Marilyn Monroe - Nem az volt, akinek hitték

A hír mostanában került fel a világhálóra azzal a megmosolyogtató megjegyzéssel, hogy a 149 oldalas könyv magán viseli Monroe kéznyomait. Talán az ujjlenyomataira célzott az árverést rendező amerikai aukciós ház? Lehet, hogy könnycseppeket és sóhajokat is ittak az oldalak? Az plusz ötezer dollár lehetett volna… A színésznő szövegértelmezéséről, kiegészítéseiről nem is beszélve! Kapcsolódik azonban a hírhez egy jóval nagyobb szenzáció. A Fox filmstúdió archívumából több mint ötven év elteltével nemrég került elő az a kilencórányi leforgatott nyersanyag, amely George Cukor rendezésében készült a Valamit adni kell című filmből, Marilyn Monroe utolsó szereplésével. Ebből vágtak össze egy harminchét perces verziót, amely szerepet játszott abban, hogy Az utolsó napok címmel elkészüljön egy dokumentumfilm a színésznő életének s pályájának végső fejezetéről. Ez a százhúsz perc nemcsak egy döbbenetes tragédia mozzanatait vizsgálja felül, hanem a világ egyik legjelentősebb filmstúdiójának a kulisszái mögött is végigkalauzolja a nézőt, feltárva egy óriási gépezet működését, és megszólaltatva azokat, akik annak idején, a készülő film révén közvetlen kapcsolatban álltak a sztárral. A forgatókönyv egy húszéves filmnovella átirata volt, a stúdió azonban hatalmas show-t ígért a világnak. Egyedül Monroe ajka rezzent össze a hír hallatán, hiszen a rendező, George Cukor személyét illetően volt benne némi ellenállás. Ő dirigálta a filmsztárt a Szeressünk című produkcióban is, amelyben finoman szólva nem lettek puszipajtások. A magyar származású Cukor Hollywood egyik nagyhatalmú filmcézára volt, Monroe a mozivászon egyik fénylő csillaga. Los Angelesben született, egy magára hagyott munkásasszony törvénytelen gyermekeként. Anyjának többször volt idegösszeomlása, a családban állítólag több ágon is felbukkant az elmebaj. Norma Jean Mortensont, ez volt Marilyn Monroe igazi neve, idegen családok nevelték ilyen-olyan körülmények között. Kétéves korában párnával akarták megfojtani, hatévesen erőszak áldozata volt. Árvaházban is élt egy ideig, ahol annyira szégyellte a kötelező egyenruhát, hogy egy templomi misén mezítelenre vetkőzött. Közben tele volt gátlással, kisebbségi érzéssel, bűntudattal. Félénk volt, visszahúzódó. Szeretetre éhes. Magányos. Először tizenkét évesen, egy testhez simuló kék pulóverben hívta fel magára a figyelmet. Fejlett, szép lány volt, a fiúk teljesen odavoltak tőle. Hogy ne kelljen visszatérnie az árvaházba, gyorsan férjhez ment egy becsületes munkásemberhez, de tizenhét éves korában, túl a ki tudja, hányadik öngyilkossági kísérleten, már elvált asszony. Hogy pénzhez jusson, modellt állt egy reklámnaptárhoz. Nem kellett sokat könyörögnie a fotósnak, hogy az utolsó ruhadarabját is ledobja. De ha nincs ez a sorozat, talán sosem figyelnek fel rá a Foxnál. Huszonegy éves, amikor 1947-ben, immár Marilyn Monroe néven elindult a filmes pályán. Ha más közegből érkezett volna, nem a pin up girlök sorából, talán könnyebb a startja. Így viszont rengeteg rosszízű megjegyzést, megalázó kijelentést kellett lenyelnie. Még ki sem derülhetett, mennyit tud, a pecsét már ott volt rajta. „Szép, de buta.” Három évi nyűglődés után kapta meg első jelentős szerepét John Huston rendezésében, Az aszfaltdzsungelben. De ott is kit játszott? Egy zugügyvéd kitartott, butácska cicababáját. Na jó, vadmacskáját! A nagy berobbanás azonban még jócskán váratott magára. Azt az 1953-as Niagara hozta el, amelyben annyira ellenállhatatlan