Nem szajhák és nem is alávetettek az újkori Marianne-ok

A nemzetgyűlés oszlopaira kifeszített Marianne-arcképek már a Concorde tér felől is szembeötlenek. Marianne köztudottan az 1789-es francia forradalom óta jelképezi a köztársaságot: a frígiai sapkás, kék-fehér-piros kokárdás nőalak halhatatlannak számít, ennek ellenére mindig új és új arcot kapott. A törvényhozás épületén lévő portrék között felesleges keresni olyan „Marianne-mintául” szolgáló híres szépségeket, mint Brigitte Bardot, Catherine Deneuve, Sophie Marceau, Ines de la Fressange vagy Laeticia Casta.

Az 1722-ben épült Bourbon-palotára kihelyezett, óriásplakátszerű fotókon egy változó, színes Franciaországot képviselő női arcok mosolyognak a járókelőkre. Összesen tizennégy portré készült a „mai Marianne-okról”, akik közül nyolcan észak-afrikai muzulmán vagy fekete-afrikai bevándorlócsaládokból származnak. A mozlim hitűek elkötelezettségét a vallás és az állam szigorú szétválasztása mellett jól érzékelteti, hogy tudatosan a vörös színű fríg sapkát, nem pedig az iszlám által előírt fátylat/kendőt öltötték magukra.

Történészek szerint Delacroix híres, 1830-ban született festményén egyik kezében puskával, a másikban trikolóros zászlóval megörökített Marianne-alak leginkább a forradalomban döntő szerepet játszó elnyomott osztályok képviselőjére emlékeztet. A franciák szemében a köztársaság megszemélyesítője – akinek mellszobra a polgármesteri és más közhivatalok elengedhetetlen dísze – az utóbbi évtizedekben lényegében a szórakoztatóipar valamelyik sztárjával vált egyenlővé.

Az idők azonban változnak. Amikor a Francia Polgármesterek Szövetségének (AMF) – kizárólag férfiakból álló – elnöksége 1999-ben a filmszínészi babérokra is vágyó szupermodellt, Laeticia Castát jelölte ki Marianne-mintául, többen hevesen tiltakoztak a legenyhébb jelzővel is „szexistának” nevezett döntés ellen. – Az urak elfelejtik, hogy Franciaországban az elmúlt évtizedekben alaposan megváltozott a nők társadalmi szerepe és helyzete – hangoztatta Francoise Cartron, egy Bordeaux közeli település szocialista polgármestere, aki személy szerint a „nagy nemzet” első női űrhajósát, az időközben a jobbközép Raffarin-kormány kutatási miniszterévé előlépett Claudie Haignerét tartotta volna a legmegfelelőbb jelöltnek.

Nos, a nemzetgyűlés díszes lépcsősora felett látható portrék szereplői – valamennyien a „Ni putes, ni soumises”, vagyis „Nem szajhák és nem alávetettek” elnevezésű mozgalom tagjai, illetve támogatói – még inkább a mai valósághoz kívánják közelíteni Marianne-t. Az ő szemükben a bevándorló kisebbségek által alkotott, munkásrétegekből származó „új Marianne” nem tagadja meg gyökereit, de nem hajlandó elfogadni az észak-, illetve nyugat-afrikai migránsok által sűrűn lakott külvárosokban érvényesülő abszolút férfiuralmat. S persze azt a felfogást sem, amely a nőket két csoportba osztja. Az elsőbe az engedelmeseket, vagyis a tiszteletre méltókat, a másodikba viszont a rámenőseket és könnyűvérűeket. Ez utóbbi kategóriába elsősorban a divatosan-szexisen öltöző, öntudatos fiatal lányok tartoznak, akiket a lakótelepek tizen- és huszonéves fiúbandái rendszeresen bántalmaznak. Jobb esetben csak nyomdafestéket nem tűrő megjegyzésekkel, szitkokkal és köpködésekkel, rosszabb esetben veréssel, csoportosan elkövetett nemi erőszakkal vagy (becsület)gyilkossággal. Szociológusok szerint Franciaországban – a jogegyenlőség és az emberi jogok hazájában – a gettósodó külvárosok olyan zónákká váltak, amelyekben a törzsi-kláni alapokon szerveződő, gyakorta szélsőséges muzulmán behatás alatt álló férfiközpontú mikrotársadalmak a maguk íratlan törvényei szerint döntik el, hogy a nők számára mi az elfogadható öltözködés, viselkedés, életmód, s milyen büntetés illeti meg a „rebelliseket”.

