Nagyhatalmak játékai

Gigászi sóhivatal vagy világkormány? Mindenható konfliktusrendező vagy teszetosza, tétovázó, vízfejű bürokrata-apparátus? Államok ábécésorrendbe szedett tarkabarka gyülekezete, amelyben a diktatúrák, a demokráciát csak hírből ismerő államok dominálnak? Olyanok, amelyek a csaknem kétszáz tagállam több mint a felét alkotják? (Itt nemcsak Líbiáról, Észak-Koreáról, Kubáról, Irakról, az amerikaiak által banditaállamoknak nevezett páriákról van szó, hanem Afrika, Ázsia államainak nagy részéről.) A létező világszervezetek legjobbika, vagy ugyan nem igazán jó, csak éppen még nem találtak ki jobbat?

Nagy a választék a világ államait összefogó, legnagyobb nemzetközi szervezet, az Egyesült Nemzetek Szervezete (ENSZ) hétköznapi meghatározásaiból. A világszervezet védelmében: az ENSZ a maga korlátozott lehetőségeit kihasználva mindig is a világ bajai, a civódások, a polgárháborúk, a hideg- és melegháborúk megszüntetésén, a kiváltó problémák orvoslásán munkálkodott – változó sikerrel. Elkötelezett emberek tízezrei dolgoztak-dolgoznak laptoppal, injekciós tűvel, mobiltelefonnal, némelykor bozótkéssel, ritkábban géppisztollyal, járványveszély, fegyveres konfliktusok közepette, hogy a világ holnap kicsit jobb legyen, mint amilyen ma.

Hogy a világszervezet igazságos alapon szerveződik-e? A vélemények megoszlanak. Az ENSZ-re mindmáig az alapítása kora, a második világháború befejező szakasza nyomja rá a bélyegét, a győztes hatalmak meghatározó szerepe a jellemző. Alapító tagok lettek 1945-ben a hitleráj és a japán– olasz fasizmus ellen aktívan harcolók közül – a „nagyok”, a Szovjetunió, USA, Nagy-Britannia mellett – Lengyelország, Jugoszlávia, Csehszlovákia. A nácik egykori csatlósállamai, Magyarország, Olaszország, Finnország, Ausztria, Bulgária viszont csak 1955-ben, a két német állam csak 1973-ban lett ENSZ-taggá, noha mind az NSZK, mind Olaszország és Finnország szilárd polgári demokrácia volt. A Szovjetunió, mint 1945-ös alapító – mai logikával teljesen faramuci módon – három voksot is kap: az Orosz Föderációét, Ukrajnáét és Fehéroroszországét. A két Koreát 1991-ben veszik fel a világszervezetbe, noha már negyven évvel korábban ENSZ-csapatok szállnak szembe a Dél-Koreát lerohanó észak-koreai–kínai hadsereggel – a világszervezet oldalán a meghatározó amerikai és dél-koreai csapatok mellett etióp, dél-afrikai, thaiföldi, kanadai, francia katonák harcolnak.

A világháborús veszteseket, Japánt, Németországot mindeddig kihagyták az ENSZ legfajsúlyosabb testületéből, a Biztonsági Tanács állandó tagjainak (USA, Oroszország, Kína, Franciaország, Nagy-Britannia) sorából. Hogy Japán és Németország miért nem állandó tag – erre senki sem tud elfogadható választ adni, mert nincsenek egyértelmű ismérvei annak, ki lehet állandó tag. Manapság az ENSZ-tagállamok egyikénél sem firtatják társadalmi berendezkedését, vagyis azt: demokrácia, látszatdemokrácia, vagy éppen a diktatúra keményebb, illetve puhább válfajainak valamelyike érvényesül-e benne. Tény: mind Németország, mind Japán szilárd demokrácia, amit nem lehet elmondani Oroszországról és Kínáról. Az ENSZ-ben elvben minden állam egyenlő, a közgyűlésben az „egy állam, egy szavazat” elve érvényesül, de a BT-ötök egyenlőbbek a többieknél. A nagy fontosságú kérdésekben – amelyekben általában nem is a közgyűlés, hanem a BT dönt – vétójogot gyakorolhatnak.

Most az Irak-válság ismét a felszínre hozta a vitatott kérdést: mekkora a tekintélye az ENSZ-nek, milyen eszközök állnak rendelkezésére akarata, illetve a határozatok végrehajtatására? A gazdasági kényszerítők közül a bizonyos áruk, szolgáltatások szállítási tilalma, az embargó került a figyelem középpontjába. Az Irak ellen az 1991-es, ENSZ-felhatalmazással végrehajtott katonai csapásmérés után elrendelt ENSZ-embargó kudarcot vallott. Nem akadályozta meg a bagdadi rezsim tömegpusztítófegyver-programjának folytatását. Míg a diktátor és csatlósai elképzelhetetlen luxusban éltek, addig az egykoron gazdag Irak népe példátlan módon elszegényedett, az embargó következménye, a gyógyszer- és élelmiszerhiány sok százezer ember, elsősorban gyerekek, idősek halálát okozta. Nincs az az Irak elleni katonai akció, nincs az a legpeszszimistább forgatókönyv, járulékos polgári veszteség, amely ennek az elborzasztó számnak akárcsak a tizedét szedné áldozatul a polgári lakosság köréből. Ez felveti az embargó, mint kollektív büntetés jogosságának, erkölcsösségének kérdését is. Az ENSZ katonai fellépéseit sem koronázta osztatlan siker. Hiányzott a megfelelő hatáskör, a koordináció, az elszántság, adott esetben a határozottság, a katonai erőszak, a fegyverhasználat elrendelése. Ha minderre ügyelnek, a Srebrenicánál nyolc éve a szerbek által lemészárolt sok ezer polgári áldozat még élhetne. Ellenpélda: a többezrednyi erőt képviselő ENSZ-kéksisakosok Kelet-Timorban egészében véve eredményesen konszolidálták a helyzetet, tartották sakkban az indonéz szoldateszkát. Az ENSZ fegyveres erői eddig összesen 55 esetben avatkoztak be Ciprustól és a Sínai-félszigettől Kambodzsáig, Koreáig.

A nagyhatalmak korábban is figyelmen kívül hagyták az ENSZ-t, amikor érdekeik úgy diktálták. A BT-szavazásra most Irak ügyében oly kényesen ügyelő Franciaország az elmúlt években (legutoljára néhány hete Elefántcsontparton) szemrebbenés és ENSZ-felhatalmazás nélkül is fegyverrel avatkozott be olyan konfliktusokba az egész világon, amelyek nemzeti érdekeit érintették. Oroszország az Afganisztán, később Csecsenföld elleni kemény katonai fellépésében sem hagyatkozott az ENSZ „igenjére”, nem beszélve Kínáról, az egyik 1945-ös alapító tagról, amely a világszervezet létrehozása után néhány évvel sok százezer katonát küldött Koreába az ENSZ-erők ellen. A szavazatvásárlások rendszere sem mai találmány: évtizedekkel ezelőtt az USA a latin-amerikai, ázsiai banánköztársaságok voksaival, a Szovjetunió pedig saját csatlósaival működtette külön bejáratú „szavazógépezetét”. Az ENSZ fennállása több mint fél évszázados történelmében a mindenkori politikai-gazdasági-katonai erőviszonyok, a hatalommegosztási sémák tükörképe volt.

Ez – tetszik, avagy nem – a belátható jövőben is így marad a világszervezetek legjobbikánál.