Októberi történelem

Oroszországról van szó, az orosz belpolitikáról. Nem gondoltam volna, hogy még egyszer vissza kell nyúlnom Vandenberg szenátor, a hidegháború kezdetén kibontakozó amerikai kétpárti külpolitika ihletőjének mondatához: „Nemzetközi politika nincs, csak orosz belpolitika van”. Utoljára akkor írtam le ezt a mondatot, amikor 2000 januárjának első napján (voltaképpen szilveszter éjszakáján) Jelcin lemondott, és átadta a hatalmat kiszemelt utódjának, Putyin miniszterelnöknek, a KGB hajdani drezdai rezidensének. Azért kell most visszaidézni azt az éjszakát, mert most, október végén egy fagyos szibériai hajnalon Novoszibirszk repülőterén elhangzott a kiáltás: „Le a fegyverekkel vagy lövünk”. Szó sem esett arról, hogy bármilyen fegyver lett volna a gépen. A parancs beszédes szimbólummá vált.

Sokak számára az atmoszférát és a stílust idézte vissza a szovjet múltból. A gép ajtajában Hodorkovszkij, az orosz szupergazdagok, az oligarchia legvagyonosabb tagja, a nyolcmilliárd dollárt érő olajmágnás jelent meg. A Jukosz-Szibnyeft ura, aki vállalatát kevesebb mint egy évtized alatt a világ negyedik leghatalmasabb olajtrösztjévé tette. Most egy moszkvai börtönben ül. A vád: az orosz államnak sikkasztással és adócsalással okozott egymilliárd dollárnyi kár. Ez önmagában még nem jelentette volna, hogy „a csillár lezuhant”. Ez még nem változtatta volna meg néhány nap alatt az egész nemzetközi atmoszférát. Ez még nem törte volna meg az amerikaiak iraki inváziójának (és az invázió miatt kialakult ellentéteknek) csaknem teljes monopolhelyzetét a nemzetközi hírpiacon. A csillár azért zuhant le, mert azon a ködös szibériai hajnalon a világ szeme előtt felrémlett egy keményebb orosz önkényuralmi rendszer restaurálásának a lehetősége.

Ez már elég volt ahhoz, hogy mindent háttérbe szorítson egy olyan hónap fordulóján, amelynek egyetlen igazi, új fejleménye az első kínai űrhajós sikeres útja volt. Az a miszszió is a hajdani kínai vörös hadsereg legendás teljesítményének a nevét viselte: Hoszszú Menetelés. Talán emlékeztetve arra, hogy a szuperhatalmi léthez hosszú még az út. A többi gócponton, Iraktól Bush amerikai elnök választási előjátékain át Izraelig, a régi emberi színjáték jelenetei vonszolódtak tovább. Más hónapokban megérdemelt elemzési kísérletek tárgyai, Most nem. Most csak Moszkva.

Thomas Hobbes, a XVII. század egyik legnagyobb hatású angol filozófusa – aki egyébként az abszolút uralkodó hatalma mellett érvelt – azt mondta: „Nem ismerhetjük meg a jövőt, és ezért a múlt értelmezése alapján alkotunk jövőképet”. Leon Aron történész, aki 1973-ban hagyta el a Szovjetuniót, és már 1999-ben (mindmáig) az American Enterprise Institute kutatóintézet orosz főosztályát vezette, a Jelcin–Putyin hatalomváltás napjaiban meggyőzően érvelt Hobbes mellett: „Jelcin zűrzavaros országot hagyott ránk, de olyat, amely történelmében először nem monarchia és nem is diktatúra. Putyin személyiségét és stílusát tekintve valóságos anti-Jelcin, és kétségtelenül sokkal keményebbé fogja tenni az államot, mint amilyen ma. Történelmünkre figyelve azonban látom a veszélyét annak is, hogy a végrehajtó hatalom átlépheti a választóvonalat és megkísérelheti a hatalma alá hajtani a civil társadalmat.” Ezt a törekvést a Putyin-korszak első, már a világhálóra tett (www. pravitelstvo.gov. ru), Oroszország az ezredfordulón című dokumentuma jelezte: „Oroszország sohasem lehet az évszázados politikai liberalizmus örökségével rendelkező Egyesült Államok vagy Nagy-Britannia másolata. Az erős állam Oroszországban az egyetlen forrása és biztosítéka lehet a rendnek, egyben pedig minden változás kezdeményezője és motorja”.