A Ni putes, ni soumises mozgalom még a nyolcvanas évek végén alakult civil szerveződésből nőtt ki, igazi látványos sikert azonban 2001-től aratott. Az alapvető emberi jogaikért utcára vonuló külvárosi lányok és asszonyok küldöttségét néhány hónapja fogadta Jean-Pierre Raffarin kormányfő. Jean-Louis Debré, a nemzetgyűlés szintén konzervatív pártállású házelnöke pedig a Marianne-képek felavatásakor nemcsak a „köztársaság átalakuló jelképrendszeréről” beszélt, hanem arról is, hogy a „demokratikus jogállamnak kötelessége minden erővel megóvnia azokat, akik védelmet kérnek a testi épségüket is fenyegető kiközösítéssel szemben, s akik szabad sorsválasztását egyesek erőszakkal akarják meggátolni”.

A mintegy hatvanmillió lakosú, s ezen belül több mint ötmilliós muzulmán közösséggel rendelkező Franciaországban a hetvenes-nyolcvanas évek női egyenjogúsági mozgalmainak vívmányait az elmúlt évek gazdasági problémái – a munkanélküliség ugrásszerű növekedése, az integrációs politika csődje és a szélsőséges iszlámista nézetek térnyerése – alapvetően megkérdőjelezték. Fadela Amara, a Ni putes, ni soumises egyik alapítója szerint a külvárosok férfiközösségei önhatalmúlag elkobozták a nők jogait. – Az iskolából kimaradó, a bűnözés perifériáján mozgó tinédzser fiúk egyedül az anyjukat tisztelik, minden más nőt szajhának néznek.

A Ni putes, ni soumises mozgalom azt követően kapott országos nyilvánosságot, hogy Párizs egyik délkeleti külvárosa, Vitry-sur-Seine egyik „nehéz negyedében” tragikus körülmények között életét vesztette egy észak-afrikai származású tinédzser lány. Sohane halálos égési sebeket szenvedett, miután egyik volt barátja, bizonyos Dzsamel megverte, majd benzinnel leöntötte és felgyújtotta a „k...nak” tartott szakmunkástanulót. – Elég volt a hallgatás törvényéből, hány ártatlannak kell még meghalnia, amíg valaki hajlandó szembenézni a szörnyű valósággal – jelentette ki Amara, majd elindította a különböző francia településeken több tízezer résztvevőt mozgósító, Ni putes, ni soumises utcai meneteket.

A Bourbon-palotáról lenéző mai Marianne-ok közül Sohane sorsát leginkább Samira Bellil tudja átérezni. Az algériai bevándorlócsaládból származó ifjú hölgy 14 éves korában volt először csoportos nemi erőszak – a külvárosi argóban honos elnevezés szerint körforgás – áldozata. Bellil könyvet írt a „külvárosi gettók poklában” szerzett tapasztalatairól, s a kérdést a politikai korrektség jegyében, illetve a baloldali kormányok integrációs erőfeszítései miatt kerülő nyugat-európai államban az áldozatok közül elsőként tárta a nyilvánosság elé a lakótelepeken uralkodó középkori viszonyokat. A 29 éves fiatal nő úgy gondolja: nemcsak az ő esete bizonyítja, hogy igenis ki lehet szabadulni a megalázó, börtönszerű környezetből. A „meneküléshez” azonban bátorság és elhatározottság is kell. Bellil és a többi mai Marianne szerint azzal, hogy öles színes arcképük kikerült a Bourbon-palota Szajna-parti frontjára nemcsak létezésüket bizonyították, hanem sok más ismeretlen sorstársuknak is példaképül szolgálhatnak. A szökéshez, aminek valójában szabad sorsválasztás a neve.

Párizs, 2003. augusztus