Mondd, te mit csinálsz, ha kitör a háború!?

A mindennapokban nem lehet háborús készülődés nyomát érezni: minden zajlik mint eddig, hullámzik a tömeg a piacon, életveszélyesen száguldanak át a kocsik a városon, miközben a sarki rendőr bambán bámulja a semmit, és változatlanul teszik pimasz megjegyzéseiket a fiatal (és olykor idő-sebb) férfiak az elhaladó nőkre. Mások áprilisi esküvőjüket tervezgetik, vagy új kocsit vesznek – jó nagyot, hiszen a hét gyereknek is bele kell férnie. Persze mindez nem meglepő – lehetetlen örökké háborús félelemben élni, győznek a hétköznapok, és Duhok már több mint hat hónapja várja, hogy „bármely nap” kitörjön a háború. Pontosabban a nemzetközi média aktív tevékenységének köszönhetően tavaly tavasz óta várja látványosan, de sokak szerint valójában ez a háború már vagy két éve esedékes. Csak aztán közbejött szeptember 11., és így Afganisztán „elsőbb-séget” kapott az USA teendőinek listáján. De lassú víz partot mos, a békés felszín alatt a háború gondolata egyre inkább előtérbe kerül, bár még most is sokan vannak, akik az „inkább ne beszéljünk róla, legyen meg Allah akarata!” taktikáját követik. (Hozzá kell tennem, a kurd nem egy politizálós népség, legalábbis Magyarországhoz viszonyítva. Itt nem áll fenn a veszély, hogy a választások után az ember inkább új zöldségest keres magának.)

Ha mégis szó esik a háborúról, két kérdés merül fel: lesz-e háború, és kell-e háború? Pontosabban most tavasszal lesz-e háború, mert az, hogy az USA és hajdani pártfogoltja, Szaddám között előbb vagy utóbb elkerülhetetlen a leszámolás, a többség számára nem kérdéses. Kétkedők persze azért akadnak, bár lassan egyre kevesebben, akik szerint show az egész.

Az első kérdésre nehéz válaszolni, hiszen egyik percben szinte biztosnak tűnik, holnap kitör a háború, a másikban azt hallani, mégsem lesz semmi. Itt már csak a próféták igazodhatnak el! A kérdésre, hogy kell-e háború, a többség, ha félve, kelletlenül vagy fanyalogva is, igennel felel: az autonóm Kurdisztán tíz éve él Szaddámnak kiszolgáltatva, politikailag, fizikailag és gazdaságilag egyaránt. Kurdisztán, mint olyan, hivatalosan nem létezik. Az itt élő külföldiek, az ENSZ-alkalmazottakat leszámítva, egytől egyig az illegális bevándorló kétes státusát élvezik, hiszen kurd vízum nincs, irakit meg nem kapnak. Megfordítva: Kurdisztán lakosai számára szinte lehetetlen hivatalos úton útlevélhez jutni. (Kéz alatt kétezer dollár a hamis útlevél.) Ugyanakkor Kurdisztán peshmerge hadserege hegyi gerillaharcra kitűnően alkalmas ugyan, de hogy nehézfegyverzet híján, régi kézifegyverekkel képes lenne megállítani egy komoly inváziót, ha Szaddámnak mégiscsak eszébe jutna igényt tartani rebellis kurdjaira, azt elég sokan kétlik.

Gazdaságilag Kurdisztánt nemcsak a külső nemzetközi, hanem egy belső, Szaddám által hozott embargó is sújtja, arról nem is beszélve, hogy Szaddám bármely nap elzárhatja Kurdisztán elől az olajcsapot, hiszen a kurd olajmezők iraki fennhatóság alatt maradtak.

Kurdisztán, ha fél is, nagyon várja már, hogy Szaddám végre letűnjön a politika színpadáról. A pillanatnyi politikai és gazdasági megfontolásokhoz járulnak még a több évtizedes elnyomás, a százezrek életét követelő ismételt katonai akciók, na meg az országot értelmetlenül kivéreztető Irak–Irán háború keserű emlékei.

