Meddő kutatás a Magyarországról deportált zsidók listája után

Budapestre egyre nagyobb nyomás nehezedik, hogy hozza nyilvánosságra a magyarországi zsidóság deportálásáról készült, eddig nyilvánosságra nem hozott dokumentumokat. A rendszerváltást követő magyar kormányok teljes együttműködést ígértek, az állítólag a Kádár-rendszer volt állambiztonsági iratai között lévő listákat azonban eddig nem sikerült fellelni.

A megfelelő politikai akarat hiánya, tudatos, rosszindulatú „kekeckedés” vagy éppen dilettantizmus. Vérmérséklete szerint mindenki más-más okot nevez meg arra, hogy az 1944-ben, az akkori belügyminiszter, Jaross Andor utasítására Magyarország zsidó lakosságáról készült részletes deportálólisták még mindig nem kerültek elő az állambiztonsági iratok közül, ahol a zsidó hitközségek által összeállított, majd a csendőrség által továbbított dokumentumokat a második világháborút követően őrizték. A Jaross-listáknak is nevezett, történelmi értékű iratok létezését korábban a Kádár-rendszer több magas rangú állambiztonsági tisztje, illetve utóbb Horváth Balázs, az Antall-kormány belügyminisztere is megerősítette.

A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma és a washingtoni holokauszt múzeum által ma aláírásra kerülő adatvédelmi megállapodás – amelynek értelmében valamennyi magyar közlevéltár, így az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kiadja a magyarországi zsidóság, illetve más etnikai-vallási, illetve politikai csoportok 1938–1945 közötti magyarországi üldöztetésére vonatkozó dokumentumokat – előmozdíthatja az egyre kényesebb ügy megoldását. Legutóbb éppen a Nobel-díjas Elie Wiesel sürgette a magyar kormányt a Jaross-listák kiadására. – A ma élő magyarokat senki sem vádolja a nyilasok által elkövetett bűnökkel – hangoztatta a Népszabadságnak adott interjúban Wiesel, hozzátéve: a listák közzétételét a múlt feltárása is szükségessé teszi.

Wiesel nem az egyedüli, aki a Jaross-listákat szorgalmazta. A neves francia ügyvéd és történész, Serge Klarsfeld immáron másfél évtizede próbálja különböző fórumokon elérni az iratok kiadását. A 67 éves párizsi ügyvéd – akinek szívós kutatómunkával olyan háborús bűnösöket sikerült bíróság elé vinnie, mint Alois Brunner vagy Maurice Papon, a nácikkal kollaboráló Vichy-kormány magas rangú hivatalnoka – a rendszerváltás óta több kormánytaggal, például Horváth Balázszsal, az Antall-kormány és Lamperth Mónikával, a jelenlegi kabinet belügyminiszterével tárgyalt az iratok kiadásáról. Mindeddig eredménytelenül. Ugyancsak meddő próbálkozásokról számolt be Gavriel Bar-Shaked izraeli történész is.

Klarsfeld az idén júniusban, egyenesen Medgyessy Péter miniszterelnöknek címzett levelében a politikai akaratot kérte számon a magyar kormányon. Klarsfeld szerint ki lehetne nevezni egy különmegbízottat, s a szakértő levéltáros fel tudná kutatni a dokumentumokat.

A Belügyminisztérium politikai államtitkára, Pál Tibor azonban úgy véli: félreértésről van szó, hiszen már közölték Klarsfelddel, hogy a BM-ben nincsenek meg a deportálólisták. Ezért azt javasolták, próbálkozzon inkább a Történeti Hivatal jogutódjánál, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltáránál (ÁSZTL), hiszen a belügyi tárca korábban minden ilyen jellegű iratot átadott. Az április elejétől működő levéltárban viszont megkeresésünkre azt közölték: többször jelezték, az ÁSZTL anyagai között bizonyosan nincsenek meg ezek a listák, hiszen ennek nyoma lenne. Elképzelhető – tette hozzá az egyik szakértő –, hogy nem is léteznek ezek az iratok. Vagy eltűntek, vagy el sem készültek 1944 tavaszán.

