Olasz vendéglő

A kis velencei vendéglőnek nem volt köze az idegenforgalomhoz. Messze esett az elegáns Márk tértől és a tengerparttól. Csak a bennszülöttek tudták, hogy lehet megtalálni a moszatszagú lagúnák és szűk sikátorok labirintusában. Mégpedig a szegényebb sorsú bennszülöttek. Mert a kis vendéglő a legszegényebb néposztály étkezőhelyiségévé alakult ki az évtizedes használat gyakorlatában. Valami középület volt a szomszédságában, annak a szolgái tették a törzsközönséget. Aztán jártak oda katonák, postások, kishivatalnokok, munkások, a helyi járatú hajók matrózai. (...) Proletár vendéglő volt, proletár ételekkel, tengerszaggal, olajszaggal, halszaggal, paradicsomfoltokkal az abroszon. De egyúttal olasz vendéglő volt, lármásan jókedvű, tüzes. Mindenki hangosan beszélt, követelt, fenyegetőzött, nevetett, az asztalon átdiskuráltak egymáshoz. A nap elöntötte latin aranyával a társaságot, mert árnyékot csináló ponyva nem volt az udvar fölött.

A vendégeket egyetlen pincér szolgálta ki, egy göndör hajú férfi, fekete, mint az abroszok, paradicsomfoltos, fehér kabátban, füle mellett egy eloltott cigarettával. Nem volt már egészen fiatal legény, sötét hajában akadt néhány ezüst szál. Kissé színészies volt, kissé bohémes. Az ilyen külsejű emberekre szokták azt mondani, hogy „lusta”. Ennek az olasz pincérnek azonban rengeteg dolga volt. Egymaga szolgált ki száz türelmetlen vendéget, aki mind egyformán éhes volt és sietett. Ezt a munkát nem lehetett szorgalommal győzni és rendszerrel elvégezni. Ez a munka hőstett volt, zsenialitás kellett hozzá, bátorság, humor, elszánt hit, hogy az emberi akaraterőnek nincsenek korlátai.

A pincér azzal könnyített magán, hogy munka közben énekelt és csevegett a vendégekkel. Énekelt a konyhában, míg a vendéglősné karjára rakta a tányérokat, énekelve osztotta szét a spagettit, a csiga-potpurrit, egyszerre hat krigli sört tudott tartani egyetlen kezében.

Énekelt, izzadt, rohant az asztalok között, fecsegett, rendeléseket vett fel, egy jókedvű állat éberségével figyelve a zűrzavarban. Azt is észrevette, hogy az udvar közepén egy asztalnál „idegenek” ülnek, csöndesen, szerényen, kissé feszélyezetten, ahogyan vendéglőhöz szokott emberek viselkednek. Nyilvánvalóan egy más városból való munkáscsalád volt az „idegen asztal”. Egy munkától megaszalt középkorú házaspár, két kisfiú és egy felnőtt szép lány, aki szőke volt és kreol, a bőre sötétebb a szempillájánál.

A család csak bort és szódavizet rendelt a vendéglőben, azzal váltották meg a jogot az asztalhoz. Az ennivalót magukkal hozták egy nagy szatyorban, kenyeret, gyümölcsöt, hideg húst. Rajtuk volt az út, a fáradtság, hogy nincs még házi tűzhelyük abban a városban, hogy jobb emberek, nem ülhetnek le enni az utcán, a fal tövében. A pincér saját természetének kedvességéből tányért és evőeszközt hozott eléjük, hogy ne egyenek kézzel, puszta papírból. Aztán, mialatt a tizedik asztalnál dolgozott, átdiskurálva a vendégek feje fölött, megkérdezte, hogy hova valók, és miért jöttek Velencébe? Mert azt látja, hogy idegenek, és nem gondolázni akarnak itten. (...)

Végül mégis kialakult, hogy az idegenek milánóiak voltak, de most átköltöztek Velencébe, mert örököltek itt egy házat, a házban van egy varroda is, abban fog a nagylány dolgozni, a fiúk jövőre szerelőtanoncnak mennek, az apa ács, mindegy, hogy hol ács, Milánóban vagy Velencében, akárhol elfér egy kis műhely.

Most már nemcsak a pincér, hanem az egész vendéglő beszélt az idegenekkel, a nép tengere fölvett egy kis friss hullámot hullámai közé. Az ács komoran hallgatott, nagy fekete kezét az asztalon nyugtatva, a felesége beszélt a család nevében, egy fürge kis aranyfogú nő, büszkén az aranyfogára.

