Oroszország már túl van a nehezén

Putyin, Jelcin, Gorbacsov, Brezsnyev és Hruscsov matrjoskababakéntFotó: ReutersElőzmények, ha voltak is, olyan viharosan gyorsan játszódtak le, hogy az ember jóformán föl sem foghatta, mi történik. Néha még a történet főszereplői sem tudták, mit csinálnak. December 22-én, a köztársasági vezetők Alma Ata-i csúcstalálkozóján Karimov üzbég elnök például még a megállapodás aláírása után is azt hitte, szerepel benne a kettős állampolgárság intézménye. A sajtótájékoztatón ukrán kollégájának, Kravcsuknak kellett kiigazítania: a végső változat szerint a Független Államok Közösségének – mivel jogilag nem számított államnak – már nem volt saját állampolgársága.

Az öt évszázados hódítás, gyarmati, polgár- és világháborúk nyomán létrejött orosz birodalom jelentős területeket veszített. Ami az oroszoknak megmaradt, az a több mint 22 millió négyzetkilométerből 17 millió, a 273 millió lakosból 142 millió. Tetézte a tömeglélektani katasztrófát, hogy több tízmillió orosz maradt a határokon kívül. Mi, magyarok Trianon óta pontosan tudjuk, milyen érzés sajátnak hitt területeket elveszíteni, honfitársakat (sokszor közvetlen családtagokat) egyik napról a másikra más ország állampolgárainak tudni.

Mások csak ebbe belerokkantak volna, az oroszoknak azonban – északi módra szívós, a történelemben alaposan megedződött néphez méltón – ehhez több kellett. Két héttel később jött Jegor Gajdar – a Pravda gazdasági rovatának korábbi vezetője, Arkagyij Gajdar író unokája, a Timur és csapatából a címszereplő fia –, aki rászabadította az országra a sokkterápiát és a vaucseres privatizációt. A Bibliában alighanem rá vonatkozott a megbocsátó szentencia: ne bántsátok, nem tudja, mit cselekszik. Az árak azonnal az égbe szöktek, az állam adós maradt a nyugdíjakkal és fizetésekkel, az infláció és a többszöri pénzcsere elemésztette a régebbi megtakarításokat.

A tízezer rubeles privatizációs bon elvben egy Volga személygépkocsi árával volt egyenértékű. Aki gyorsan túladott rajtuk, talán tudott venni az árukból egy televíziót. Aki hitt a privatizációt bonyolító Anatolij Csubajsznak – aki a nyugati szaktanácsadók tanítását követte –, és értékállóságában bízva tartogatta, netán alapok vagy az első részvénytársasággá alakuló cégek papírjaira cserélte a vaucsert, az még ennyit sem kapott. A tűz közelében lévő apparatcsikok, meg a tőlük aligha független bűnszövetkezetek a volt Szovjetunió gyakorlatilag teljes vagyonát „lenyúlták”, a tömegeknek morzsák sem jutottak.

Ekkoriban zajlottak a legnagyobb kommunista tüntetések. 1993. május elsején Moszkvában halálos áldozata is volt a megmozdulásoknak, szeptemberre Jelcin végleg összeveszett a dumával, feloszlatta a törvényhozást, mire a képviselők zöme – no meg Ruckoj alelnök – bevette magát a törvényhozás épületébe, és zászlajára a Szovjetunió viszszaállításának követelését kitűzve hadat üzent az államfőnek. A mozgósított tömeg tarka képet mutatott: a Sztálin képét magasra tartó kommunisták mellett például ott masíroztak föl-alá az Orosz Nemzeti Egység nevű fasiszta szervezet fekete inges, vörös karszalagos szkinhedjei. Csak abban értettek egyet, hogy mindenről Csubajsz és a zsidók tehetnek. A Fehér Ház köré vont rendőrkordon néhány nap alatt turistalátványosság lett. Az események három hét alatt jutottak el a végső összecsapásig.

