„Mifka, ifol muftot?”

Ha költő volnék, biztos megragadnám az alkalmat, és verssorokba szedném gondolataimat, leginkább magas hőfokú pillanatnyi érzeményemet, hogy érett verssé, költeménnyé faragjam jelenlegi archevítő és -pirító állapotomat. Ha festő volnék, tükörbe néznék, és keresném az alkonypír színét, addig kevergetném, míg meg nem találnám az igazi, a megváltó színt témavázlatomhoz, a végső megörökítéshez. Mivel számomra a próza talaja a legbiztosabb, maradok a mondatláncszemek egybekapcsolásánál, a mondatfonalak szövögetésénél, a metrum nélküli szövegteremtésnél. Hogy folydogáló szövegérré, csörgedező szövegpatakká vagy zúgó szövegfolyammá válik-e, majd kiderül, különben is, döntse el maga a folyékonyan olvasó olvasó. Ilyenkor, szeptemberben, nyárutón, őszelőn, vagyis a vénasszonyok nyarán nemcsak az új tanévnek és az ökörnyálnak, hanem a szőlőszüretnek is itt az ideje. És ha már szőlő vagy must, akkor persze tökmag is. Most is azt hámozgatom. Csak ezek a rohadt legyek ne röpködnének fölöttem meg a poharam körül!

Igen, azok a régi szüretek! Akkor is tökmagot rágicsáltam héjastul. Meg sült szójababbal szórta teli zsebem Lina néni, még mielőtt a traktorhoz kötött, pléhvödrökkel, mélyöblű fakádakkal, vállszíjas puttonyokkal megrakott „vlecskára” fel nem ugrottam a rokon gyerekeknek nevezett unokatestvéreimmel. Józsi bácsi, a traktoros, nem győzött rendreutasítgatni: „Nemhogy ugrálni fogtok, ha elindulok! Föl ne álljatok! Csak a vödrökön ülhettek!” A felnőtt rokonság biciklire pattant, és irányba vették a nánai szőlőhegyet, a Hegyfarkot. András bácsi, a szőlősgazda, Józsi bácsi jobbján foglalt helyet a traktorban. Mókás ember volt az öreg. Jókat tudott mulatni. Ha ihajtyuhaj kedvében volt, jobb kezével a feje, baljával a fara búbjába csípett, és úgy pörgött körbe-körbe, a ritmusra. Az ő figyelmeztetését is végighallgattuk, mielőtt köhécselve, aztán fekete füstgomolyagokat köpködve elindult a traktor. Élveztük, ahogy hajunkat megfodrozta, arcunkat meg-megcsapta a mezei úton a hűs ellenszél. Mire kizötyögtünk, az öregasszonyok már benn álltak a sorokban. Az emberek meg egymás egészségére vigyáztak úgy, hogy koccingatás közben az egészségüket emlegették. „Na még eggyel! A harmadik lábunkba is!” ĺgy jutottak közös nevezőre. Ránk, gyerkőcökre sem az asszonyoknak, sem az „embereknek” nem volt szükségük. Hancúroztunk a szőlőtőkék között, bújócskáztunk a hajlok körül. András bácsi is, ugyanúgy mint a siheder legények, puttonyozott. Egyszer az egyik szüret alkalmával komoly feladattal bízott meg: a hátakon érkezett puttonyok számát kellett vastag hegyű kőművesceruzával a pótkocsi elülső oldalán rovátkáznom, függőleges vonalkákkal bejelölnöm. Hogy miért, egyáltalán nem érdekelt, a lényeg az volt, hogy pontosan, ki nem hagyva egyetlenegy strigulát sem. Olyannyira komollyá vált a rám bízott feladat, hogy társaim már-már irigykedtek miatta. Hajba is kaptunk, ezt aztán egy-két bejelöletlen puttony bánta. András bácsinak nem szóltunk erről, nehogy elvegyük a jó kedvét. Többet ért nekünk az ő szeretete és bizalma, mint a ceruzavonások száma. Mindig volt ránk ideje, volt vicce, mutatványa. Ez utóbbi is a szürethez kapcsolódik. Szőlőszemet tett a csuklójára, s úgy csapott rá a másik kezével, hogy a szőlő a szájában végezte. Nagyon mulatságos volt. Egy egész fürtöt képes volt így szemenként bekapkodni. Volt mikor mellétrafált, de legtöbbször talált. Úgy, mint a hajdan volt céllövöldékben a jó ütemben eldobott kislabda a fel-le ugráló, nyitott szájú pléhbábuba.

Úgy teltek a kádak szőlővel, mint fogytak zsebeinkből a sült tökmag- és szójababszemek. A szó szoros értelmében kiterített és megterített száraz ebéd elfogyasztása előtt újra szóba jött az egészség. Még az asszonyok is felhörpintettek egy-egy gyűszűnyi császárkörtét. Hogy honnan tudom ennyire pontosan? Leszótagoltam a kisüveg sárga-fehér címkéjéről.

A traktorpöfögésre felugráltunk a szőlővel megrakott pótkocsira. Voltak ám potyautasaink is: a darazsak. Úgy hessegettük őket, mint imént én poharam szájáról a legyeket. S már vissza is zökkentem a jelenbe. Mellettem a legyek elől őrzött, a pulóveremmel letakart murcivá érlelődő szőlőital, azt szopogatom kerti íróasztalomnál. Ha valaki esetleg nyomon követte volna ízletbeli írásaimat, most joggal kérdőre vonhatna: hogyhogy van borom, mikor az egyik alkalommal azért sopánkodtam, mert elverte a jég a szőlőm? Nos, hála apámnak és a Hegyfaroknak! Ott nem söpört végig a jég. Jó apám megsegített egypár puttonyra való szőlővel. Nem is akármilyennel! Huszonkettő volt a mustfoka. Ehhez hozzádaráltam az én csekély, de savtartalomban jelentős két „skopkára” valómat, és így lett belőle húsz fok nagy-nagy megelégedésemre. Hogy mi lesz ebből később, nem tudom. Összeházasítottam a hegyfarkit, vagyis a nánait a baracskai szőlőlével. Ilyenre már volt eset, csak nem szőlővel. Lett belőle két gyerek. Épp most mentek ki a faluba biciklizni. Mire visszaérnek, lehet, hogy azt fogják kérdezni, miért vagyok olyan piros. A véremet cserélem, mondom majd nekik, mert ebből, amit itt láttok az asztalomon, legalább 5-7 litert kell meginni, hogy kicserélődjék az ember vére...

Hogy mivé fog fajulni a mai estém, éjszakám és a majdani kitisztult borom sorsa, maradjon egy újabb ĺzlet tématitka. Annak viszont már most szerfölött örülök, hogy holnap nem kell munkába mennem. Hát nem szép? Szombaton forr a borom.

Még egy-két korty erejéig visszatérek a múltba, András bácsihoz. A címben lévő gyermeknyelvi kérdést ő tette fel egyszer szőlőpréselés közben, mint mindig, mókás kedvében. Ő is válaszolt rá ekképpen: „Nem ifok, mer befofok.”