Német–lengyel határ: kettévágott város egyesülése

A gyönyörűen felújított, színes házacskákban hangulatos éttermek és kávézók. Csillogó ékszerboltok, a villamos vidáman csilingel. Csupán az gyanús kicsit, hogy az utcákon alig látni embert. Görlitz az egyesítés óta lakosságának egyötödét veszítette el.A Bad Muskau-i legendás, angol stílusú parkot még a XIX. században álmodta meg Pückler gróf, akinek nyilván meg sem fordult a fejében, hogy egy évszázad múltán a politika megcsonkítja életművét. Amikor a második világháború utáni békeszerződések értelmében a Neisse folyó lett a német–lengyel határ, a parkot egyszerűen kettévágták. A hajdani NDK felparcellázta, majd konyhakertként hasznosította egy részét, a lengyelek pedig inkább a rombolásban jeleskedtek: eltüntették a „náluk maradt” templomot és mauzóleumot, aztán hagyták, hadd gyomosodjék el az egész. – Hiába voltak itt „baráti rendszerek”, a határvidék egyik kormányt sem érdekelte – állítja Schmidt úr. A helyzet a rendszerváltások után változott meg, elsősorban a park miatt. Az egykori keletnémetek vasárnap délután rendszerint kisétáltak a családdal a Pückler-parkba, és felvetették, hogy jó volna átmenni a túloldalra is. A híd már nyár óta áll, most a folyómedret tisztítják, de a két kormány még nem ért rá hivatalosan felavatni. A közepén kerítés, mögötte két tanácstalan lengyel határőr posztol. Alig lehetnek húszévesek: egyikük kicsit tud, ám láthatóan nem szívesen beszél németül. – Hetente egyszer, a hét végén már át lehet menni a hídon – meséli lelkesen Schmidt úr, aztán az őrökre pillantva lehalkítja a hangját. – De egyedül csatangolni nem ajánlatos, a múltkor az egyik barátom majdnem egy szál gatyában jött vissza, mindenét elszedték, a pénzét, a papírjait. – Csak nem a lengyelek? – kérdezem ártatlanul. – De bizony ők. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy minden lengyel bűnöző, de azért kicsit tartunk a határnyitástól. Én főleg a parkot féltem: most szépen rendbe hoztuk, de ha elözönli az a sok nép, tele fogják szemetelni. Nemcsak a lengyelek, hanem a kiránduló németek is: mert külföldön mi is hajlamosak vagyunk ám így viselkedni.

Néhány méterrel lejjebb, a hivatalos határátkelőnél nagy a forgalom. Sűrű sorokban érkeznek szokásos bevásárlókörútjukról a németek: az egyik asszony három jól megpakolt cekkerrel baktat, hóna alatt plédek, a férfiak üdítős- kartonokat cipelnek, egy fiatal pár pedig még nejlonba tekert, másfél méteres plüssmikulásra is szert tett. A vámosok rutinosan belepillantanak a szatyrokba, de nem kötözködnek: mindenki tudja, hogy Bad Muskau lakosságát a lengyelek élelmezik. Cserébe a lengyelek a fenekükön maradnak, odaát.

Megyünk mi is Lengyelországba. A híd túloldalán csúf, szedett-vedett bádogváros. Lengyelek, ukránok, oroszok és bolgárok árulják olcsó és főleg adómentes portékáikat: csempészett cigarettát, alkoholt, márkásnak tetsző ruhadarabokat, karácsonyi díszeket és töménytelen mennyiségű ízléstelen művirágot. Roskadozó bódék fodrászt, kozmetikust és masszázst hirdetnek, kicsit elrejtve az erotikus szolgáltatószektor is felfedezhető. A lacikonyhákon baráti egyetértésben sül egymás mellett a német Wurst és a lengyel saslik, és bár a helyiek talán soha nem hallottak Maastrichtról és szigorú feltételeiről, az eurózóna itt kifogástalanul működik: az árak ugyan zlotyban is ki vannak írva, de csak a rend kedvéért. A leknicai piacon az euró az úr. – Most pár évet itt dolgozom, aztán megyek vissza az egyetemre – újságolja Pavel, aki saját bevallása szerint filozófusnak készül, és ügyesen megpróbál rám sózni egy karton cigarettát. – Valamiből nekem is meg kell élnem – magyarázkodik. – Persze, tudom, ez feketemunka, de hát nincs más. Szerencsére a németek jó vásárlók, mindig visznek ezt-azt.