Fotóriporter kollégámmal a Gorkij Park bejárata melletti híd traverzén álltunk, amikor a tüntetők husángokkal felszerelt élcsapata elsöpörte a plexipajzsos rendőrök vékonyka sorfalát. A parkban, közvetlenül a híd lábánál amerikai típusú, „átfordulós” hullámvasút üzemelt. Amíg az utcán maga a történelem zajlott, a hullámvasút utasai kéjesen sikongattak. Aznap éjjel fegyveresek támadtak a tévéközpontra, de a rendőrök tűzharcban visszaverték őket. A hadsereg másnap reggel bevonult a városba, és tankokból addig lőtte a Fehér Házat, míg a védők megadták magukat. A halottak egy részét éppen a magyar kereskedelmi képviselet mögötti utcában terítették ki. Egy ember a harcoktól háromszáz méterre békésen pecázott a Moszkva folyóban, a külső kerületekben az élet az ágyúdörgés alatt is zavartalanul folytatódott. Az oroszok zöme úgy érezte, nem kell beleszólnia a „politikába”.

ĺgy volt ez 1995-ben is, amikor Jelcin háborút indított a banditák kezébe került Csecsenföld ellen. Nem azért, mert banditák kezére került, hanem mert ki akart válni Oroszországból. Aztán 1999-ben a Csubajszék leningrádi csoportjából indult Putyin is háborút indított – már miniszterelnökként. Nem azért, mert Csecsenföld ki akart válni Oroszországból, hanem mert így válhatott könnyen, gyorsan népszerűvé. Az idő sürgetett: Jelcin 2000-re már nem volt elnök. Lemondott, személyes garanciákért cserébe a hatalmat egy németül tudó, szürke kis embernek tetsző, egykori KGB-ügynökre ruházta.

Tehette. Az oroszok addigra elveszítették minden illúziójukat, rájöttek, hogy a demokrácia nem feltétlenül jelent valódi beleszólást a dolgok menetébe. Másrészt, ha lassan és ellentmondásosan is, az ország mégis elkezdett átalakulni. Az 1998-as rubelválság megdrágította az importot – ez jó volt a hazai termékeket előállító élelmiszer- és könnyűipari cégeknek. A kőolaj ára felszökött – ez előnyös volt az energiahordozók exportján alapuló gazdaságnak. Az egyesített energiahálózat – élén Csubajsszal – végre működni kezdett. Előbb Moszkvában, aztán szép lassan olyan valószínűtlen helyeken is, mint Jekatyerinburg, Nyizsnij Novgorod vagy Krasznojarszk, megjelent a középosztály. Kicsi, gyenge és kiszolgáltatott, de már viselkedési mintát, mi több, távlatot ad: mégiscsak érdemes nyelveket, jogot, közgazdaságtant tanulni, nyugati mintájú MBA-kurzust végezni, internet-előfizetést ajándékozni a gyereknek új évre. A duma tízévi ellenállás után végre elfogadta a föld magántulajdonba adásáról szóló törvényt, megjelentek az első, nyugati értelemben vett családi farmergazdaságok.

A maffia – amely mint a talajt porhanyóssá tevő a földigiliszta, felgyorsította a régi gazdaság lebontását és az új felépítését – gyorsított ütemben járta be a szervezett bűnözés amerikai útját. Eleinte verőlegények hajtották be a védelmi pénzeket, bankot raboltak, szeszes italt, cigarettát csempésztek, géppisztollyal, pokolgéppel irtották egymást. Aztán bankot alapítottak, megszerezték a benzinkút-hálózatot, és üzleti klubokat szerveztek. Megritkultak a látványos bérgyilkosságok. A bűnözőket ma már alig lehet megkülönböztetni a tisztességes vállalkozóktól – igaz, ez nem csak ezért van, mert a maffiózok némileg megszelídültek és megtanulták az új játékszabályokat, hanem azért is, mert az üzleti élethez Oroszországban még mindig hozzátartozik a testőr és a súlyos vodkázás.

A National Geographic Felemelkedő Oroszország című, tízéves „születésnapi” riportja Dmitrij Trenyint, a moszkvai Carnegie Központ igazgatóhelyettesét idézi: – A földkerekség legnagyobb országának civil demokráciává és piacgazdasággá alakításához legalább három nemzedékre lesz szükség, az első közepén járunk, még hátra van két és fél emberöltő.

Pesszimistának tűnik, alighanem a már maguk mögött hagyott évtized volt az átalakulás legnehezebb szakasza. Legfeljebb húsz, de lehet, hogy már tíz év múlva Oroszország képes lesz európai mércével mérve is emberi életet nyújtani polgárai túlnyomó többségének. „Megszűnt egy nagyhatalom és egy másik született” – írtuk 1991 decemberében. Most megállapítható: még mindig erőtlen, de nem várt gyorsasággal fejlődik.