Mit kezdjünk a migrációval?

A Világbank becslé­se szerint ma a világon körülbelül 247 millióra tehető azok száma, akik a származásuktól eltérő országban élnek. Ha pedig az egyes országokon belüli mobilitás arányát vesszük figyelembe, ez a szám megugrik: a nem a származási helyükön élők száma meghaladja az egymilliárd főt. A legtöbb bevándorló az Egyesült Államokban él, hiszen az USA – Kanadával és Ausztráliával egyetemben – a hagyományos migráns-befogadó államok közé tartozik. Amíg a 19. század táján az európai államok döntő többsége – köztük Olaszország, Spanyolország, Írország, Nagy Britannia – migránsokat kibocsájtó országoknak számítottak, a második világháború után ez a trend megváltozott, és kibocsájtó államokból befogadókká váltak. Modern kori migráció A témával foglalkozó legtöbb szerző egyetért abban, hogy a népességmozgás gyakorlatilag egyidős az emberiséggel, csupán annak típusai és értelmezése változott. Sík Endre szociológus, a Tárki Kutatóintézet vezetője szerint például a 4–8. században lezajlott népvándorlás nem tekinthető a mai modern értelemben vett migrációnak. „A modern kori migrációról tulajdonképpen azóta beszélhetünk, amióta a 17. és 18. században létrejöttek a nemzetállamok, és kialakultak az államhatárok. Ekkor kezdtek el valójában a modern kori migrációval foglalkozni, ugyanis kihívásnak tekintették” – mondta a szociológus.  A szakemberek értelmezésében a migráció térbeli hálózatok összességéből áll, amely hálózatok kialakulását évtizedeken keresztül gazdasági vagy társadalmi tényezők határozták meg. A 19. század első felében a migráció létrejöttének az okait kutató elméletek még igencsak hiányosak voltak, ugyanis nem tettek különbséget a belső és nemzetközi migráció között. Ernst Georg Ravenstein német statisztikus a „push and pull”, azaz a „vonzó és taszító” erők tézise kapcsán vizsgálta a migráció okait, amely szerint a célország kedvező gazdasági feltételei vonzották a migránsokat, a kibocsájtó országok kedvezőtlen gazdasági feltételei pedig a fejlettebb kereskedelmi centrumokba „taszították” az embereket.  Amikor 1848-ban Kaliforniában kitört az aranyláz, Európa felől emberek százezrei indultak a tengeren túlra, majd a század hetvenes éveiben – az iparosodásnak köszönhetően – ismét rendkívül felerősödött az Európa–USA tengelyen kialakult népességmozgás. Az Osztrák–Magyar Monarchia területéről ekkor több mint 1 millió magyar állampolgár indult az „ígéret földjére” szerencsét próbálni, döntő többségük a pennsylvaniai vagy ohiói acélgyárakban és bányákban dolgozott embertelen körülmények között.  A 20. század első felében az Egyesült Államokban a bevándorlásra már problémaként tekintettek, a bevándorlókat a nemzetállam és a kulturális homogenitás szempontjából tartották veszélyesnek. Az USA folyamatosan próbálta leépíteni a 19. században felerősödött migrációt, ami az 1960-as évek végéig sikerült is. Míg a hagyományos migránsbefogadó államok kialakulásában és történetében a bevándorlásnak jelentős szerepe volt, ez az állítás már kevésbé igaz az európai államokra, amelyek a 18–19. század folyamán migránsokat kibocsájtó országok voltak. A trend csak a II. világháború után fordult meg, amikor a nyugat–európai államok célországokká váltak. 1945 után Európa elsősorban az Ázsiából, Afrikából vagy a Közel-Kelet felől érkező migránsok számára vált vonzóvá.  A német modell A Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) a második világháború után tudatosan vonzotta be a külföldi – elsősorban a török – migránsokat, és alakította ki az úgynevezett vendégmunkásrendszerét. Ezt a háború után újraépülő országban jelentkező munkaerőpiaci helyzet tette szükségessé. A háború után ugyanis drasztikusan csökkent a lakosság száma, a német gazdaság pedig munkaerőhiánnyal küzdött. A vendégmunkásrendszer, amelyet a 60-as években alakítottak ki, a német gazdaság rendkívül kedvező eleme volt – már csak azért is, mert úgy volt kitalálva, hogy az olcsó munkaerő a jövőben távozik az országból, és így az államnak nem kell gondoskodnia a bevándorlók nyugdíjáról, sem egyéb kiadásokról.  