Old McDonald és jakok a tibeti kolostorban

Az egyik legnagyobb nepáli ünnep, a Machendra-fesztivál Reuters-felvétel Régi álmom volt, hogy Nepál hegyei közt angolt tanítsak, ezért amikor a repülőgép elhagyta a katmandui repteret, lelki szemeim előtt kis serpák íjjá-íjjá-józtak, táncoltak, énekeltek.

Előtte két héttel találtam azt a serpák földjén, a Solu Khumbu-vidéken fekvő buddhista kolostort, mely szívesen fogadott önkéntesként, hogy angolt tanítsak a szerzeteseknek. A Jyasa (jelentése: szivárvány) kolostorban főleg növendék szerzetesek élnek, életkoruk 10 és 20 év között mozog. Tizenöt perc után már a hegyóriások között repültünk, a csúcsok között cikázó szél csak úgy rázta a Yeti Airlines kis duplaszárnyas gépét. Fent a bozóttelefonnak köszönhetően megérkeztemkor a kolostor apraja-nagyja azonnal körülöttem termett, nem is tágítottak mellőlem délutánig. Mindeközben bőszen beszéltem hozzájuk angolul, de ők csak néztek és mosolyogtak.

A tanterem olyan, mint egy romantikus regényben: málló falak, ódon tábla, fapadló, az ablakon át a Himalája szikrázó csúcsai kiabálnak figyelemért.

A SZELLEMEK FAGYOS LEHELETE

Csak hideg van. A buddhistáknak van egy „kedves” kis szokásuk: akármilyen hidegben kitárják az ajtót, ablakot, hogy a rossz szellemek távozni tudjanak. Mindez a fűtés teljes hiányával karöltve nagy kihívást jelent a télen is meleg lakáshoz szokott turistának. Minden leleményességemet próbáltam bevetni egy kis kompromisszum eléréséért: váltig állítottam, hogy a rossz szellemek ötcentis résen is kiférnek, de nem – ahányszor behajtottam az ablakot, valaki pár percre rá mindig kinyitotta. Utazásom előtt megfogadtam, hogy óvatosan lépkedek át a még alig érintett kultúrák homokfövenyén, követem a szokásaikat, nem próbálok megváltoztatni senkit, semmit. Ez a dogma szép és jó, de állandóan fázó lábamért és reggelente méltatlankodó vesém megmentéséért egy nap az ajtókérdésben örökre félretettem, amikor fogtam magam, és becsuktam az ajtót. Jakszőr zokniban, pulóverben cidrizve mentem vissza a tábla mellé, amíg ők mezítláb, bordó stólában ücsörögtek, és csodálkoztak furcsaságaimon. A koszt eleinte finom volt, majd amikor a láma és a növendékek elhagyták a kolostort a téli szünet miatt (nincs fűtés, nincs étel, így hazamennek pár hónapra), és csak hét szerzetes maradt, a színvonala addig nem tapasztalt mélységekbe zuhant. A napi háromszori étkezésből lett kettő, a finom serpa krumplileves, a shakpa helyét átvette a sós-lencsés rizs (SLR) vagy a főtt krumpli.

TÚRAVEZETŐ LESZEL, VAGY SERPA

Persze nem véletlenül kezdtem a nehézségek leírásával, hiszen maga a tanítás, a vidék, az emberek kárpótoltak mindezért. A serpák vendégszerető, jó humorú, szikár kis nép, rengeteget lehet tanulni tőlük. A fegyelemmel se volt komolyabb gond (a szokásos kis hülyéskedések mellett), mert ezek a gyerekek mindennap hosszú órákon keresztül meditálnak, a monotonitás így életük részévé vált.

Én is alkalmazkodtam a környezethez. Old McDonaldnak nem malacai voltak, hanem jakjai (íjjá-íjjá-jóóó), egy másik dalban nem toastot, hanem a helyi reggelit, a csampát ettük. Az is segítette munkámat, hogy nagyon szeretnének nyelveket tanulni, hiszen nem mindegyikük kívánja szerzetesként eltölteni maradék életét. Túravezető, serpa, tanár: ezek a fő aspirációk, melyek mindegyikéhez kulcsfontosságú a nyelvtudás. Ezért angolórán záporoztak a kérdések, tudni akartak mindent.

Megismertem gondolkodásukat, hátterüket, vágyaikat. Ők sem bámultak már a vacsoránál, bár még mindig én voltam az, akinek a legszebb tányért nyújtották, a legtöbb lencsét adták (sajnos). Próbáltam ilyen szempontból egyenlő lenni velük, de rá kellett jönnöm, hogy ott a hierarchia, a tanár kiszolgálása a kultúra, a berendezkedés része.

Végül egy nap, az öthetes küldetésem végén elérkezett az utolsó angolóra.

Ezen az órán éppen azt ismételtük, hogyan kell megmutatni a kolostort angolul, amikor az óra felénél hangokat hallottunk kintről. Alig hittem a szememnek, amikor kiléptem megnézni, mi történik: egy turista jött megnézni a kolostort! Nagy szó ez a jyasaiaknak, mivel évente úgy tíz turistát látnak errefelé. Megörültem, odahívtam gyorsan a legjobb angolost, a napszemüveges Furbát, aki gyakran húzta fel angolórára is a kincsét. – Kedves Furba, itt az alkalom. Vezesd körül a vendéget a kolostorban. Szépen, kissé kapkodva, de addigi munkánk koronázásaként elhangzott mindaz, amit a kolostorról tanultunk.

Hepiend.

Katmandu, 2003. április