ĺgy tán nem meglepő, hogy az úgynevezett vezető, vagy értelmiségi réteg többségében várja a háborút. Ha Szaddám marad, az nekik tragédia. Ahogy az egyik helyi civil szervezet elnöke mondta, ők már sokat megértek, nem félnek a haláltól sem, de ez a helyzet így nem maradhat. Az emigrációban élő kurdok persze lelkesek – mondhatni messze ők a legoptimistábbak –, az egyik autó-összeszerelő üzemet tervez létrehozni Kurdisztánban (ahol ma egyetlen komoly gyár sincs!), a másik a duhoki egyetem francia tanszékét készíti elő.

Ami igazából kínpadra vonja az idegeket, az a várakozás. Az egész régió több mint hat hónapja él a közvetlen háborús fenyegetés árnyékában. Hónapok óta hallani – hol félve, hol reménykedve – egy hónap, és minden más lesz. De a várakozás feszíti az idegeket, felőrli a reményt és a (gyakran amúgy is ingatag) bizalmat Amerika irányába. A többség úgy gondolja, a háború meglesz, ha nem most, akkor jövőre vagy utána – de hogyan lehet évekig ebben a várakozásban élni, hogyan lehet előre tervezni? Egy fiatal agrármérnök ismerősöm most februárban kezdené a doktori kurzust az abrili Szalahaddin Egyetemen – mármint ha nem lesz háború, mert ha lesz, akkor idén nem indul be a kurzus. A szemeszter megkezdéséig két hét van hátra: ki tudja, addig eldől-e ez a kérdés.

Hasonlóképpen vélekedik egy nemzetközi szervezet helyi vezetője is, ők sem képesek dolgozni, hiszen nem tudnak semmi újba sem belefogni, azzal a tudattal élnek, hogy ki tudja, mikor kell félbehagyni. Az iparral, nyersanyaggal nem, és szellemi tőkével is csak korlátozottan rendelkező Kurdisztán szempontjából pedig az az egyetlen esély a túlélésre, ha letűnik Szaddám és egyesülnek Irakkal. Arról nem is beszélve, hogy ha Amerika most nem támad, akkor az emigrációban élő iraki ellenzéki körökben olyan mértékű lesz a csalódottság Amerikával szemben, hogy ezzel minden esélyét elveszítheti bármilyen későbbi támogatásra.

Már csak egy kérdés maradt: mire kell számítani, és mi a követendő taktika háború esetén? Abban a többség egyetért, nem valószínű, hogy az iraki hadsereg ez alkalommal eljusson Duhokig. Na de mi van az égből érkező vegyi fegyverekkel? Kurdisztán lakossága vegyifegyver-ügyben már igen járatos: ők voltak a „kísérleti egerek” az 1988-as Anfal-kampány idején, amikor Szaddám megpróbálta – egyszer és mindenkorra – lerendezni a kurd kérdést. A leghírhedtebb a Halabját ért vegyi támadás, amelynek során csaknem ötezer ember pusztult el, a világsajtót akkor bejárták az utcán heverő temetetlen halottak képei. Kevésbé ismert, hogy Halabja csak egy volt a hasonló sorsra jutott falvak sorában. ENSZ-ellenőrök ide vagy oda, itt nem nagyon akad, aki elhinné, hogy Szaddámnak tényleg nincsenek betiltott vegyi vagy biológiai fegyverei. Egy egyetemi tanszékvezető, aki az öböl-háborút Moszulban élte meg, mesélte, hogy tizenegy éve Moszulban a szomszédos iskolaépület valójában hadianyag- és fegyverraktár volt. Ő nem kétli, most is számos polgári épület, kórház, iskola és mecset rejti az ENSZ kutakodó szeme elől Szaddám kincseit. A kérdés csak az, lesz-e alkalma használni őket.

A Duhok biztonságáért felelős köztisztviselő szerint valószínűtlen, hogy bármi is történjen, de azért az evakuációs terv már elkészült.