A németek akkoriban úgy gondolták, hogy a bevándorlók később elhagyják az országukat, ezért nem is tettek elegendő lépést az integrációjukért. A vendégmunkások többsége azonban maradt, sőt megkezdődtek a családegyesítő programok.  Ez azért is volt fontos az ország számára, mert Németország napjainkig jelentős problémával néz szembe, ami nem más, mint a lakosság elöregedése. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"257603","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","style":"width: 620px; height: 323px;","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]] A Berliner Morgenpost jelentése, amely az európai államok születési rátáját térképezte föl, megállapította, hogy Németország, de főleg az egykori szocialista Német Demokratikus Köztársaság területén rendkívül alacsony a születések száma. E negatív trend alól Európában csak Franciaország, Nagy-Britannia és Írország képeznek kivételt, ahol a népesség száma növekvő tendenciát mutat. Figyelemreméltó adat, hogy jelenleg az Egyesült Államok után Németországban él a legtöbb bevándorló a világon, számuk meghaladja a 12 millió főt. 2015-ben az ország 1,1 millió menedékkérőt fogadott be.  Németországban egyébként nemcsak a török bevándorlók találtak otthonra, hanem a kommunista diktatúra elől menekülő kelet-európaiak is. Szlovákiából, a politikai okok miatt távozó migránsok száma, 1948-tól 1989-ig meghaladta a 130 ezer főt. Nagy részük a Német Szövetségi Köztársaságba menekült, de sokan távoztak Nagy-Britanniába, Ausztriába és a tengerentúlra is. A világ mozgásba lendült A gazdasági és politikai tényezők mellett, amelyek az utóbbi évszázadok során a népességmozgások legfőbb meghatározói voltak, egy újabb, nagyon jelentős tényező jelentkezett. Az ENSZ egyik szervezete, az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület 2014-ben kiadott jelentésében arra figyelmeztetett, hogy jelentős összefüggés van a klímaváltozás és a társadalmi problémák között. Sík Endre szociológus arra figyelmeztet, hogy a globális felmelegedés okozta árvizek, vihar, szárazság, valamint az élelmiszer-ellátási gondok és az ivóvízkészlet hiánya társadalmi konfliktusokhoz vezethet. Norman Myers, az Oxfordi Egyetem oktatója szerint a klímaváltozás okozta környezeti katasztrófák, valamint az ehhez társuló egyenlőtlenség együttesen, de külön-külön is okot adnak a migrációra. A kutatók szerint ezáltal egy dominóeffektus jön létre, melynek következménye a még nagyobb szegénység és nyomor, ami miatt az adott területen élők létbiztonságuk érdekében elhagyják otthonukat, és az adott területek elnéptelenednek.  Bár a globális felmelegedés az 1950-es évektől erősödik, a világ vezető politikusai sokáig nem foglalkoztak ezzel a kérdéssel, de a köztudatban sem terjedt el. Donald Trump, a megválasztott amerikai elnök már több alkalommal megjegyezte: a klímaváltozás szerinte csak egy összeesküvés-elmélet. Való igaz, hogy kezdetben még a kutatók sem foglalkoztak a környezeti problémák és a migráció közötti lehetséges összefüggésekkel. Az első kutatások a nemzetközi kényszermigráció okait a polgárháborúk, a háborúk vagy egyéb konfliktusok kapcsán vizsgálták. Ez a trend a kilencvenes évektől megváltozott, és egyre inkább elterjedt a környezeti migráció kutatása, amelynek fogalma először 1985-ben jelent meg. A klímaváltozás legnagyobb vesztese a Közel-Kelet, valamint az észak- és közép-afrikai államok, ahol az erős hőhullámok és a kevés csapadék gátolja a gazdaság fejlődését, és nem utolsósorban az ott élőket otthonuk elhagyására kényszeríti. Ma az egykori Termékeny Félhold területét, amely magába foglalja a mai Irak, Szíria, Egyiptom és Törökország egy részét, szárazságok és egyre magasabb hőmérsékletek veszélyeztetik. Ma már ezeken a területeken az átlaghőmérséklet