volt, hogy mindenkit levett a lábáról. Még az ellenségeit is. Az epés megjegyzések azonban így sem kerülték el. „Két dolgot csinál remekül: ahogyan jár, és ahogy megáll. Plusz jó érzékkel a méreténél két számmal kisebb ruhába bújik.” Abban az évben mindenesetre ő volt Hollywood legnagyobb bevételre szert tett színésznője. És a legnépszerűbb is természetesen. Évente már csak két filmet vállalt, ahogy az egy igazi sztárhoz illik. Az Egyesült Államok új nemzeti mítosza lett, közismert márka, mint a Coca-Cola. Ha mezítelenül fényképezték, s valaki csodálkozva arról faggatta, tényleg nem volt-e rajta semmi, azt felelte: „Ó, dehogynem! A Herz-sugarak!” A két nem kapcsolatát illetően a következőképpen fogalmazott: „A nemiség természetes dolog, én is híven követem a természetet. Élvezem a tényt, hogy nő vagyok.” Ha azt kérdezték tőle, miért fényképezteti magát nyitott szájjal és félig lehunyt szemmel, azt válaszolta: „A szemhéjam olyan, hogy igézetesebbnek látszom, ha félig leeresztem. Ahhoz pedig, hogy leeresszem, valamire gondolnom kell. Van, amikor csak úgy általában a férfiakra gondolok, máskor viszont egy bizonyos férfira. Sokkal könnyebb szexisnek látszani, ha az ember egy bizonyos férfira gondol. Ami a számat illeti, nem is tudom… alvás közben is nyitva tartom. Ezt onnan tudom, hogy mindig nyitott szájjal ébredek.” Hát nem szellemes? Döntéseit illetően mindig bátor volt. Nem fordult tanácsért soha senkihez. 1955-ben, anélkül, hogy megindokolta volna, miért, elment a Foxtól. New Yorkba költözött, egy ideig visszavonultan akart élni. Így találta meg azt a közeget, amelyre mindig is vágyott. Ahol tisztelik és megbecsülik őt, és nem az „ostoba, kis szőke” színésznőt látták benne. Ahol életében először úgy érezhette: befogadták. Ahol eldöntötte: igazi művész akar lenni, nem pusztán egy érzéki színésznőcske. Vagy harminc hollywoodi produkcióval a háta mögött beiratkozott New York legnagyobb színiiskolájába, az Actors Studióba. Ő, a nagy „bombázó” szent áhítattal hallgatta a mestereket, a nagy megújhodásra, a színészi újjászületésre várva. „Feltört a mélyből. Igazi őstehetség!” – nyilatkozta róla új filmje, az Autóbuszmegálló rendezője, Joshua Logan. „Már olyan erős jelenléte van, mint Greta Garbónak, és akárcsak Charlie Chaplin, ő is egyszerre vidám és szomorú, van benne valami hamvas melankólia” – írták róla. Billy Wilder, a Hét év vágyódás rendezője egyszerűen csak hús-vér színésznőnek nevezte, ami az ő szájából kiválóan hangzott. Elia Kazan az érzékenységét emelte ki, Lee Strasberg azt a kivételes képességét, hogy mindenre rendkívül gyorsan tud reagálni. A legelismerőbb szavakat mégis későbbi férjétől, Amerika egyik legnagyobb drámaírójától, Arthur Millertől kapta: „Félelmetes ösztöne van ahhoz, hogy megtalálja egy hős, egy helyzet valóságalapját. A dolgok velejéig hatol.” Monroe éjjeliszekrényén akkor már Einstein arcképe, ágya fölött Abraham Lincoln fotója volt, kedvenc szerzőjeként Shakespeare-t és Dosztojevszkijt emlegette. És most vissza az utolsó filmjéhez, a Valamit adni kellhez és az ahhoz kapcsolódó dokumentumhoz.  Elizabeth Taylor a Cleopatrát forgatja a római Cinecittá műtermeiben, a produkció felemészti a Fox minden tartalékát, már a csőd szélén áll a stúdió, amikor valaki bedobja az anyagi mentőövet: Marilyn Monroe-t vissza kell csalogatni Los Angelesbe, és olyan filmet forgatni vele, ami hatalmas bevételt hoz majd a Fox konyhájára. Monroe akkoriban örökös hőemelkedéssel küszködött, így szerződésben kikötötte, ha a láza felmegy harmincnyolc fokra, nem kell forgatnia. Már egy éve nem állt kamera előtt, úgy jött vissza George Cukor rendezői karmai közé. A színésznő, aki súlyos milliókat termelt a stúdiónak, félt Cukortól. Rosszul váltak el a Szeressünk után. Sok volt köztük a vita, sértő megjegyzések is elhangzottak Monroe számlájára. 