Megmondta a nevüket, a gyerekek nevét, a rokon nevét, aki meghalt és rájuk hagyta a házat. Már kérnivalója is volt. Nem tud-e valaki valakit, akinek kellene egy szoba? Mert a házukban a lépcső alatt van egy külön benyílójú szoba, azt szeretné kiadni egy rendes embernek.

A pincér a fülét hegyezte. Hol az a szoba és mennyibe kerül? Tüzes alku indult meg az aranyfogú aszszony és a pincér között, a kínálat és kereslet szerencsésen találkozott.

Egy gyalogos káplár magasra tartott villájáról szájába bocsátotta a spagettit, és nevetve odakiáltott a pincérnek:

– Tudod- e, mit, Giuseppe? Vedd feleségül a kisasszonyt! Ingyen kapsz lakást!

A pincér vigyorgott:

– Remek tipp! – és karján egy torony piszkos tányérral kiment a konyhába, oly sietve, hogy látszott, megijesztette kissé a tanács.

Az ács megmozdította az asztalon száraz, munkás kezét. Mint aki nem szereti, ha tréfálnak vele, a lány mélyen elpirult, és szemlesütve babrálgatott egy darab kenyeret.

Giuseppe újra megjelent az udvaron, megrakva tányérokkal. A lányra nézett, füttyentett:

– Most látom csak, milyen gyönyörű a kisasszony! Hogy hívják?

– Maria! – felelte az anya ragyogó aranyfogaival.

Giuseppe lelkesedett:

– Csakugyan, mint Maria! A legszebb Maria a legszebb oltáron, az égő gyertyák között! – Mialatt dolgozott, a lányt nézte és énekelt, a dal egyenesen a lánynak szólt, mint egy szerenád az ablak alatt, operarészlet volt, amelyet a pincér hibátlanul adott elő világos tenorján.

Maria egyre zavartabban babrálgatta a kenyeret. A pincér, mielőtt eltűnt volna a söntésben, a lányra mosolygott, és csókot dobott feléje, a vendégek közül néhányan nevettek. Maria sötétpiros, majd halotthalvány lett, tenyerébe hajtotta a homlokát, hogy elrejtse arcát. Egy öreg levélhordó rendreutasította a katonát, mit szól bele mások dolgába, a kisasszony szégyelli magát.

– Komolyan beszéltem! – mondta a káplár. – Ezek összeillenek!

Az egész udvar helyeselt, az apa újra megmozdította súlyos kezét, az anya nem volt megsértve, arcán a figyelő kotlós kifejezése fénylett.

Giuseppe megint előkerült a konyhából egy rakomány spagettivel, apró hallal, habbal, csigával, paradicsommal. Egyszerre tréfásan és komolyan mondta:

– A tipp remek volt! Percről percre jobban imádom a kisasszonyt! Ha merném, megkérném a kezét!

A mama nagyon nekimelegedett. Buzgón magyarázta, hogy Maria már tizennyolc éves, és szívesen férjhez adná, de persze csak olyan emberhez, akit ismer és hozzávalónak talál.

Giuseppe, miközben lerakta a vendégek elé a spagettit, a paradicsomszószt, a parmezánt, a halat és az italokat, az asztalok körül sétálva, a távolból bemutatkozott. Megmondta a nevét, hány éves, mennyit keres. Egészen kis jellemrajzot közölt magáról, önérzetesen fölsorolta erényeit, és bevallotta hibáit, még azt is meggyónta, hogy ortopéd cipőt visel, mert fél, hogy lúdtalpat kap a sok szaladgálástól. Azzal kiment.

A káplár átszólt a milánóiakhoz:

– Giuseppe derék pofa és jó barátom. Ha nekem lányom lenne, én neki adnám!

– Nem részeges? – kérdezte az aranyfogú anya egyszerre az egész udvar összes vendégeitől.

Az udvar barátságosan igazolta a pincért: a levélhordó bölcselkedett:

– Iszik, de nem részeges! Ilyen a legtöbb.

A hangos tanácskozásra a vendéglősné kijött a konyhából, és megállt a küszöbön. Nagy hasú, kövér asszony volt, szigorú boszorkány. Közölte az idegenekkel, hogy a pincér tíz éve dolgozik nála, és meg van vele elégedve, felel érte, hogy rendes ember.

Giuseppe új tányérokkal került elő. Most már ő is zavarban volt, fölénye eltűnt, fátyolos szemmel vizsgálta a messziségből piruló lányt.

– Hisz ez szerelmes lett! – kacagott a káplár.