nyaranta meghaladja az 50 fokot. Diktatúrák és a menekültek Ha figyelembe vesszük a Nemzetközi Migrációs Szervezet (IOM) adatait, láthatjuk, hogy a legtöbb migráns az ország számarányához képest Afganisztánból, Szíriából és Szomáliából származik – ezen államok polgárai képezik a menekültek 53%-át. Sík Endre szerint szomáliai menekültáradat kevésbé magyarázható környezeti problémákkal. Az afrikai állam az elmúlt években gyakorlatilag szétesett, és nem volt képes megvédeni az állampolgárait. A világ egyik legszegényebb országában 1991-ben a nép megdöntötte a harminc évig uralkodó diktatórikus rendszert, és ettől kezdve polgárháború színhelyévé vált az ország. Sík Endre szociológus szerint fontos figyelembe venni, hogy a menekültek nagy része a hazájával szomszédos országokban telepedik le, vagy hazájában biztonságosabb helyre menekül. Szomália szomszédos országaiban körülbelül 600 ezer a menekültek száma, ám a legtöbb menekült a világban a törökországi menekülttáborokban él, ahová főleg a szomszédos 22 milliós Szíriából érkeznek emberek. Az arab tavasz 2011-ben a közel-keleti és az észak-afrikai országokban kirobbant kormányellenes tüntetések sorozata, az úgynevezett arab tavasz során számos ország vezetése bukott meg. A régió demokratizálását célzó mozgalmak azonban a térség destabilizálásához vezettek. Szíriában megkezdődtek az Aszad-rezsim elleni tüntetések, amelyek máig tartó véres polgárháborúba torkollottak. A polgárháború kitörésének okai közt fontos szerepet játszott a magas munkanélküliség, s az egyre nagyobb méreteket öltő szegénység és nyomor.[[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"257604","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"298","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]Az egykori termékeny félhold termőföldjeit az évszázadokon át tartó szárazságok mellett 2006 és 2011 között súlyos aszály sújtotta, amely szinte megbénította az ország mezőgazdaságát. 2010-ig Szíria termőföldjeinek 60%-át érintette az aszály, aminek következtében csökkent a terméshozam és nőtt az élelmiszerhiány. Emberek százezrei váltak munkanélkülivé és kényszerültek vidékről nagyobb városokba költözni. A másik oldalon pedig a térségben több éven át uralkodó diktatórikus rendszerek teljesen leépítették a környezetvédelmi programokat. A polgárháború következtében 2015-ig több mint 4 millió szíriai polgár menekült az ország határain túlra. Döntő többségük a törökországi menekülttáborokba került, de egy részük megpróbált átjutni Európába, elsősorban Németországba.  Egyezmény kell Az elmúlt évszázadok során nemcsak a migrációs hullámok változtak az egész világon, hanem a migrációs potenciál és a migrációt kiváltó tényezők is átalakultak. Abban azonban teljes az egyetértés, hogy a közeljövőben a népességmozgás még erőteljesebbé válik. Erre enged következtetni mindazon tényezőknek az alakulása, amelyek éveken át meghatározták a migrációs hálózatok kialakulását: gazdasági, politikai, társadalmi okok, a klímaváltozás vagy a tudatos hálózatok kiépítése, a fejlődő és fejlett országok közti szakadék növekedése. Éppen ezért indokolt lenne egy olyan nemzetközi egyezmény elfogadása, amely rendezné a kérdést. A menekültek jogállásáról született eddigi egyezmények – az 1951-es genfi egyezmény, illetve a dublini rendszer – nem bizonyultak eléggé hatékonynak a helyzet kezelésére.  Az erősödő nemzetközi migráció miatt szükség volna egyfajta nemzetközi egyezmény elfogadására, amely segítségével irányíthatóvá válna a migráció. A nemzetközi jogszabályok elfogadása, ami már önmagában is problematikus lehet, ha figyelembe vesszük az államok egyéni érdekeit, azt jelentené, hogy az államok feladnák szuverenitásuk egy részét. Sík Endre szociológus szerint az erősödő nacionalizmus és szélsőjobboldal árnyékában kevésbé valószínű egy ilyenfajta megállapodás elfogadása. A 21. század elején tehát megállapíthatjuk, hogy az emberiség még nem találta meg a választ a globális rendet egyre inkább veszélyeztető kihívásra. Itt is érvényes azonban, hogy minél később kerül erre sor, annál nagyobb árat kell fizetnünk érte. Célkeresztben a multikulturalizmus  A multikulturalizmus eszméjét ma egyre több támadás éri. A kritikusok azonban mintha nem akarnák észrevenni, hogy a modell maradéktalanul sehol sem valósult meg, így a kritika inkább a multikulturalizmus hiányára vonatkozik. Angela Merkel német kancellár korábban azt mondta: a multikulturalizmus kudarcot vallott. 