Ma, négy esztendővel később, Leon Aron egy újabb tanulmányban (Oroszország jövője és egy oligarcha sorsa) foglalkozott az ismét felbukkanó problémával. Nagyon valószínű – írja –, hogy a 90-es években Hodorkovszkij megsértette a törvényeket. De az orosz gazdaságnak abban a kaotikus privatizációs időszakában egyetlen nagy orosz vállalkozást sem lehetett tiszta eszközökkel létrehozni. „Az utóbbi öt évben azonban a posztszovjet ipari óriások közül éppen a Jukosz távolodott el legjobban a bolsevik korszak módszereitől. A Jukosz volt az első nagy orosz olajvállalat, amely negyedévenként a nemzetközi könyvelési normáknak megfelelő eredményeket hozott nyilvánosságra, és az igazgatótanács többsége független üzletemberekből állott”. Ezért – ellentétben azzal, amit Putyin mondott – nem a törvény uralmának helyreállításáról van szó, hanem arról, hogy háború folyik Oroszországban két gazdasági kultúra között. Ezeket orosz elemzők „nagyhatalmi-állami” és „liberális-oligarchikus” jelzővel illetik. Aron szerint orosz körülmények között a liberális oligarchikus szisztéma jobban alkalmazkodik a szükséges változásokhoz. Ha elveszti ezt a csatát, akkor bekövetkezhet a privatizált gazdaság pozícióinak újrafelosztása, noha nem újraállamosítás formájában, hanem az államtól inkább függő és ezért lojális menedzsmentek pozícióba juttatásával. „A nagyhatalmi-állami szisztéma veresége viszont – írja Aron – bátorítaná a gazdaság és a civil társadalom kiemelkedését az állam árnyékából. A Kremllel szükség szerint bátrabban szembehelyezkedő igazságszolgáltatást jelentene és biztosítaná a kulcsfontosságú szerkezeti reformokat, véget vetve ezzel a bürokratikus zsarolásnak. Putyin – fejezi be tanulmányát Leon Aron – nem kerülheti el sokáig, hogy válasszon az orosz jövő e két víziója között”.

A választás nem lesz könnyű.

2000 elején a békés őrségváltást megelőző kompromisszum végül olyan formában jött létre, hogy Putyin lehetőséget adott az oligarcháknak vagyonuk megtartására és további gyarapítására. Egyben – háta mögött a szilovikok osztagaival – azt a feltételt szabta, hogy az oligarchiák kasztja iránti tolerancia megszűnik azokkal szemben, akik ellenzékinek nyilvánítható politikai tevékenységet folytatnak. Hodorkovszkij kétségkívül megszegte ezt a megállapodást. Nem csinált titkot abból, hogy Putyin liberális ellenzékét, a Jabloko pártot és a Jobboldali Erők Unióját támogatja. Sőt, utalt arra, hogy 2008-ban esetleg elnökjelöltként is megméretteti magát. Érthető, hogy a Jukosz urának politikai ambícióit Putyin egyre nagyobb aggodalommal szemlélte, különösen mihelyt megkezdődött a készülődés az orosz alsóház, a duma jövőbeli öszszetételét eldöntő, december 7-i választásra, majd a 2005. márciusi elnökválasztásra. Hodorkovszkij fellépése (háta mögött a Jukoszszal) azt jelentette, hogy politikai alternatívát is kínál Putyinnal szemben, amit az elnök nem tűrhetett megtorlás nélkül.

