Maláj nemzeti viselet, Rolex óra a bal csuklón

A maláj főváros egyik jéggé kondicionált mozijában vagyunk, ahol a nemzeti eposzfilmet, a Palohot vetítik. Az újkori maláj történelemről, a múlt század 40-es éveivel indult nemzeti átalakulásról szól a film. Az itt élő kínaiak, malájok, indiaiak a mai napig bonyolult viszonyát, konfliktusát, az ötvenes-hatvanas évek – vélhetően a népi Kína által pénzelt-szervezett – szélsőbaloldali hatalom-átvételi kísérleteit elemzi 3 ember sorsának szűrőjén keresztül. A nehezen követhető cselekményű film feledhető, őfelsége, teljes nevén Yang diPertuan Agung Tuanku Syed Sirajuddin Ibni Al-Marhum Tuanku Syed Putra Jamalullail viszont mély benyomást tesz a jelenlévőkre.

A mozihangszórókból dünnyögő nemzetközi könnyűzenei egyveleg hirtelen elhallgat, dallamosan-ünnepélyes gamelánmuzsika csendül fel, a király belépője. Megjelenik őfelsége maláj nemzeti viseletben, könnyű, halványlila, selyemhatású ingben-pantallóban, derekát a férfiak-nők által hordott rövid szárong fogja át, bal csuklóján színharmonizáló kék számlapos Rolexet visel. Nemzeti viseletű udvaroncok gyűrűje követi, akik hajlongnak, és arcuk előtt összetett kézzel hódolnak, valahányszor a felség feléjük tekint. A nézőtér szigorúan megosztott. Baloldalt fejkendős, hoszszú, pasztellszínű kelméket viselő hölgyek koszorúja, jobboldalt fezes, feszes urak csapata hajt fejet.

Testes, idősebb, rokonszenves, őszülő bajszú ember, a világ egyik legdemokratikusabb királya, akinek uralma nem pünkösdi ugyan, de időben szigorúan behatárolt: öt év. A tíz maláj választófejedelem, a tagállamok szultánjai felváltva adják a királyt, így egy szultánra a statisztika törvényei szerint 45-50 évente jut egy ötéves királykodási periódus. Akinek nincs szerencséje, hiába szultánkodik valamelyik szövetségi államban, megmarad helyi jelentőségű uralkodónak.

Szerepe annyiban hasonlítható az európai uralkodókéhoz, hogy nincs igazi hatalma. A hatalommal az elmúlt jó két évtizedben egy másik vezető, az ellentmondásos dr. Mohamed Mahathir exkormányfő élt. Neki tulajdonítják az érdemet, hogy Malajzia fantasztikus, ultramodern fővárost, kormánynegyedet, helyi „szilíciumvölgyet“, pompás autópályákat, gyárakat kapott. Hogy ez mennyire köszönhető egy ember, dr. Mahathir vizionárius, némelykor diktatórikus kormányzási stílusának, arról megoszlanak a vélemények. Benne, a „harmadik világ” megmondóemberében, Amerika (és a zsidók) örök támadójában határozottan van valami fenegyerekes, pökhendiség. Szókimondása, Amerika-ellenessége az egyébként eszméitől fanyalgó nyugat-európaiakban is bizonyos népszerűséget keltett iránta. Ám a gazdasági csodakép fakulóban van, az elmúlt két évtizedet az olajdollárokon és a mahathiri tekintélyelvű demokratúrán alapuló szelektív jóléttel elegánsan átszökellő közép-malajziai antilop mintha sántítana. Az impozáns épületekben, a főváros elegáns felhőkarcolóiban üres irodák ásítoznak, a helyi lapok tele vannak kiadó irodákról szóló hirdetésekkel.

Az új nemzetközi repülőtéren a ragyogó acélfalak mindenütt két ajtót rejtenek, a suraat, a megosztott, férfiaknak-nőknek külön fenntartott iszlám imatermet. Húsz évvel ezelőtt, a régi reptéren nem láttam suraakat. Mi történik Malajziával, ezzel a hagyományosan soknemzetiségű, sokvallású országgal? Mi vezetett oda, hogy a lakosság alig több mint a felét adó malájok legelterjedtebb vallását, az iszlámot államvallássá kiáltják ki? Hogyan illeszkedik ez az országon belül is erősen vitatott folyamat az iszlám globális gondjába, a terrorizmus-dilemmába? Malajzia tetemes összeget fordít nemzetközi imázsa javítására, meggyőzendő a világközösséget, hogy létezhet „jó“ iszlám modell is, amely elveti a terrort, amely türelmes a más vallásúak iránt. Ám a CNN-ben naponta többször sugárzott, a faji-vallási toleranciát, a demokratikus értékrendet sugalló Malajzia-reklámon nincsenek iszlámkendős asszonyok. Kétféle – netán többféle – Malajzia-kép létezne? Egy belföldi, maláj fogyasztásra, egy az iszlám államok szervezetének, amelynek elnöke 2003 őszétől Malajzia, egy pedig a világ többi, a terrorizmus miatt aggódó részének?

