Mese a süket békáról

Fortitudo – ez a latin szó magyarul bátorság, erő, lényegében értelmes erőfeszítés, testi és lelki merészség, tudatos önérvényesítés, lelki erősség, amely arra ösztönöz, hogy a cél felé való törekvés során az ember ne hátráljon meg a nehézségek elől. A fortitudo Aquinói Szent Tamás tanításában a négy sarkalatos erény egyike. Magam sem tudom, miért, de ez a szó gyakran eszembe jut főleg akkor, ha olyan emberekkel vagyok kénytelen tárgyalni, akiket nemigen kedvelek, vagy ha munkám során adódnak nehézségek. Megfigyeltem, ha túl sokat mondogatom magamban ezt a szót, egy idő után nem látom az adott helyzetet teljesen reménytelennek. A pszichológusok azt állítják, a problémák megoldásánál jó, ha az embernek van valamilyen kapaszkodója, szavak, tárgyak, esetleg egy kedves történet, mese. Nos, a minap hallottam egy igazán elgondolkodtató történetet. Az egyik ismerősöm mondta el, miután látta, hogy már jó ideje készülök végére járni egy ügynek, de csak agyalok róla, aztán amikor a tettek mezejére kellene lépnem, meghátrálok. Olyan gondolatok foglalkoztatnak, hogy mi lesz, ha nem sikerül..., teljesen ellehetetlenülök az ismerőseim előtt, nevetség tárgyává válok..., éppen ezért az lesz a legjobb, ha nem teszek semmit. Ezt gondoltam, és lélekben tépelődtem tovább. Valószínűleg mindez az arcomra volt írva, mert ismerősöm a találkozásunk elején azonnal megkérdezte, hallottam-e a süket béka történetét. Ilyen hülyeség, gondoltam magamban, de neki csak annyit mondtam: nem. Erre belekezdett.

Egy csoport ambiciózus béka elhatározta, hogy megnézi, milyen a világ felülről. Eldöntötték, felugrálnak a legközelebbi domb tetejére. Társaik próbálták lebeszélni őket a szándékukról, mondván, felesleges elindulni, hiszen a legközelebbi domb is túl hosszú út egy békának. „Még mielőtt célba érnétek, elpusztultok a fáradtságtól és a vízhiánytól” – okoskodtak az idősebb békák. Néhányan hagyták magukat lebeszélni, páran azonban útnak indultak. A domb valóban messze volt, a békák út közben találkoztak különféle állatokkal, melyek szintén próbálták meggyőzni őket arról, hogy jobb lesz visszafordulni, még mielőtt végelgyengülésben elpusztulnak. A bátor békák száma alaposan megcsappant, többségük hallgatott az állatokra és visszafordult. A végén egyetlenegy béka maradt, aki felugrált a domb tetejére, ahol csodálatos látvány tárult eléje. A tó, amelyben a békák élnek elég piszkos, a partja meg tele van szeméttel, törött üvegekkel, de odafentről csak azt látni, hogy a víztükör fényesen csillog a ragyogó napsütésben, s a tó melletti tisztás is élénkzöld. Föntről azt sem látni, hogy a békák időnként hevesen vitatkoznak, veszekednek, verekednek egymással. A domb tetejéről minden csodaszépnek és békésnek tűnik, akárcsak a mesében. Miután a béka eleget gyönyörködött a látványban, megtelve azzal a csodálatos érzéssel, hogy képes volt eljutni a domb tetejére, visszatért a tóban maradt társaihoz, akik egymás szavába vágva kérdezgették: milyen a világ odafentről? De mindhiába, mert a dombot megjárt béka nem válaszolt. Süket volt ugyanis, és nem hallotta, mit kérdeznek a társai.

Nos, a végén jót nevettem ezen a történeten, és azóta is eszembe jut mindig, ha túl sokat vívódom valami miatt. Ha sokan mondják, ne csináld, úgysem sikerül, úgy teszek, mintha süket volnék.