Olcsó húsnak híg a leve!

Különösen megragadta a fantáziámat egy nemrégiben Komáromban látott érdekes kiállítás, mely bemutatta a kenyérsütés történetét a kezdetektől egészen napjainkig. Valamikor a középkor vége felé örökíthette meg egy korabeli grafikus azt a jelenetet, melyen a portékáját hamisan mérő péket vízbe merítéssel büntették. Egyszerűen berakták egy vaskalitkába, és a tömeg szeme láttára megszégyenítésként többször megmártották a folyóban. Mai, európai szemmel nézve kissé durva módja volt ez a regulának, de az biztos, hogy az illető később kétszer is lemérte a kenyeret, mielőtt a vásárló kosarába tette volna.

Az egyértelmű, hogy a középkori praktikákat nem lehet, még a legnagyobb jóindulattal sem eurokonformnak nevezni, néha talán mégsem ártana velük megriogatni az újkori hamis pékeket. Van belőlük elég. Persze, ma már sokkal rafináltabb módszereket alkalmaznak, de az eredmény majdnem mindig ugyanaz: nem az kerül a kosarunkba, amiért fizetünk. Sokszor még csak nem is sejtjük, hogy lóvá tettek bennünket. Amiről meg nem tud a jóember, az nem is fáj néki. ĺgy aztán vidáman lóbálja műanyag szatyrát kifelé haladva a hyper-mega-szuper áruházból. No, de mi is van abban a szatyorban? ĺme, néhány történet, melyet személyesen éltem meg.

Egy jó nevű húsipari feldolgozó üzem üzleti igazgatója azt panaszolta, hogy kénytelenek lesznek, tanulva a konkurenciától, aki ezt már régen bevezette, szóval kénytelenek lesznek felvenni vagy két-három élelmiszeripari vegyészt a célból, hogy tartani tudják az árversenyt a többi gyártóval. Egy szalámiban ugyanis senki sem veszi észre, ha a minőségi húst néhány százalékban olcsó pulykahús-hulladékkal helyettesítik. Félreértés ne essék, nem romlott húsról van szó, csak a pulyka feldolgozásánál (főleg comb és szárnyak) keletkezett cafatokról beszélek. A pulykahúst nehéz összetéveszteni a sertés- vagy marhahússal, más a színe és az íze is. Persze, csak addig, amíg egy hozzáértő szakember hozzá nem kever ezt-azt. Egy kis színezék, töménysertéshús-aroma, és már kész is a fából vaskarika.

Egy másik, szintén élelmiszeripari üzemben mesélték, hogy miféle csudaszereket lehet kapni ma a piacon. Egy alkalommal meglátogatta őket egy aromákat és ízfokozókat áruló kereskedő, és rögtönzött termékbemutatóval kápráztatta el valamennyiüket. Szójafasírtból néhány csepp aromával halfilét varázsolt. Két spriccentés a levegőbe egy másik fiolából, és máris azt kereste mindenki, hol főzik azt a remek ízű és illatú iglói virslit.

A harmadik történetnek sajnos én voltam az elszenvedője. Egy remek akciós egykilós fagyasztott halfiléből a kiolvasztás után pontosan 450 gramm víz folyt ki, úgyhogy a megmaradt 550 gramm tiszta hús kevés lett a szombati ebédre. A feleségem kénytelen volt még gyorsan hozzávarázsolni valamit, nehogy a család éhen maradjon a halpaprikás után.

Jó dolog a piaci verseny, jótékonyan hat az árakra, legalábbis a vevők szempontjából. Mert nem mindegy, hogy mennyiért veszi meg az ember a mindennapi betevőjét. A baj csak ott van, hogy nem figyelünk arra, mit is vásárolunk valójában, s hogy sok esetben esélyünk sincs rá, hogy megtudjuk, hány pulykával randizott mondjuk a sertés a keverőüstben, és mennyi vegyszer közepette, mielőtt szalámivá nemesedett volna. A legkevesebb, amit tehetünk, hogy gyanakodva elolvassuk azon termékek összetételének leírását, amelyeket módfelett alacsony áron kínálnak.

Nem szabad megengedni, hogy a silány váljék természetessé, mert akkor egy tisztességes, szilvafával füstölt parasztkolbászt nagyon hamarosan már csak azok engedhetnek meg maguknak, akik ide züllesztették a kereskedelmet.