Nagy, csúf monokli a lap szemén

A cikk a vasárnapi szám első oldalán, felül indult, belül pedig négylepedőnyi oldalon folytatódott. Jayson Blair igazán elégedett lehet, fiatal újságíróról ennyit még a lap 152 éves történelme alatt nem írtak. Pedig a New York Times gyakran és sokat foglalkozik saját magával. Etikai kódexe és helyesírási szótára minden amerikai – és sok nem amerikai – újságíró számára szentírás. A 2. oldalon naponta közölt helyreigazítások, illetve a saját ombudsman rendszeresen önkritikus elemzései sajtótörténeti jelentőségűek: egy önmagát is állandóan ellenőrző, minden tényt aprólékosan körüljáró, a szavahihetőségét bármi másnál fontosabbnak tartó újság mindennapjairól szólnak. Ehhez képest a 27 esztendős Jayson Blairről kiderült, hogy október óta írt hetvenhárom cikkéből legalább harminchatban súlyos hazugságok vannak.

Jobboldali elemzők elégedetten dörzsölik a tenyerüket: a liberális média zászlóshajója önmagát lőtte oldalba. Arthur Sulzberger, a lapot kiadó New York Times Corporation elnöke, akinek családja több mint egy évszázada birtokolja az újságot, maga ismerte be, hogy csúnya, fekete monoklit kaptak: – Megszakadt a lap és olvasói között kialakult bizalom.

Blair csak október óta volt riporter a New York Times nemzeti (országos belpolitikai) rovatánál, előtte gyakornokként dolgozott a városi részlegnél. Figyelemre méltó, hogy korábbi főnökei egyáltalán nem voltak vele megelégedve. Egyik szerkesztője tavaly áprilisban kétmondatos e-mailt köröztetett: – Véget kell vetni annak, hogy Jayson a Timesba ír. Most azonnal.

Mások azonban nagyon szerették volna, ha a minden probléma ellenére tehetségesnek tartott fekete fiatalember karriert fut be a lapnál. Miután mindent kimagyarázott, magánéleti problémák miatt átmenetileg szabadságot vett ki, majd visszatérve megígérte, hogy ezentúl majd jobban vigyáz, kirúgás helyett előléptették: a lap 375 főállású munkatársa közé fogadták.

Rendszeresen megtette, hogy el sem ment az eseményekre, nem látta a helyszínt, és nem beszélt senkivel, ehelyett a részleteket mások tudósításaiból, fényképekről, tévéből leste el, esetleg egyenesen az ujjából szopta. Előfordult, hogy első oldalas „értesülésének” legfontosabb részleteit egymással soha, semmiben egyet nem értő ügyészek és rendőrök cáfolták egybehangzóan, ám a lapnál még ekkor sem kaptak észbe. Áprilisban öt cikket írt Nyugat-Virginiából – úgy, hogy nem is járt a helyszínen. Az elszámolásra beadott, illetve a be nem adott számlák sem ébresztettek gyanút. Április végén azonban hivatalos panasz érkezett a San Antonio Express-Newstól: Jayson Blair egész bekezdéseket emelt át az egyik cikkükből.

A riportert behivatták a belpolitikai szerkesztőhöz, és két napon keresztül faggatták a részletekről. Váltig állította, hogy járt a helyszínen, többoldalnyi, kézzel írt jegyzetet produkált. Belenézett főnöke szemébe, és úgy ismételte utána: – Ott voltam, én írtam a cikket, az igazat mondom. Hazudott. A helyszín részletes leírására csak azért volt képes, mert mint később kiderült, hozzáfért a lap hatalmas belső fotóarchívumához, amely a meg nem jelent felvételeket is tartalmazta.

Blair a létező legnagyobb pofátlanságot is elkövette: a New York Times egyetlen igazi vetélytársától, a Washington Posttól is lopott. Végül maga mondott fel, mielőtt kirúgták volna. Most a lábát se teheti be a szerkesztőségi terembe – ahogy a lap kifinomult stílusához híven maga írta: „nem szívesen látott vendég”. A New York Times történetében még nem volt rá példa, hogy újságíró módszeresen és tudatosan, hosszú időn keresztül eleve félrevezesse kollégáit, szerkesztőit és az olvasókat.

Öt éve az akkor még liberálisnak számító, mostanra egyszerűen Izrael-párti The New Republic egyik fiatal riporteréről, Stephen Glassról derült ki, hogy a fantáziája élénkebb a szorgalmánál. A fiatalember például feltalálta George Herbert Walker Krisztus Első Egyházát, amelynek az a heppje, hogy az idősebb Bush elnök maga a Megváltó. Jellemző, hogy ezt a szerkesztők és az olvasók sem tekintették egészen képtelen blődségnek. A sors iróniája, hogy éppen a napokban kerül a boltokba Glass önéletrajzi ihletésű regénye, A mesélő.

Az, hogy Blairnek voltak elődei, a New York Timesnál senkit sem vigasztal. Nem túlzás azt állítani, hogy a lap maga alatt van a bánattól. A konzervatív publicista, William Safire a szerkesztőségi oldalon maga óvta kollégáit a csüggedéstől – a jobboldali konkurenciát pedig a túlzott lelkesedéstől. A sajtó hitelének megingása nekik sem lehet érdekük. A fekete – valamint a spanyol ajkú és az ázsiai származású – fiatalok beépítése pedig továbbra is a lap egyik fontos célja kell maradjon.

Sulzberger is óvott a bűnbakkereséstől. A hibát Blair követte el, másoknak legfeljebb a következtetéseket kell levonniuk. A hiszékeny szerkesztők állása – legalábbis egyelőre – nem forog veszélyben. A Marylandi Egyetem újságírói karának dékánja felajánlotta, hogy hajlandók visszafogadni a kurzust annak idején a gyakornoki állás kedvéért félbehagyó diákjukat. A New York Times azonban tisztában van vele, hogy a botrány által hagyott foltot tisztességes riporterei csak hosszú hónapok, netán évek alatt tudják majd lemosni. Ha egyáltalán.

Washington, 2003. május