2011-ben az akkori brit miniszterelnök, David Cameron és Franciaország egykori elnöke, Nicolas Sarközy is hasonlóan vélekedett. Tény, hogy a nyugat-európai országokban a bevándorlók integrációjának komoly hiányosságai vannak. Azonban a politikusok nem veszik figyelembe, hogy ezek az országok az évek során nem megfelelő vagy semmilyen integrációs politikát nem folytattak azért, hogy a másik kultúrából érkező bevándorlókat integrálják a társadalomba. Ehelyett a kulturális sokszínűség eszméjét éri kritika. [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"257605","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","height":"320","title":"","typeof":"foaf:Image","width":"480"}}]]A multikulturalizmus lényegében két különböző fogalmat jelöl. Egyrészt magát a kulturális, nyelvi és vallási sokszínűségen alapuló társadalmat. Másrészt, politikai-filozófiai értelemben az etnikai pluralizmus kormányzati politika, amely a társadalmi integráció támogatása mellett valósul meg, és megoldást kínál a kulturális, nyelvi és vallási sokszínűségre.  Paul Scheffer holland politológus a Multikulturális dráma című könyvében bírálta a holland kormányzat „rendkívül megengedő és csekély mértékben integráló” politikáját, amely szerinte növeli az egyenlőtlenséget, és az elidegenedés érzését gerjeszti a társadalomban. Hollandiában a teljes lakosság 2,1%-a tartozik a muszlim közösséghez, tagjainak száma 2010-ben meghaladta a 910 ezer főt. Becslések szerint ez az adat 2030-ban meghaladhatja az 1,8 millió főt. Sheffer könyvében rávilágít a befogadó társadalom aggodalmaira, és a holland kormányzat nem megfelelő integrációs politikájára, amely inkább a bevándorló közösségek szegregációjához vezetett.  A multikulturalizmus ellenpárja Pogonyi Szabolcs, a budapesti Közép-európai Egyetem oktatója a Multikulturalizmus, emberi jogok, asszimiláció című tanulmányában bírálta az egykori francia elnök, Nicolas Sarközy kijelentését, melyszerint a multikulturalizmus megbukott. Franciaország a második világháború óta nagyszámú muszlim közösségnek ad otthont, melynek tagjai főleg az egykori francia gyarmatok területeiről – Algéria, Marokkó, Tunézia – érkeztek az országba. Ma Franciaországban több mint 4,7 millió polgár vallja magát muszlim származásúnak, ami a teljes lakosság 7,5%-a.  Franciaországban nem sikerült teljes mértékben integrálni a bevándorlókat, a multikulturalizmus helyett az ország az asszimiláció útját választotta. Pogonyi Szabolcs lapunknak elmondta, hogy Franciaországban a bevándorlók és leszármazottaik kulturális értelemben asszimilálódtak, azonban társadalmi értelemben nem volt sikeres az integráció. A kulturális értelemben vett asszimiláció ebben az esetben azt jelenti, hogy a bevándorlók és leszármazottaik átvették a francia kultúra szokásait: franciául beszélnek, francia zenét hallgatnak, a francia focicsapatnak drukkolnak, sőt, a muszlimok 40%-a inkább franciának tartja magát.  