fajtája, amely viszont krónikus állapothoz és májzsugor, májrák kialakulásához is vezethet, tünetei pedig akár csak a fertőzés után hosszú idővel jelentkezhetnek. A vér útján terjedő májgyulladás évente több mint egymillió ember halálát okozza világszerte, a betegség jelentősége tehát a HIV-fertőzéshez és a tuberkulózishoz fogható.

Az 1960-as években Baruch Blumberg kimutatta, hogy a vér útján terjedő hepatitis egyik formáját egy vírus okozza. A hepatitis B felfedezéséért Blumberg 1976-ban megkapta az orvosi Nobel-díjat. Akkoriban Harvey J. Alter és kollégái a májgyulladás előfordulását tanulmányozták vérátömlesztésen átesett betegeknél. Noha a hepatitis B vírust szűrő tesztek csökkentették a vérátömlesztéssel terjedő májgyulladás előfordulását, Alter és munkatársai még mindig aggasztónak találták a nagyszámú megbetegedéseket. A hepatitis A vírusra abban az időben megalkotott tesztek egyértelművé tették, hogy nem is az A típus okozza a fertőzéseket. Harvey J. Alter és kollégái kutatásai végül megállapították, hogy egy ismeretlen, egy vírus jegyeit hordozó kórokozó váltja ki őket. A rejtélyes betegség „nem A, nem B” hepatitisként vált ismertté.

Az új vírust a hagyományos módszerekkel még több mint egy évtizedig nem tudták azonosítani, végül Michael Houghtonnak és munkatársainak sikerült egy fertőzött csimpánz véréből kimutatni. Kiderült, hogy a vírus, amely a hepatitis C nevet kapta, RNS-vírus és a flavivírusok családjába tartozik. A krónikus májgyulladásban szenvedő betegek szervezetében jelenlévő antitestek erősen arra utaltak, hogy az említett vírus volt az, amit kerestek.

A hepatitis C felfedezése döntő jelentőségű volt, de a kirakós egy darabja még hiányzott: okozhat-e önmagában a vírus májgyulladást? Ennek megválaszolásához a tudósok azt vizsgálták, hogy képes-e szaporodni és kiváltani a betegséget. Charles M. Rice és kollégái felfedeztek a hepatitis C genomjának végén egy korábban ismeretlen régiót, amely gyanújuk szerint fontos szerepet játszhatott a szaporodásban, és végül csimpánzok májába juttatott módosított vírussal igazolták, hogy hasonló változások mennek végbe az állatok szervezetében, mint a krónikus májgyulladásban szenvedő embereknél. Ez volt a perdöntő bizonyíték arra, hogy önmagában a hepatitis C okozza a vérátömlesztéssel terjedő májgyulladást azoknál az eseteknél, amelyek oka korábban nem volt ismert.

A 85 éves Harvey J. Alter orvosi tanulmányait a Rochesteri Egyetemen végezte. 1961-ben lett a bethesdai székhelyű amerikai Nemzeti Egészségügyi Intézetek (NIH) kutatója, majd a washingtoni Georgetown Egyetemen dolgozott. 1969-ben tért vissza a NIH-be, ahol a Klinikai Központ transzfúziós terápia osztályának lett a vezető kutatója, később a klinikai kutatások vezetője és az osztály társigazgatója. 2000-ben Lasker-díjat kapott, 2002-ben lett az amerikai tudományos akadémia tagja. Ő fedezte fel az ausztrál antigént, amely kulcsfontosságú a hepatitis B vírus kimutatásában.

Michael Houghton a Kelet-Angliai Egyetemen és a londoni King's College-ban végezte tanulmányait. Társfelfedezője volt a hepatitis D genomjának 1986-ban. 1993-ban Robert Koch-díjjal, 2000-ben Lasker-díjjal tüntették ki. 2013-ben nem fogadta el a Kanadai Gairdner Alapítvány százezer dollárral járó nemzetközi díját az orvostudományokhoz való hozzájárulásért, mert kutatótársait Qui-Lim Choot és George Kuót nem terjesztették fel a Nobel-díj előszobájának is tartott díjra.

