Minden pillanatban jelen kell lenni, hogy elkerüld a bika támadásait, mondja a szenvedélyes matador

A bika ősidők óta tisztelt állat, az erő és a termékenység szimbóluma. Tekintélyt parancsoló alakja, ereje mondák hősévé emeli, regényekben tér vissza, s a pesti humor központi figurája is.

Hátborzongató történet a Minótaurosz legendája: a krétai Minósz király felesége, Pasziphaé és egy bika frigyéből félig állat, félig emberként született, s hogy az emberek szeme elől rejtve lehessen, labirintusban tartották. A bikakultusz így visszaköszön egy ősi játékban, a krétai bikaugrásban. A nem veszélytelen aktusban meztelen ifjak-leányok a bika szarvát megragadva lendültek át a megvadult állaton. Egyesek szerint ez vallási szertartás, mások szerint bátorságot fitogtató sport volt. Mika Waltari, a kiváló finn író talán legismertebb regényében, a Szinuhében írja le részletesen a küzdelmet, amikor a főhős kedvesével, a szép Mineával együtt utazik el a minószi Krétára. A derék szigetlakók a gladiátorküzdelmek s a bikaviadalok előfutárát teremtették meg.

Egyiptomban a bikakultúráról a Szakkarától nem messze fekvő ősi templomban, a Szerapeumban győződhetünk meg. 1990-ben ötvenfokos melegben látogattuk meg a görög–egyiptomi szent helyet, s igazi felüdülés volt a föld alatti termekbe leereszkedve a temetkezési hely felfedezése. Hatvannégy hatalmas gránitszarkofágba temették el egykor az Ápisz-bikákat, Ptah isten szent állatait. Az ottlétünket kicsit megkeserítette az a jegyszedő, aki – saját zsebére – próbált baksist kicsikarni minden látogatóból.

A magyar kultúrtörténetben a bika nem kapott lényeges szerepet, de példákat azért találunk. Arany János Toldijának kilencedik énekében állítja meg a hős az elszabadult barmot, ezáltal is bizonyítva erejét. 

„…lábával elébe toppantott,

Rémitő szavával erősen kurjantott:

E fogással visszahökkenté a marhát,

S azon pillanatban megragadta szarvát,…”

A Herendi Porcelánmanufaktúra egy igen giccses darabjában örökítette meg a hősies eseményt.

A Herendi Porcelánmanufaktúra egy igen giccses darabjában örökítette meg a hősies eseményt.

Devecseri Gábor Bikasirató kötete az élet kérdéseit boncolgatja, Radnóti Miklós is a Mint a bika című költeményében az elmúlás gondolatát tárja elénk. De evezzünk vidámabb vizekre! A kiváló magyar származású zsidó humorista, Efrájim Kishon egyik karcolatában a spanyol arénába visz el minket, a véres játék akkor kelti fel igazán érdeklődését, amikor a matador vesztésre áll, és hangos, a győztesnek járó „olé!” felkiáltással okoz botrányt. Igen, a magyar humor igazi céltáblája a bikaviadal, viccek tucatjait ihlette meg a játék, a viador kudarca. A magyar Közgazdasági Egyetemen a statisztikai tanszék vezetőjét Ollé Lajosnak hívták, a dévaj diákok hangos „ollé” felkiáltással haladtak el a tanszéki ajtó előtt.

A bikaviadaloknak a legnagyobb reklámot a világ legnépszerűbb operája, Bizet Carmenje csapta. A Prosper Mérimée kisregénye alapján készült dalműben a csalfa címszereplő, miután Don José tizedest elcsábította, majd faképnél hagyta, szemet vet a híres torreádorra, Escamillóra. Csapodárságáért meglakol, a féltékeny katonaszökevény a sevillai aréna mellett végez vele. 

A spanyoloknak az opera mindig is tetszett, de kifogásolják, hogy a bikaküzdelemben nem létezik „torreádor”. Tehát érdemes dióhéjban tisztázni a szereplőket és a játékszabályokat. Torero mindazoknak a neve, akiknek közük van a bika megöléséhez. A matador az, aki végül a bikát megöli, a banderillerók a matador segítői, s rózsaszín (nem veres) köpenyükkel ingerlik az állatot, s beledöfik a banderillapárokat a bikába, gyengítve ezzel is az állatot. A picador lovon ingerli a szerencsétlen jószágot, s pikájával (lándzsájával) sebzi meg. A matador az utolsó szakaszban köpenyével ingerli, s az „igazság pillanatában” kardjával végez vele. Ezek után folytatódik a bacchusi színjáték, a zsebkendő- és kalaplengetés, a bika fülének lemetszése, majd a díszpáholyban – később – a herék feltálalása. Az ügyetlen matadornak fütty és mélységes megvetés jár. A viadal szinte másodpercre kidolgozott, egy akadály fordulhat elő, ha a bika „másként gondolkodó”, s nem az elvártaknak megfelelően cselekszik. Ez a kiszámíthatatlan habitus már számos életbe került.