A háborús ellátás persze más kérdés. Hisz minap, amikor az iraki ellenzék itt amúgy visszhang nélkül maradt arbili konferenciájának szánt gesztusként Szaddám pár napra lezárta a kurd–iraki határt, véget nem érő sorok álltak a benzinkutak előtt, és három nap után érezhetően csökkent a forgalom a duhoki utakon. Vagyis felhalmozott olajkészlet a jelek szerint nincs, az meg mégsem valószínű, hogy háború esetén az olajszállító kamionok békésen furikázzanak fel és alá. Persze, ha olaj nincs, akkor áram sincs, feltehetően víz sincs, és elakad az élelmiszer-ellátás. Ez utóbbira a duhokiak állítólag már felkészültek, pontosabban a családok többsége békeidőben is komoly ételkészletet (rizs, liszt, cukor, bab) tartalékol.

A háború esetén követendő taktikát illetően megoszlanak a vélemények. Lassan kezd unalmas téli délutánokon, estéken kedvelt társasjátékká válni a „te mit csinálsz, ha kitör a háború?” találós kérdés. A lakosság egy része elszántan hangoztatja, ha kitör a háború, ő indul a hegyekbe. (E sorok írója már több meghívást is kapott ilyen „kirándulásra”.) Feltételezhetően ezen nem holmi kora tavaszi vadkempingezést kell érteni a vad kurd csúcsok között, hanem az elmúlt egy-két évtizedben odahagyott hegyi falvakat, amikhez még szoros kötelék fűzi a nemrég városivá lett lakosságot. Külön csoportot képviselnek a yezidik, Kurdisztán sokat megélt, mindenki által üldözött vallási kisebbsége, akik híven őrzik a hajdani indo-európai bevándorlók hitvilágát, igaz, egyet és mást a környező vallásokból azért belekeverve. A Szaddám-féle „átköltöztetési” akciók következtében az autonóm Kurdisztánban élő yezidik többsége a két yezidi „közös település”-en, közvetlenül az iraki határ mellett él. A kiégett, csupasz és sík vidék nem sok menekülési lehetőséget kínál baj esetén. A hajdani falvakat, fenn a hegyekben, még két évtizede lerombolta a szaddámi rezsim, mivel lakosai a peshmergéket (kurd gerillákat) segítették. De a yezidiknek ott van Lalish, a yezidik legszentebb helye és vallásuk központja: egy apró falucska számos kegyhellyel egy idilli völgyben, amit három magas csúcs vesz körbe. Igaz, az iraki határtól csak tizenöt percnyire, de mégis elszigetelve – az előző háborút legalábbis megúszta, így most sokak számára tűnik csábító menedéknek. Más kérdés, ha a független Kurdisztán yezidi lakosságának többsége, vagyis pár tízezer ember Lalishba menekül, a higiénés viszonyok meglehetősen kaotikussá válhatnak. Lalish összesen két vagy három WC-vel büszkélkedik, és két apró, szent patak biztosítja csak a vízellátást.

A másik nagy csoport viszont ugyanilyen elszántan mondja, „maradunk”, és az 1991-es eseményekre emlékeztet, amikor is százával hullottak el az úton a menekülők, és egyes menekülttáborokban állítólag naponta ezer ember pusztult el a márciusi hideg, az éhség, a koszos víz és a fertőzések következtében. Szerintük bölcsebb otthon kivárni.

Vannak még fegyveres ellenállást emlegető kósza hangok, de mivel a támadást – ha bekövetkezik – leginkább az égből várják, ez nem tekinthető megalapozott elképzelésnek.

A legnagyobb dilemmában talán az egyetemi kollégium leányai vannak. Az egyetemi szünet február 15-ig tart, a háborút pedig a hónap második felére jósolják. Míg egyesek állítólag nem is igen készülnek visszajönni Duhokba a szünet után (úgysem lesz tanítás alapon), mások azt mondják, ha kitör a háború, ők nem mennek haza, hogy is tehetnék tanítási időben. A duhoki egyetem rektora szerint pedig nem lesz itt semmi, a nagy aggódás csak arra szolgál, hogy ezeknek a lusta diákoknak legyen valami jó kifogásuk, ezúttal miért nem tanulnak. Neki legyen igaza!

Duhok, 2003. február

A szerző a Közép-európai Egyetem PhD-hallgatója, augusztus óta az észak-iraki yezidik körében gyűjt anyagot disszertációja számára. Jelenleg a duhoki egyetem angol tanszékén tanít.