Ez azonban nem jár kéz a kézben a társadalmi integrációval. A bevándorlók és leszármazottaik körében  – még a harmadik generációban születetteknél is – számos probléma látható: a többségi francia társadalomhoz képest itt még mindig alacsonyabb az iskolázottsági szint, alacsonyabb az átlag élettartam, és egy részük még mindig a francia nagyvárosok peremén él, marginalizálódó csoportokat alkotva. Szegregáció Németországban A volt francia elnök mellett Angela Merkel német kancellár is kritizálta a multikulturalizmust. Az elmúlt hónapokban Németországban heves vitát váltott ki a kancellárnak a burka, azaz a hagyományos moszlim női ruhadarab betiltását célzó megjegyzése. Merkel szerint egy teljesen elfedett nőnek szinte esélye sincs integrálódni a német társadalomba. A liberális multikulturalizmus támogatói szerint azonban a ruhadarab esetleges betiltása még jobban elszigetelné a moszlim nőket, mivel a szigorú vallás értékeit követő férjük még az utcára sem engedné ki a feleségüket. A német kancellár multikulturalizmus-bírálata a szakértő szerint abból a szempontból megalapozatlan, hogy Németország a 60-as évektől kezdve még csak meg sem próbálta integrálni az országba bejövő más kultúrához tartozó bevándorlókat. A 60-as és a 70-es években, amikor a török bevándorlók első generációja megérkezett az országba, a német döntéshozók azzal számoltak, hogy ezek a vendégmunkások a jövőben visszatérnek hazájukba A német politika a vendégmunkást ideiglenes bevándorlóként kezelte. Pogonyi szerint a német politika ekkor arra törekedett, hogy távol tartsa a vendégmunkásokat a többségi társadalomtól. „Kevés törekvés volt a multikulturális integráció megvalósítására, tulajdonképpen Németországban nem létezett multikulturális politika, ezért nem beszélhetünk annak kudarcáról sem” – véli Pogonyi. [[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"257606","attributes":{"alt":"","author":"","class":"media-image","style":"width: 620px; height: 335px;","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]] Németországban ma az egyik legnagyobb társadalmi probléma a harmadik generációs bevándorlók, főleg a török közösségek elkülönülése a többségi társadalomtól. Becslések szerint ma az országban 3,5 millió főre tehető azok száma, akik a török kisebbséghez tartoznak. Németországban ma a teljes lakosság 5%-a muszlim származású, ami becslések szerint 2030-ban 7,1% lehet.  Integráció helyett szegregáció A konzervatív kritikusok szerint a multikulturalizmus az etnikumok szegregációjához vezet a nyugat-európai társadalmakban, mivel a többségi társadalmaktól elkülönült közösségeket hoz létre, ahol a kisebbségek vagy a különböző kultúrákhoz tartozó személyek elzárkóznak a többségi társadalomtól. Pogonyi Szabolcs szerint azonban a szegregáció természetes folyamat. „A migránsok számára nagyon fontos a kapcsolati háló. Amikor a bevándorló megérkezik egy országba, általában ott telepedik le, ahol rokonai, családtagjai és barátai élnek, s elsősorban velük tartja a kapcsolatot, ami újabb szegregációhoz vezet. Pogonyi szerint még problematikusabb az, ha az állam nem tesz semmit a szegregáció csökkentéséért. Példaként Londont hozza fel, amely nyelvi és kulturális szempontból Európa legszínesebb városa, s a lakosság szegregációjának az aránya is kimagasló. A brit fővárosban a területi önkormányzatok lakásokat utaltak ki, és a lakáskiosztás erősítette a kisebbségek koncentrációját. „A bevándorló közösségek azonban ezt nem bánták, mivel élvezték az államtól kapott szabadságot” – mondta Pogonyi. A jövőben az integrációt támogató politika megteremtésére egyre nagyobb szükség lesz, mint korábban, mivel a nemzetközi migráció erősödik, és becslések szerint a nyu­gat-európai országokban nő a bevándorlók aránya. A multikulturalizmus által támogatott integrációt pedig általában olyan országok vetették el, amelyek meg sem próbálkoztak ezzel a politikával, lásd Németország. Mindeközben Európában erősödik a szélsőjobboldal, amely nemcsak a multikulturalizmus által támogatott integrációt veti el, hanem magát a nyelvi és kulturális sokszínűséget is. Ez pedig már nemcsak a bevándorlókra nézve lehet veszélyes, hanem az őshonos kisebbségekre is. Nyilvánvaló tehát, hogy Európának választ kell találnia a különféle kultúrák egymás mellett éléséből adódó problémákra, hiszen azok megoldatlansága jelentős társadalmi feszültségek forrása lehet a jövőben. Németh Viktória