Mikor a harcsa rabol

Szeptember közepe volt, igazi vénasszonyok nyara. Kedvenc vizünk mellett ültünk barátommal, a Kis-Duna egyik holtágánál. Több okból is szeretem ezt a vizet. Egyrészt azért, mert erdőben folyik, tehát hamisítatlan természet veszi körül az embert, másrészt azért, mert a pár kilométeres, folyónyi szélességű holtágat csak egy patakocska táplálja a felső végén, ezért folyása igen lassú, szinte állóvíznek mondható. A terep igen akadós, összevissza bedőlt fák, vízbe lógó lombozat tarkítja a partot.

Tulajdonképpen csukázni készültünk aznap, de a csukák másképp gondolták a dolgot. Igaz, hétágra sütött a nap, csak néha-néha bújt el a felhők mögé, így a terveket félrecsapva, átszereltünk békés halakra. De valahogy azok sem tülekedtek a csali körül. Csak a szokásos kárászinváziót tapasztaltuk szinte egész nap, azokból is a tenyeresek jöttek. Ilyenkor az ember mindenféle trükkökkel próbálkozik.

Egyik botomat fenekezve hagytam bedobva, de a másikról leszereltem az úszót, és csak úgy, „natúrban” úsztatni kezdtem egy ujjnyi esőgilisztával. Szépen tekergett a boltban vásárolt csali, és a gyermekkoromat juttatta eszembe, amikor a kis Murány folyón horgásztunk így. Ennél a módszernél a hal, ha felveszi a csalit, semmilyen ellenállást nem érez, még az úszó pár grammját sem, ráadásul a csali úgy viselkedik a vízben, mintha éppen akkor pottyant volna le valamelyik fa vagy bokor ágáról. Nem kell a kapásjelzőt, botspiccet bámulni, mert ha az ember az ujjai közt tartja a zsinórt, minden húzást, pöccintést azonnal megérez. A hatás nem is maradt el: az első bedobást követően pár perc múlva elindult a zsinór, s amikor bevágtam, elég szép ellenállás felelt. Kilós jászkeszeg volt a zsákmány. Kisvártatva kárász jelentkezett, de akkora, mint egy kisebbfajta ponty. A módszer tehát most is bevált. Mivel nem szeretek egy helyben ücsörögni, leballagtam a torkolathoz, ahol a holtág vize a Kis-Dunával találkozik. Az előző napokban meglehetősen sokat esett, így zavaros volt a víz. A Kis-Dunáé mint a tejeskávé, a holtágé akár az orosztea. Ahol a két víz összekeveredett, oda pöttyintettem be a gilisztát, s hagytam, hadd sodorja, vigye a víz, amerre akarja. Fő a természetesség.

Az első dobás nem hozott kapást. A második sem. Ekkor észrevettem, hogy előttem, szinte a lábam alatt, megmozdul a hínár, amely ide-oda lötyögött a zavaros víz kavargásában, a part közelében. Mintha valami nagy test miatt megnyílt volna a zöld mező, majd összezárult. Kezdtem jobban szemrevételezni a vizet, és akkor vettem észre, hogy itt is, ott is tolóhullámok borzolják a felszínt.

