Minden ötödik szem rizst kínainak kellene megennie

A Kína-elemzők egyik kedvelt foglalatossága azon merengeni, vajon milyen jellegű lesz az a gazdaság, amely alakulóban van. A világelemzők egyik kedvelt foglalatossága pedig azon töprengeni, hogy milyen jellegű lesz az a világgazdaság, melynek egyik meghatározója lesz az új Kína. A kép egyelőre roppant féloldalas.

Kína bizonyos termelési ágakban máris kiszakította magának az őt megillető részt, van, ahol talán már annál is többet, más ágazatokban azonban nem. Egyre többen emlegetik, hogy az ország még messze jár majdani lehetőségeitől, attól, hogy a fogyasztásban is kiszakítsa a jussát. Hogy a világon minden ötödik ember kínai, annak súlyos konzekvenciái vannak. Nemcsak arról van szó, hogy „normál”, egyenlősítő esetben minden ötödik szem rizst kínainak kellene megennie. Minden ötödik ember kínaiul beszél, s ha nem is teszi, de normálisnak tartja, hogy tajcsizzon reggel a parkban, a kínai konyharend szerint egyen, holdújévkor ünnepeljen, petárdázzon, mint egy megszállott satöbbi, satöbbi.

Amíg ez a minden ötödik ember be volt zárva az országába, amely ugyan nem kicsi, de mégis egy jól körülírható része csupán a világnak, bátran gondolhatta akárki egzotikusnak ezt az egészet. Bátran lehetett az emberről olyan megfigyeléseket tenni, olyan törvényszerűségeket megállapítani, melyek után jó esetben, kivételként tehetők csak megjegyzések a kínaiakról. Ennek előbb-utóbb feltehetően vége szakad. Kérdés, hogy milyen formában, és kérdés, hogy ez mennyire esik majd jól a világ többi részének. Mivel már a modern korban is értünk meg olyan eseményeket, amikor egy nyugatról nézve egzotikus kultúra – és nemcsak szuvenírek és népdalok, hanem munkakultúra és mentalitás formájában is – rátört a világra, sejthető, hogy nemcsak felhőtlen örömben lesz részünk. A japán csoda annak idején szabályosan sokkolta az amerikai közvéleményt. Igaz, megemésztették, valamelyest integrálták, s legalábbis a japánok külföldi tevékenységét sikeresen formálták hozzá az addigi világhoz. A kínai falat valószínűleg nagyobb lesz.

A kapitalista sikertörténeteknek, amikor háborús vagy szocialista romokból kellett fejlett gazdaságot létrehozni, két alapváltozatuk volt. A nyugat-európaiak, a japánok, majd később a kistigrisek megoldása a segélyeken, fegyelmezett önkizsákmányoláson, s a nemzeti tőke erős állami segítséggel történt kivirágoztatásán alapult. Ezzel szemben a volt szocialista országokban a vezető erőt a tőkeerős nyugat és kelet befektetései jellemezték. Hogy Kína is ezt az utat választja, azt csak nagyon rövid ideig, és csak a legnaivabbak hitték. Látványosan megnyitottak bizonyos szektorokat és bizonyos területeket a külföldi tőke előtt, ez tény, s az így érkező irdatlan összegek tüzelték a gazdaságot. De már az első pillanattól kezdve lényegében csak vegyes vállalatok működését engedélyezték, s a háttérben azonnal ott voltak azok a szándékok, hogy kiépítsék a hatalmas és erős kínai vállalatokat. Minden elképzelhető, és legfeljebb csak egy kínai számára elképzelhető módszerrel.

A máris a látómezőnkben lévő óriási kínai cégek rengeteg dolgot csinálnak másképp, mint ahogy azt mi korábban ideákként kiszenvedtük a magunk számára. Egy német menedzser meséli, hogy világszerte ismert gyógyszeripari cégének itteni vegyes vállalatánál a kínai vezetők kritikus értekezletek előtt megvesztegetik a saját alkalmazottaikat, hogy az ő álláspontjukat képviseljék. Tehát nem egy eldugott kantoni farmon üzemelő műkarácsonyfagyárról beszélek. De rémtörténetek járják az itteni üzleti kolóniákat arról is, hogy a saját vezetőik hogy szöknek meg a technológiával, a kliensekkel és a piaci ismeretekkel együtt. Igaz, a nyugatiak jó része meglepően könnyen alkalmazkodik, s így őket sem kell félteni. És rendkívül sok olyan dolgot is megtesznek a kínaiak, ami a mi fogalmaink szerint is segíti ugyan az üzletet, de a mi kultúránkból ez igazából hiányzik. Rendkívül intenzíven kereskednek, s igen rugalmasan alkalmazkodnak a piaci változásokhoz. Nagyon önállótlanok és teszetoszák általában a középvezetőik, de a felső vezetők nem sokat babrálnak a döntésekkel. S végül nincs az az ostobának ható utasítás, amelyen bárki is meglepődne.

A kínai vállalatokat a kínai piacokon nem lehet megverni, s máshol sem lesz könnyű. Munkavállalóként, menedzserként nagyon nehéz lesz hozzájuk alkalmazkodni, sőt, tömegméretekben ezt majdnem lehetetlennek gondolom. Talán ez lesz az egyik korlátjuk a terjeszkedésben. Az egyáltalán nem véletlen, hogy kolóniák útján terjeszkednek a világban. Az átlag kínai vállalkozó fejében megszülető üzleti tervet általában csak kínaiakkal lehet megvalósítani. Sokszor a maffiavádaknak is pusztán csak az az alapjuk, hogy a nyugati elemző egyszerűen nem érti a belső viszonyokat. (Vannak persze maffiák is – hasonlóak más nációk efféle képződményeihez.)

Jelenleg tehát úgy fest, hogy az egészen más viszonyok között kialakult kínai tulajdonságok, szokások és belső társadalmi kapcsolatok a globalizálódó világgazdaság keretei között jelentősen felértékelődnek. Erre lehet azt az elegáns magyarázatot adni, hogy véletlen, de ez nem változtat a tényeken.

Peking, 2004. április