Ez utóbbi döntő momentum, ami egyben bizonyítja, hogy Putyin ragaszkodása a hatalomhoz rendkívül erős. Olyannyira, hogy kész vállalni azokat a nem jelentéktelen gazdasági károkat, amelyek a Jukosz elleni hajsza következtében érik az országot. Jóformán azonnal visszaestek a külföldi tőkebefektetések. A két leghatalmasabb amerikai olajtröszt, az ExxonMobil és a Texaco részesedést akart vásárolni a Jukoszban, ami megnyitotta volna az orosz olaj számára az egész nemzetközi piacot és (nem mellesleg) Hodorkovszkij számára is erősebb politikai sérthetetlenséget biztosított volna. Az oligarcha letartóztatása után mindkét amerikai tröszt befagyasztotta az oroszokkal folytatott tárgyalásokat, és más ágazatokban is csökkent a külföldi tőke érdeklődése. (Vannak persze az általános trenddel ellenkező irányú mozgások is, amelyeket ugyancsak politikai ambíciók diktálnak. Ilyen az a német döntés, amely szerint a Deutsche Bank 40 százalékos részt vásárol a United Financial Group, az egyik legnagyobb, külföldi invesztíciók kezelésére specializálódott orosz bankban.)

Mindez azonban aligha lehet elegendő ahhoz, hogy Putyin teljesíteni tudja gazdasági terveit, amelyektől a hatalma oly nagymértékben függ. Egyes esetekben az öszszehasonlítás különösen drámai. Kínába például csak 2002-ben anynyi működőtőke áramlott, mint Oroszországba az 1990-től 2002-ig terjedő 12 esztendő alatt. (Ennek távolabbi következménye az lehet, hogy a kínai népszaporulat következtében a csaknem „üres” Kelet-Szibéria szívóhatása a zsúfolt Észak-Kínával szemben igen erős. Emlékezetes, hogy ez a szívóhatás a 70-es években már fegyveres konfliktushoz is vezetett Kína és az akkori Szovjetunió között.)

Ahhoz, hogy ez a hosszú távon belátható, de közvetlen fenyegetést még nem jelentő konfliktushelyzet ne éleződjék ki, Oroszországnak tartósan évi 10 százalék körüli gazdaságnövekedést kellene produkálnia – ez azonban jelenleg éppen a potenciális történelmi vetélytársat, Kínát jellemzi.

A tét óriási. A Jukosz-botrány legújabb fejleményei láttán Csubajsz, aki a Jelcin-kormány minisztereként a 90-es évek privatizálási kurzusát menedzselte, s aki egyben a Jelcin család belső bizalmasa volt, arra figyelmeztette Putyint, hogy „a bűnüldöző szervek legutóbbi akciói megrontották az orosz társadalom atmoszféráját. Ezeknek a rendkívül veszélyes fejleményeknek csak az elnök világos és félre nem érthető állásfoglalása vethet véget”.

Ilyet az orosz elnöktől egyelőre aligha lehet várni, de az bizonyos, hogy Putyin érzékeli a problémát. A krízis elején például keményen visszautasított minden bel- vagy külföldi, bíráló vagy kételyt hangoztató lépést, és tárgyalási hajlandóságot sem mutatott a beruházókkal. Néhány nappal utóbb mégis összehívta az Oroszországban működő külföldi érdekeltségek képviselőit. Másfél órán keresztül bizonygatta, hogy a krízis „nem jelent változást” az orosz gazdaságpolitikában – noha ahhoz mindvégig ragaszkodott, hogy a „Hodorkovszkij-hadművelet” politikai felhangok nélküli akció a törvényesség védelmében.

Voltaképpen ilyen helyzetben nem lehet egyebet tenni, mint várni. És talán a mindig vigaszt nyújtó irodalomhoz fordulni. Például Viktor Jerofejev orosz író és kritikushoz, aki Orwellhez, minden parancsuralmi rendszer ádáz ellenfeléhez visszanyúlva az „egy orwellt” az önkényuralom mértékegységének minősítette. Ő a maximumot, száz orwellt adott Sztálinnak és Hitlernek, sőt a mai Észak Koreának is. 70 és 80 orwell között mérte Kubát; 80 fölött Fehéroroszországot és a volt közép-ázsiai szovjetköztársaságokat. Oroszországról annyit írt, hogy orwellszáma „az utóbbi években viszonylag magas szinten ingadozott, de jóval alacsonyabb, mint a szovjet időkben”. Majd Jerofejev is visszatért egy eredeti George Orwell idézethez: „A hatalom célja a hatalom”. Erről szólt ez a novemberbe forduló október.