Semmi harsány csapkodás, mint amikor a balin rabol, csak csöndes hullámok. Nem tudtam mire vélni a dolgot, hiszen miféle nagy halak mozognának ilyen zavaros vízben? Ráadásul a nap is süt, igaz, el-eltűnik, néha hosszabb időre. Márpedig ezek halak! Aztán lassan leesett a tantusz: harcsák vagy süllők rabolnak a zavaros lében, amelyben a kishalak zavarodottan úszkálnak a két vízáramlat találkozásánál. Na, lógassunk csak tovább! Most már közelebb ejtettem be a csalit, alig kétméternyire a parttól, szinte a lábam elé. Közvetlenül a hínármezőhöz. A harmadik beejtésre egyszer csak elindult a zsinór, majd megfeszült, és a bot spicce a víz felé bólintott. Olyan gyors volt a kapás, hogy majdnem elbénáztam a dolgot, de aztán belesuhintottam a húzásba. Rögtön éreztem, eleven erőbe ütöttem. Ez nem kilós jász lesz, az biztos. Először nagyobb márnára gondoltam, de ahogy elindult a folyó közepe felé, kígyózó mozgásáról azonnal felismertem: ez bizony harcsa. Megreccsent a fék is, s mivel a harcsa első kirohanásakor ügyelni kell, meg aztán azonnal nem tudni, mekkora az ellenfél, puhábbra állítottam. Mennyei muzsika a horgászfülnek az orsó kerregése, amikor erős hal húzza a zsinórt! Fejben gyorsan végiggondoltam mindent: a bot rendben, a zsinór huszonötös Royal Platinium, amit ugyan nem ismerek, de lévén japán márka, biztosan jó, azzal sem lehet gond. Talán a horog lehetne nagyobb, elég kicsike, hatos, abszolút nem harcsára való kampó, de ha jó helyre akadt, kibírja. A környék tiszta, akadó sehol.

Hát akkor játszadozzunk,

mondtam a halnak, vagy inkább magamnak. Az az igazság, hogy borzasztóan izgultam, hiszen nagyon régen fogtam utoljára szürkeharcsát, márpedig ez komoly ellenfél. Sejtelmesen húz, rángatózik a víz alatt, és minden trükköt bevet a menekülésért. Például fejreáll, és farkával üti a zsinórt, meg-megugrik, a legkisebb gyökérzet, akadók közé, bedőlt fatörzs mögé besurran, ha engedjük. Erőltetni semmiképpen nem akartam, egyébként sem vagyok híve a hal gyors kicsőrölésének. Inkább tovább fárasztok mindig, mintsem orrba vágjon a bot. De hogy ne kerítsek túl nagy feneket a dolognak: néhány perc múlva halam megmutatta magát, és elégedetten konstatáltam, hogy valahol öt és tíz kiló közötti lehet. Nem kapitális, de hát attól mentsen meg a teremtő. Ezen a vízen veszítettem már el húszkilós pontyot a kispecával, amikor bodorkát fogdostam csalinak.

A harcsa feljött, majd ismét lefelé tört, húzta a botot a kezemből. Aztán elindult a holtágban felfelé. A parti bokrok miatt azonnal visszafordítottam, és közben szorítottam egyet a féken. Néhány kör után úgy gondoltam, elég a mókából. Óvatosan a parthoz navigáltam, majd miután egy fejpaskolással meggyőződtem róla, hogy nem áll szándékában újra kirohanni, belenyúltam a szájába, és nem törődve azzal, hogy kézfejemen esetleg nem marad bőr, kiemeltem a partra. Rögtön láttam, hogy nem tévedtem nagyot, 7-8 kilós lehet a bajszi. Örömöm leírhatatlan volt. Mintha legalábbis kapitális halat fogtam volna. De hát szűkös napok után, ráadásul fényes nappal harcsát fogni! Gyorsan felkantároztam, és kikötöttem az ágashoz. Még próbálkoztam egy ideig az ejtegetéssel, majd miután nem fenyegetett újabb siker, mégiscsak felszereltem egy úszót, és horgot cseréltem, amelyre három szál jókora gilisztát raktam. Vagy fél óráig körözgetett előttem az úszó a zavaros vízfelhők között, hol a parthoz közel, hol eltávolodva, hol az orosztea-mezőben, hol a tejeskávéban. Már szürkülni kezdett, amikor megállt az úszó, megdöccent kissé, majd méltóságos lassúsággal elmerült. Szívem majd kiugrott a helyéről: talán megint egy harcsa? Süllő volt, alig méretes. A nem neki szánt nagy horog teljesen átütötte az alsó állát, de könnyű volt megszabadítani tőle. „Nőj nagyobbra!” szóltam utána, amikor visszaadtam a folyónak. „Vagy küldd ide a nagyapádat!”

Végül is nem fogtam több halat, de azért elégedetten tértem vissza barátomhoz. Azóta is többször voltam azon a helyen, fogtam is pár süllőt, de a titokzatos harcsákkal nem sikerült találkoznom.