2011-ben Andalúziában forgattunk, s minden valamirevaló város arénájába eljutottunk. Talán a legérdekesebb helyszínt Malagában láttam. Küzdőterét 1876-ban építették, s tízezer ember fér el a lelátókon. Évente 15 alkalommal rendeznek viadalt falai közt. Ottlétünkkor egy különleges eseménynek lehettünk tanúi, egy matador edzett a porondon. José Manuel Infante Segado akkor már nevet szerzett toreróként Spanyolországban, gyakorlás közti szünetben így vallott szenvedélyéről:

„Általában reggelente készülök, edzőtermi gyakorlatok után délutánonként a bikaviadalokra koncentrálok, megnézem a kollégáimról készült felvételeket, videókat, a különféle alakzatokat. Sokat tanulok az állatok mozdulatait és a torérók hibáit figyelve, ezenkívül mentálisan is fel kell készülnöm. Tudatosítanom kell, hogy akármennyi órát fordítok is az edzésre, az mindig kevésnek bizonyul, hiszen testben és lélekben folyamatosan jelen kell lenni minden egyes pillanatban, hogy elkerüld a bika támadásait. Ez viszont rengeteg kitartást, áldozatot igényel napról napra.”

A szimpatikus „sportember”(?) valóban egy figurát – a tűző melegben – százszor is megismételt, ivott egy kis folyadékot és folytatta a monotonnak tűnő mozdulatait.

Vízivás után mi a hűvös múzeumba tértünk be. A nagyon gazdag gyűjteményből kiemelkedik Antonio Ordóñez vitrinje. A matador az 50-es, 60-as évek igazi szupersztárja volt, alakját Ernest Hemingway a Fiesta (A nap is felkel) című regényében is megörökítette. Élete során mintegy kétezer, más források szerint még ennél is több bikával vívott meg, a nagyobb sérülést elkerülte. Veje nem volt ilyen szerencsés, 36 éves korában érte a halálos baleset az arénában. Unokája szintén folytatta a tradíciót. Emlékét szülővárosa híven őrzi, szobrot is állított nagy fiának. 

A matador barátai közé tartozott Hemingwayen kívül az amerikai színész-rendező Orson Welles is. A 20. század érdekes figurája számos alkalommal kereste fel Spanyolországot, Rondában kedvenc kocsmájának falát fotói díszítik. Annyira megszerette a várost, hogy hamvait Antonio Ordóñez Ronda melletti birtokán helyezték örök nyugalomra. Hemingway, aki az Akiért a harang szól híres regényének egy részét is a városban írta, és Welles is számtalanszor megfordult az 1784-ben épült híres rondai arénában. A küzdőtér mégis akkor keltette fel a világ érdeklődét, amikor Francesco Rosi a városban forgatta híres operafilmjét, a Carment. A vásznon olyan sztárok népszerűsítették az andalúz települést, mint Placido Domingo, az amerikai szoprán Julia Migenes-Johnson és a torreádort megszemélyesítő kiváló olasz basszbariton Ruggero Raimondi.

Ha már a Carmennél tartunk, térjünk vissza néhány gondolat erejéig a mű helyszínére, Sevillába! Az aréna mára már az operarajongók zarándokhelyévé vált. A küzdőtér, a múzeum mind rejt érdekességeket, s a látogató egy csendes sarokban, a torrerók kápolnájában elmélkedhet az élet dolgairól. A kifüggesztett fohász, Antonio Rodriguez-Buzón A toreró imája is a dicsőségről szól, de a végén a győztest alázatra is inti.

Igen, az alázat. Két éven belül két matadort ölt meg a bika, egyet Dél-Franciaországban, egyet pedig Lisszabonban. Ráadásul az utóbbi tragédiát a tévénézők milliói követték. Az elmúlt háromszáz évben több mint félszáz bajnok hagyta ott a fogát a küzdőtér homokján. A fekete statisztikák szerint a pamplonai bikafuttatásokon az elmúlt négy évtizedben 273 sérülés történt, halálesetet legutóbb 2009-ben jegyeztek fel. A San Fermín ünnep igazi turistacsalogató, a város elöljárói még a balesetek láttán sem mondanak le az attrakcióról.

A viadalok ellenzőinek tábora és a viharfelhők is szépen gyülekeznek. Így – talán a különállás szimbólumaként is – katalán parlamenti döntés nyomán Katalóniában 2011. szeptember 11-én rendezték az utolsó corridát Barcelonában. A spanyol alkotmánybíróság felhördült, s a tradíció megsértésével vádolják a renitens katalánokat. 

Az állatbarátok pedig egyre aktívabbak: Pamplonában a félmeztelen-meztelen, vérszínű festékkel kikozmetikázott fiatalok – a bikakínzás ellen – hagyományt teremtettek futásukkal, s ez a demonstráció is hatásos. Madridban a közelmúltban a tüntetők a húszezer ártatlan,  megkínzott és legyilkolt állattal példálóztak, s a játékok támogatásainak megvonását követelték, tehát a „cirkuszt-kenyeret” gazdasági alapját támadták. Nincsenek egyedül, egy 2004-es felmérés szerint a spanyol városlakók 63%-a ellenzi a viadalokat, s ez a szám minden bizonnyal csak növekszik. 

Nos, fel van adva a lecke a derék spanyoloknak, de legyen ez az ő gondjuk. Véleményem szerint a bikaviadal nem különb, mint a titokban rendezett magyarországi kutyaviadalok, a bali (szintén titokban tartott) kakasviadal vagy a barbár népi szokás, a kakasütés. Elítélem azt is, hogy a két éve elhunyt matador tragédiájának nyomán az interneten kegyeletsértő, kárörvendő bejegyzések jelentek meg. Az élet mindkét oldalon érték! 

Csermák Zoltán