A történelmi visszatekintés azonban másról árulkodik. Szokatlan gyorsaság az itteni körülményekhez képest – írta 1944. április 7-én Edmund Veesenmayer a magyar hatóságok zsidókérdésben megnyilvánuló hatékonyságáról. A Harmadik Birodalom magyarországi teljhatalmú megbízottja és követe elégedett lehetett, hiszen Kállay miniszterelnök lemondását követően Horthy Miklós kormányzó Sztójay Dömét bízta meg kormányalakítással, aki belügyminiszterévé a közismerten nácibarát Jaross Andort nevezte ki.

A hatvanas években Adolf Eichmann, egykori magas rangú SS-tiszt az ellene folytatott, nagy nemzetközi visszhangot kiváltó izraeli perben beismerte, hogyan tévesztette meg a magyarországi zsidóság vezetőit, megelőzve bármiféle ellenállást. Az Endlösung, vagyis a „végső megoldás” részleteiről, így a magyar műveletről részletesen beszámol az Eichmann-per főügyésze, Gideon Hausner ĺtélet Jeruzsálemben című könyvében. Eichmann a deportálások gyors végrehajtása érdekében a jól bevált ördögi taktikát alkalmazva 1944. március 31-én a magyarországi Zsidó Tanács tagjait arról biztosította, hogy együttműködés esetén megóvják a zsidóságot. A tanács tagjainak tett ígéreteit követően azonban szállítási szakértőjét, Franz Novakot Bécsbe küldte, hogy beszélje meg az ottani vasúti vezetőséggel a magyar zsidók Auschwitzba deportálásának technikai részleteit. Eközben Jaross belügyminiszter utasítást adott ki, hogy pontos listákat kell készíteni az ország zsidó lakosságáról.

A hitközségeknek négy példányban kellett elkészíteniük ezeket a listákat, de nem lehet tudni, hogy most hol vannak – állítja Molnár Judit történész. Megyei, illetve városi levéltárakban találni ilyen iratokat, de a teljes listáról nem tudni. Molnár cáfolta azt a vélekedést, miszerint a listák nem készültek volna el, hiszen – mint mondta – 1945 decemberében még biztosan a BM irattárában őrizték őket. A világháború után a Jaross-féle belügyi vezetésre terhelő adatok keresésével megbízott Vihar Béla tanúvallomásában azt mondta: „többek között ott találtam (a BM-ben) a deportálásra kerülők névsorát, amelyet a Belügyminisztériumhoz kellett juttatni”. Azóta nem lehet biztosat tudni az iratokról. Serge Klarsfeld 1989 novemberében utazott Budapestre, hogy tárgyaljon az akkori belügyi tárca vezetőivel a listák ügyében. A BM épületében megfordulván „térdig jártunk a széthajigált iratok közt” – állítja Bar-Shaked, aki Klarsfeld egyik kísérőjeként volt jelen. Csikós József ezredes, a III/II-es osztály vezetője fogadta a látogatókat, és három igen vaskos gépelt katalógust nyújtott át azzal, hogy „nyugodtan válogassanak csak”.

Csikós folyamatosan azt hajtogatta Klarsfeldnek és Bar-Shakednek, hogy a kért iratok már „kézközelben” vannak, a dokumentumok azonban nem kerültek elő. Azt követően sem, hogy 1992-ben Csikós és munkatársa ellátogatott a Jad Vasembe, s ott Boross Péter akkori belügyminiszter javaslatára együttműködési megállapodást írtak alá.

A magyar belügyi illetékesek magatartása azért is érthetetlen, mert a honvédelmi tárca maximális együttműködést tanúsított annak érdekében, hogy a történészek megkapják ukrajnai munkaszolgálatosok, illetve a HM Veszteségi Osztályán nyilvántartott zsidó személyek, összesen mintegy 106 ezer ember kartonjait.