Hogy változik-e valami az EU-bővítés után? Hát ki tudja azt megmondani? Talán a jóisten – vonogatja a vállát. – Hagyd abba, Pavel, még bajt hozol ránk – szól rá az egyik fáradt arcú, szürke asszony. Kopott kabátban didereg a pultja mögött és gyanakvóan méreget. – Hagyjon minket békén – mondja komoran, amikor németül próbálkozom. Int, hogy menjek már odébb. A mozdulat azt is sugallja, hogy aki nem vásárol, az csak az idejüket lopja. Nem pazarolják rá a kedvességet. Nem mintha a németek olyan népszerűek lennének errefelé: csak hát ők a megélhetési forrás, egy-két kényszermosoly kijár nekik. – De ettől még nem fogjuk jobban szeretni őket – súgja végül Pavel.

– Csodák tényleg nincsenek, évtizedek, de lehet, hogy generációk kérdése, hogy a lengyelek és a németek igazán közeli viszonyba kerüljenek – erősíti meg Ulf Grossmann, a legkeletibb német város, Görlitz kulturális, szociális és ifjúsági ügyekért felelős polgármestere. A város épp úgy járt, mint a Pückler park: a háború után kettévágták. Görlitzben maradtak a németek, a határ túloldala, Zgorzelec a lengyeleké lett. Csaknem ötven évig (az 1972 és 1980 közti időszak kivételével) még határátkelő sem volt a város két része között. – A kitelepített németeknek 1945-ben néhány óra alatt kellett elhagyniuk az otthonaikat, a helyükre azon melegében költöztek be a lengyel menekültek, általában a szovjet határ mellől. Előfordult, hogy szó szerint a németek még meleg ágyába feküdtek be a lengyelek, a szekrényben még ott voltak az előző lakó ruhái, a konyhában az edények, a falakon a képek – magyarázza a polgármester, hogy miért tart olyan sokáig a békülés. – A lengyeleknek évtizedekig azt tanították, hogy a helyzetük bizonytalan, a németek bármikor visszavehetik az otthonaikat. Azt mondják, ezért nem újították fel a házaikat sem. A potsdami szerződés ugyanis csak átmenetileg adta a lengyelek ellenőrzése alá Kelet-Poroszországot és Sziléziát, a határokat egy következő békekonferenciának kellett volna pontosítania: ezt azonban soha nem rendezték meg. Az Odera–Neisse határt először az 1970-es varsói nyilatkozatban ismerték el, amit 1989-ben Helmut Kohl és Tadeusz Mazowiecki lengyel kormányfő is megerősített. A lengyelek akkor végre megnyugodhattak, de a németekkel szembeni bizalmatlanság azért beleivódott a génjeikbe. Másfelől a 15 millió német kitelepített és a leszármazottaik sem felejtenek egykönnyen.

