Mit keres Spanyolország a háborús koalícióban?

Aznar szavaz a parlament Irak-vitájában Reuters-felvétel „Szaddám Huszein önkényúr és népirtó, gonoszsága Hitleréhez hasonlítható, a nemzetközi terrorizmus pedig az egész világot veszélyezteti” – dörögte Aznar. Pár évvel ezelőtt még nem volt ennyire finnyás. A spanyol El Mundo kinyomozta, hogy 1997-ben Madrid különleges gazdasági segélyt ajánlott Bagdadnak, ha hajlandó olajkoncessziókat eladni a spanyol Repsol olajtársaságnak. Pedig ekkor már az ENSZ fegyverzetellenőrei erősen panaszkodtak, hogy az iraki hatóságok akadályozzák a munkájukat, 1991 óta pedig tilos volt minden üzleti kapcsolat az ENSZ-határozatokat sorozatosan megsértő Bagdaddal. Más kérdés, hogy ez a rosszallás a többi nyugati országot sem tartotta vissza attól, hogy „nyomja” saját vállalatait az iraki piacon. A Repsol-üzletre végül nem került sor, ám most itt az új lehetőség, hogy az amerikai–brit szövetségesek révén a spanyol olajipar is kedvező pozíciókat szerezzen Irakban.

De téved, aki azt hiszi, hogy ilyen egyszerű a képlet. Az alacsony termetű, jelentéktelen külsejű, a nemzetközi porondon korábban járatlan spanyol kormányfő ugyanis nem kisebb feladatot tűzött ki maga elé, mint Spanyolország hatalmi pozícióinak és nemzetközi szerepének megerősítését. Világhatalmi álmokról szó sincs, a tét valójában Európa: Madrid itt szeretne komolyabb szerepet kivívni magának. Ellenlábasai ebben a „vén Európa”, vagyis a francia–német tengely, amely eddig nem szívesen engedett beleszólást az európai politika kérdéseibe az olyan „periferikus” középhatalmaknak, mint Spanyolország, Olaszország vagy éppen – az európai kérdésekben eddig kívülálló – Nagy-Britannia.

Az esetleges iraki háború viszont kapóra jön: borsot lehet törni a spanyolokat továbbra is lenéző franciák és a spanyol EU-tagság költségeit nagyrészt (és 2006-ig mindenképpen) finanszírozó, és ezt állandóan felemlegető németek orra alá. Viszont csatlakozni lehet egy „győzelemre ítélt” koalícióhoz, mert abban senki sem kételkedik, hogy ha az amerikai–brit csapatok megindulnak Irak ellen, akkor ott kő kövön nem marad. A spanyol kormány nem sokat kockáztat, hiszen néhány katonai bázis rendelkezésre bocsátása mellett valódi katonai részvételükre senki sem tart igényt. Viszont a győzelmi ünnepségből majd bőven kivehetik részüket. Ezek után már csak arra van szükség, hogy az amerikaiak – akik amúgy is neheztelnek a kekec franciákra és németekre – a britek mellett a spanyolokat tekintsék fő európai szövetségesüknek, és ezzel „felértékeljék” Madridot. Bónuszként további szövetségeseket nyertek a 2004-ben csatlakozó új tagállamokkal is, amelyek – a nyolcak levelének aláírásával – szintén felsorakoztak a francia–német hegemónia megtörésére.

Az amerikai–spanyol barátság elmélyülésére már korábban is mutattak jelek. 2001. szeptember 11. után Aznar az elsők között biztosította támogatásáról Bush elnök terrorizmus elleni harcát. Erre jó belpolitikai oka is volt, mégpedig az ország békéjét évtizedek óta feldúló ETA baszk terrorszervezet megerősödése. A spanyol kormány reményei szerint a nemzetközi terrorellenes hadjárat része az is, hogy az ETA-tagokat mostantól minden ország kiadja Spanyolországnak – washingtoni nyomásra esetleg az eddig vonakodó latin-amerikaiak is. Aznar gyakran hivatkozik a terroristák nemzetközi összefogására is: Madrid az utóbbi hónapokban tucatnyi al-Kaida-kapcsolatokkal gyanúsított személyt vett őrizetbe. Állítólag maga Mohamed Atta is nyaralt a spanyol tengerparton.

Nem elhanyagolható az sem, hogy a hagyományos konzervatív értékek iránt egyaránt fogékony ifjabb Bush és Aznar szinte baráti viszonyt ápol. A barátság fölött ott bábáskodott az idősebb Bush, aki annak idején Norman Schwarzkopf tábornok oldalán szorgosan járt vadászni Spanyolországba. A nemzetközi politikában kezdőnek számító ifjabb Bush így atyai tanácsra először Aznarnál tudakozódott, hogy miként is kezelje Vlagyimir Putyin orosz államfőt, és vajon megbízhat-e benne. (Megbízhat – nyugtatta meg Aznar.) Állítólag azóta is ő Bush egyik „európai” tanácsadója. A spanyol ellenzék vezére, José Luis Zapatero sértődötten panaszolta, hogy Aznar többet konzultál Bushsal, mint vele, és az egyik spanyol hetilap azt is tudni véli: a kormányfő – a megkerülhetetlen Tony Blair brit miniszterelnökkel együtt – az amerikai elnök előrenyújtott karjaként funkcionál Európában. Olykor Bush nevében körbetelefonálja kollégáit: ez is egy magyarázat lehet arra, hogy hogyan is született a „nyolcak” ominózus levele.

Aznar előtérbe tolakodásának persze vannak kockázatai is. Elsőként a népszerűségvesztés: a 2000-ben abszolút többséggel megválasztott Néppárt támogatása az utóbbi időben radikálisan visszaesett, a spanyol közvélemény 80 százaléka ellenzi a háborút, és ezt többmilliós utcai demonstrációkon adta a kormány tudtára. Az eddig labdába sem rúgó szocialista ellenzék most igyekszik a szavazók hangulatát saját javára fordítani, de Aznar hajthatatlan: – Nem adjuk fel elveinket néhány szavazatért – állítja nem kevés demagógiával. Veszélybe kerülhet Madrid egyik külpolitikai prioritása, a Földközi-tenger medencéjének arab országaival ápolt jó viszony is. Még jó, hogy azok maguk is megosztottak a háború kérdésében.

A nagy kérdés persze az, hogy sikerül-e Aznarnak ügyesen lavírozni. Ő is tudja, hogy egy francia–német „tengely” ellenében nem lehet európai politikát csinálni. De – és a spanyol kormány ezt szeretné elérni – most már kizárólag velük sem. A brit–spanyol–olasz triumvirátus (és a csatlakozó újak) együtt már túl nagy falatot jelentenek ahhoz, hogy Párizs és Berlin lenyelje őket. Látványosan persze össze lehet velük veszni, csak megkerülni nem lehet őket. Aznar pedig épp ezt akarta. Ha még egy kis olaj is csurran-cseppen, és néhány terrorista is horogra akad, a spanyoloknak annál jobb.