A 68 éves Charles M. Rice a Kaliforniai Egyetem davisi campusán és a CalTechen folytatta zoológiai és biokémiai tanulmányait. 2001 óta a Rockefeller Egyetem professzora 2018-ig az egyetem hepatitis C kutatóközpontjának tudományos igazgatója és vezérigazgatója volt. 2002-2003-ban az amerikai Virológiai Társaság elnöke volt. Az amerikai tudományos akadémia tagja, 2015-ben elnyerte a Robert Koch-díjat, 2016-ban a Lasker-díjat.

A három kitüntetett 10 millió svéd koronán osztozik, az összeget egyenlő arányban osztják szét köztük. A díjátadó ünnepséget hagyományosan december 10-én, az elismerést alapító Alfred Nobel halálának évfordulóján tartják, a koronavírus-világjárvány miatt ezúttal azonban jóval szerényebb körülmények között.

Összeállítás az utóbbi tíz esztendő orvosi-élettani Nobel-díjas kitüntetettjeiről:

Az orvostudományi Nobel-díjat 1901 óta most 111. alkalommal ítélték oda, összesen 222 kitüntetettnek: 39 alkalommal kapta egy, 33 alkalommal két, 39 alkalommal három tudós megosztva az elismerést. A 222 kitüntetettből 12 nő, akik közül csak Barbara McClintock vehette át egyedül a díjat 1983-ban. A kitüntetést kilenc alkalommal (1915, 1916, 1917, 1918, 1921, 1925, 1940, 1941 és 1942) nem ítélték oda. A díjat egy kitüntetett nem vehette át: a német Gerhard Domagknak Adolf Hitler parancsára vissza kellett utasítania a neki 1939-ben megítélt orvosi Nobel-díjat, a tudós az érmet és az oklevelet (a pénzösszeget már nem) csak 1947-ben kapta meg.

Az eddigi legfiatalabb kitüntetett a kanadai Frederick G. Banting volt, aki 1923-ban harminckét évesen vehette át a díjat, míg a legidősebb az amerikai Francis Peyton Rous, aki nyolcvanhét éves volt, amikor 1966-ban neki ítélték a kitüntetést. 1947-ben fordult elő első alkalommal, hogy egy házaspár mindkét tagja, Gerty és Carl Cori is megkapta az orvosi Nobel-díjat, majd 2014-ben a norvég May-Britt Moser és férje, Edvard Moser szintén megosztott orvosi Nobel-díjat kapott. A legidősebb élő kitüntetett az 1920-ban született amerikai Edmond H. Fischer, aki 1992-ben kapta meg az elismerést.

Érdekesség, hogy a jelöltekről ötven évig nem közölhető információ. Így például csak a fél évszázad lejártával derülhetett ki, hogy Sigmund Freud osztrák pszichiátert több mint tucatnyi alkalommal jelölték, ennek ellenére sem kapta meg a díjat.

Az élettani-orvosi Nobel-díjnak eddig három magyar vagy magyar származású kitüntetettje volt. Bárány Róbert (1876-1936), aki Svédországban élt, 1914-ben kapta a díjat „a vesztibuláris apparátus (egyensúlyszerv) fiziológiájával és kórtanával kapcsolatos munkáiért”. 1937-ben Szent-Györgyi Albert (1893-1986) kapta a kitüntetést „a biológiai égésfolyamatok terén tett felfedezéséért, különösen ami a C-vitamin és a fumársav-katalízis felfedezését illeti” – ő az egyetlen magyar tudós, aki idehaza folytatott kutatásaiért kapta meg a díjat. Az Amerikában letelepedett Békésy György (1899-1972) „a fül csigájában létrejövő ingerületek fizikai mechanizmusának felfedezéséért” 1961-ben kapott orvosi Nobel-díjat.