Az előítéletek még mindig erősek: a lengyelek erőszakosnak, nehézkesnek és idegesítően pedánsnak tartják a németeket. A németek megbízhatatlannak és slendriánnak vélik a lengyeleket. Pedig csak az üzleti kultúra más: a lengyeleknél a szóbeli ígéret felér egy írásbeli megállapodással (pláne egy kupica vodkával megpecsételve), míg a németek mindent írásban akarnak látni. A németek attól is tartanak, hogy elárasztja őket az olcsó lengyel munkaerő és a szervezett bűnözés. Utóbbira ráerősít a népi bölcsesség is: Kaum gestohlen, ist in Polen (Alighogy ellopták, máris Lengyelországban van) – tartja a német mondás. – Pedig a számok azt bizonyítják, hogy nálunk jóval kevesebb a bűncselekmény, mint mondjuk Lipcsében, erőszakra alig van példa, igaz, viszonylag gyakori a bolti lopás. A lopott autókat is inkább Csehországba, mint Lengyelországba viszik. Nem akkora probléma a prostitúció sem, mint a cseh oldalon: persze minden zgorzeleci taxis tudja, hogy hova vigye a kuncsaftot, de odaát sincs utcai strichelés, inkább szolidabb „bordélyok”. De minderről képtelenek vagyunk meggyőzni az embereket, akik szilárdan hiszik: ha nem is minden lengyel, de azért a többség bűnöző. Egy rendőr ismerősöm már azt is felvetette, hogy kiáll a főtérre, és hangosbeszélőn világgá kürtöli a valós számokat. Gondolja, hogy annak lenne hatása?

Görlitzben senki sem vár nagy változásokat 2004. május 1-jétől, amikor a város elméletileg „újraegyesül” Zgorzeleccel. A határok egy darabig (amíg Varsó a schengeni övezet tagja nem lesz) még fennmaradnak ugyan, de a „fogyasztói integráció” már régen megvalósult. – Hetente egyszer átjárunk a híd túlsó oldalán levő Real áruházba, ahol éppen negyedannyiba kerül az élelmiszer, mint az itteni szupermarketekben – mondja Ilona asszony, a görlitzi Europahaus munkatársa, aki neve ellenére nem magyar. – Daueroltatni is Zgorzelecbe járok, az is csak harmadannyiba kerül, mint itt, és persze a fél város odaát tankol. Muszáj spórolnom, én tartom el a felnőtt fiamat is: kamionsofőr volt évekig, de megsérült a háta, és azóta nincs állása.

A hetvenezres Görlitz óvárosa leginkább egy elegáns monarchiabeli kisvárosra emlékeztet. A gyönyörűen felújított, színes házacskákban hangulatos éttermek és kávézók, a villamos vidáman csilingel az utcákon, és a városháza lépcsőjének fordulójában a mi Mátyás királyunknak dedikált címer emlékeztet a régi szép időre. Az árkádok alatt csillogó ékszerboltok, a főutcában pedig már a karácsonyi készülődés előszele érezhető. A nehézségek nem szembetűnőek, csupán az gyanús kicsit, hogy az utcákon alig látni embert. Görlitz az egyesítés óta lakosságának egyötödét veszítette el, főként a fiatalok vándorolnak tömegesen a nyugati tartományokba, munkát keresve. A határ menti fekvés korábban sem volt nagy előny, de a rendszerváltások után igazi sorscsapássá lett: a befektetőknek a termelékenység túlságosan „keleti”, a bérszínvonal túlságosan „nyugati” volt. Az ipar elmenekült, az eredmény a húsz százalék fölötti munkanélküliség. Odaát, Zgorzelecben sem sokkal jobb a helyzet: ott 14 százalék az állástalanok aránya. Jönnének a lengyelek munkát vállalni, és a szakszervezetek riogatják is a görlitzeket az olcsó munkaerő rémével, de a helyiek csak a vállukat vonogatják: majd rájönnek a szomszédok is, hogy munka itt sincs, és akkor továbbállnak nyugatra.

– Az EU-bővítés az egyetlen esélyünk: talán akkor felfigyelnek ránk – reménykedik Grossmann polgármester. – Hiszen eddig csak fél város voltunk: mostantól viszont egy régió központja leszünk. Nagy terveink vannak: Görlitz és Zgorzelec együtt pályázik Európa Kulturális Fővárosának címére, 2010-ben.

Görlitz, 2003. november