A pincér megállt az asztal mellett, a karján tányérok, a kezében üres borosüvegek. Kicsit akadozva mondta az idegen család felé fordulva:

– Gondolkoztam. Tudom, maguk kik, maguk is tudják, hogy én ki vagyok. Mit szólnának hozzá, ha megkérném Maria kisasszony kezét?

A mama kérdőleg a papára nézett. Az ács méltóságos mozdulattal felvonta a vállát, mintha azt mondaná, hogy ő nem szól bele ilyen veréb dologba. A lány kínjában kifújta görcsösen összegyűrt kis zsebkendőjébe az orrát. A mama hamiskásan kacsintott a pincérre:

– Én nem bánom, kérdezze meg Mariát, hogy ő mit szól hozzá!

A pincér nem rakta le a tányérokat. Úgy, ahogy volt, teli kézzel, leült a lány mellé a padra, mert nem székek, hanem padok voltak az asztalok körül.

– Van valakije, Maria? Úgy értem, hogy valami udvarlója vagy ideálja? Maga szép lány, miért ne lehetne? – kérdezte komolyan.

Az oleanderes udvaron nagy csönd lett. Mindenki úgy figyelt, mint a színházi nézőtér egy szerelmes darab legszerelmesebb jeleneténél.

A lány szótlanul nemet intett, hosszú pilláit mélyen lebocsátotta a szemére.

Giuseppe tréfás árnyalatot kevert a hangjába:

– Nézze csak, Maria, mondja gyorsan, hogy „igen”. Mert ha töri a fejét, ha jobban megnéz, biztosan azt mondja, hogy „nem”. Képzelem, milyen undok lehetek ebben a paradicsomos kabátban, ebben a széttaposott strapacipőben!

A lány nem felelt.

A mama segített a kérőnek.

– Nem akarok a dologba avatkozni, Maria, de nekem az úr mindjárt megtetszett, amikor megláttam. Jó ember lehet. Enni adott a madárnak!

– A szájából... – fűzte hozzá nagyon halkan a lány, és röstelkedve elmosolyodott. Mozdulat nem látszott rajta, de érzett, hogy a bensejében meleg bólintással fogadja el a pincér ajánlatát.

Az olaszok értenek a világon a legjobban a szerelemhez. Giuseppe is érezte, hogy a pillanat alkalmas. A tányérokat most sem tette le, csak úgy, egy gyors odahajlással megcsókolta a lány kezét és fülét, aztán felállt, megcsókolta a mamát, a kisfiúk feje búbját, majd a családfőt is megcsókolta, aki Jupiter méltóságával tartotta az arcát.

A dolog rendben volt, alaposan meggondolva és mélyen átérezve. Pedig a jegyespár alig beszélt egymással, vonzalmuk negyedóra alatt érett meg szerelemmé.

Amikor a csók elpöttyent, az udvaron nevetni, tapsolni és éljenezni kezdett a nép. Egy férfi, akinek mésszel volt telefröcskölve a kabátja, szájharmonikát vett elő a zsebéből, fújni kezdte rajta a nászindulót.

A szerelem szép, de ebédelni is kell. Giuseppe nem hagyhatta abba a munkát. Kiment a konyhára az ételekért, összeszedte az edényt, a szétszórt kenyérhéjakat. Duplán sietett, hogy sürgősen elkezdhesse magánéletét.

A mama tökéletesen átérezte a helyzetet. Feddőn nézett a lányára:

– Mit ülsz itt, Maria, mint a tuskó?! Kelj föl, és segíts a vőlegényednek!

Maria engedelmesen fölállt, kiment a söntésbe, ahol a vendéglősné kötényt kötött eléje. Hordani kezdte ő is az ételeket, de egy kicsit ügyetlen volt még, a tányér remegett a kezében, összekeverte a rendeléseket.

Giuseppe szerelmesen dirigálta:

– Ne oda vigye a sajtot, szívem, ott sört kértek! A sajtot a másik sarokban rendelték, gyönyörűségem!

A levélhordó sovány, epés ember volt, olyan a napsütésben fürdő, boldog vendéglőudvaron, mint egy pohár édes ürmösben az agnostura. Keserűen jegyezte meg:

– Meddig fog ilyen szépen beszélni, ha majd a felesége lesz a lány?

A pincér sietős munkája közben egy pillanatra megállt:

– Meddig? Nem tudom! Lehet, hogy nemsokára abbahagyom, mert az ember nem beszélhet úgy mindig, mint a filmekben a színészek! De azt ígérem, hogy amit most mondtam, mindig gondolni és érezni fogom! – jelentette ki oly belső erejével az igazságnak, hogy még az ács is bólintott egy helyeslőt komoly fejével.