1962 januárjában, amikor Cukor már az előkészületi munkáknál tartott, Monroe már nem élt Arthur Millerrel. Magányos volt. Altatókat szedett. Az alkoholt sem vetette meg. Hogy ne keverje bajba a stúdiót, pszichiáter ügyelt rá. Április 10-én smink- és kosztümpróbát hirdetett a stúdió. George Cukor nem jelent meg. Monroe ezt zokon is vette. Nem kíváncsi rá a rendezője? Nem sokkal később brentwoodi házában már pezsgőbe kavarta az altatót. Álmatlansága mély depresszióval párosult. Kedélyállapota óráról órára változott. A problémák sora elkezdődött. Harminc forgatási napból tizenhetet egyszerűen kihagyott. Száznégy tagú stáb várt rá hiába. De még mindig bíztak benne. Hogy összeszedi magát, talpra áll. Átírták a forgatási tervet, hogy a stáb akkor is dolgozhasson, ha ő éppen kiüti magát. Már egy hete forgott a kamera, de őt magát még senki sem látta. Folyton beteget jelentett. Április 30-án először állt kamera elé a filmben. Május elsején összeesett a stúdióban. Hazavitték. Május 10-ig leforgatták a film minden jelentét, amelyben neki nem kellett ott lennie. Május 14-én harmadszor jelenik meg a helyszínen. Aztán fogja magát, és elutazik John F. Kennedy születésnapi ünnepségére. A stúdió vezérkarában már senki nem állt mellette. Mindenkit elveszített. Le akarják váltani. Dean Martin, a filmbeli partnere bejelenti, senki mással nem hajlandó forgatni, csak Monroe-val. Most jön a nagy ajándék Marilyn részéről: éjszakai fürdőzés a medencében. Ez lesz a film egyik legizgalmasabb jelenete. Senki sem kéri rá, mégis ledobja magáról a kék fürdőköpenyt. Mezítelenül úszkál a vízben. Felizzik a levegő. Fotók készülnek. Elizabeth Taylor eltűnik a címlapokról. Harminc ország magazinjainak első oldaláról Monroe nézett az olvasókra mezítelen vállakkal, a medence peremébe kapaszkodva, vagy ahogy lecsúszik testén a kék frottírköpeny. Már egy hete forgat. A remény újabb sugara a Fox műtermeiben. De most sem tart sokáig. Monroe egyszer csak eltűnik. Senki sem tudja, mi történhetett. Aztán hirtelen előkerül, majd ismét beteget jelent. Tizenhetedszer. Ez már Cukornak is sok. A színésznőt leváltják, a rendező helyébe másvalaki lép, Dean Martin azonban kitart az elhatározása mellett. Monroe-t sokkolta a hír. Azt hitte, vége a karrierjének. New Yorkban tárt karokkal fogadják. Strasbergéktől megkapja Blanche Du Bois szerepét A vágy villamosában. Megrázó alakítást nyújt. „Komolyan meg kell fontolnom, nem akarok-e ezentúl inkább színpadi színésznő lenni” – nyilatkozza. Nem úgy viselkedik, mint aki öngyilkosságra készülne. Élete utolsó napja következik. Augusztus 5-én drogtúladagolásban meghal. A film, amelyben utolsó szerepét játszotta, befejezetlen maradt. 500 percnyi anyag került a Fox trezorjába. A világ leghíresebb befejezetlen filmje. Több évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy összevágjanak belőle egy félórás változatot, később pedig dokumentum is készüljön, egy százhúsz perces „magyarázat”. És most elkelt a forgatókönyv Marilyn Monroe zöld ceruzás bejegyzéseivel, kiegészítéseivel. „Szükség van egy kis fűszerre, valami apróságra – írja az egyik oldalon. – Vicces mondatok kellenének.” Minden kommentárja helyénvaló. Nem az volt, akinek hitték.