A város, ahová tartunk, Malakka, tükre a Maláj-félsziget félévezredes történelmének. A hipermodern autópályán a sofőr a kapunál lassítva, meg nem állva csak az érzékelőhöz érinti az elektronikus bérletet, máris zöldre vált a lámpa, mehetünk. Az információk egy része arabul is ki van írva, a bukkanónál, ahol meglátjuk a kikötőt, a Malakka-szoros tompazöld hullámait, egy hindu szentély, a Sri Po-Yatha látványa kísér be a folyópartra, az óvárosba, a kiskikötőbe. Tőle kőhajításnyira a Kampung Hulu mecset, a másik oldalon a Cseng Hun Teng kínai buddhista templom áll. A főtér is észázadok óta multikulti, látott itt arab, indiai kereskedők mellett kínaiakat, portugálokat, jávaiakat, acehieket. Cseng Ho admirális, a Ming-dinasztia flottaparancsnoka jó száz évvel az első portugálok előtt, 1409-ben már horgonyt vet a város előtt – de a portugálokkal ellentétben nem lövet.

Malakka stratégiai helyzetű, azé a világ fél évezrede egyik legfontosabb kereskedelmi útvonala feletti ellenőrzés, aki a város ura. A hollandok 1641-ben kiverik a portugálokat, a XIX. század elején már az államnyi Brit Kelet-indiai Társaságé. A brit birodalmi aranykor vége felé, az első világháború előtt Viktória királynő márványoszlopos szökőkutat emeltet Malakka főterén, szemben a holland városházával, a Stadthuyssal, a portugál harangtoronnyal, az 1753-ban épült katolikus templommal.

A főtér körüli épületek mind-mind a fáradt meggyszín egyik árnyalatában pompáznak, amelyet elnevezek Malakka-rózsaszínnek. Szemben, a Hernád szélességű Malakka folyócska túlpartján a kínai-indiai negyedet, a Jonker Streetet a kék szín dominálja. Apró egyemeletes házak, alul az üzlet, fent a népes család lakik zegzugos teraszokkal, parányi tetőkertekkel tagolt szobákban.

A portugálok a XVI. század elején felhúzzák a dombon az A Famosa erődöt, amelynek ágyúi évszázadokra hatalmat adnak nekik. Zihálunk, mire felérünk az erőddombra, a nehéz, párás levegő fojtogat bennünket. Egy pillantást vetünk a bejáratnál guggoló nehézágyúra, a bronzpatinát lekoptatták a turistakezek. Bent már csak a falak állnak, az erőd tetőszerkezetét az angolok jó százötven éve felrobbantották. Körben két-háromszáz éves holland, német, angol sírkövek, mellettük giccsárusok kínálgatják az A Famosa-képeket.

Itt a Malakka-szoros körüli vizeken, Szingapúrtól délkeletre, ahol az északról, Kínából érkező hajók nyugatra fordultak a szoros bejárata irányába, az elmúlt századokban dzsunkák százai süllyedtek el. Ma a környékbeli indonéz, maláj felségvizeken jó üzlet a roncskiemelés, roncsbúvárkodás. A német Nagel cég 2001-ben az errefelé csaknem 200 éve elsüllyedt Tak Sing dzsunka porcelánrakományát Németországban árverésen értékesítette, több mint 20 millió eurót kapott.

Ám van errefelé még egy ennél sokkal virágzóbb és nagyobb hagyományú üzlet, a kalózkodás, a világ egyik legrégebbi mestersége. Krónikák szerint az indonéz szigetvilág kalózai már ezelőtt ötszáz-ezer évvel sanyargatták a hajósokat, lemészárolták a legénységet, utasokat, a hajót, rakományával együtt eltüntették. Ez az alapképlet máig nem változott. Ma a maláj, indonéz, szumátrai kalózok már nem a görbe maláj tőrt, a kriszt tartják a foguk között, amikor a megtámadott hajóra kapaszkodnak, hanem Kalasnyikov himbálózik a hátukon. Az átlagosan 60 km széles Malakka-szoros még mindig biztonságos vízi út, állítja Abdul Rashid, a maláj és az indonéz haditengerészet kalózelhárító tevékenységét összehangoló iroda vezetője. A nemzetközi tengerhajózási hivatal Kuala Lumpurban lévő kalózfigyelő központja viszont a minap azt teszi közzé, hogy ismét nőtt a kalóztámadások száma a világon, többtucatnyi emberrel végeztek, hajókat tüntettek el nyomtalanul. A legveszedelmesebb vizek Indonézia körül (Malakka-szoros) vannak, az összes kalóztámadás egyneg.

– Öt éve még a szorost jártam, a hálót húztam, aztán, ahogy egyre több gyár épült, egyre több hajó járt, a víz elszennyeződött, a halak megritkultak, mondja újdonsült malakkai ismerősöm, Bintang Gomes. – A barátok, társaim szétszéledtek. Sokan elmentek dolgozni Szingapúrba, egész héten odavannak, szombat-vasárnapra hazajönnek az itteni „fekete vonattal“. Vagy elmegyek gyárba dolgozni, vagy felcsapok kalóznak – mondja kissé szomorkás humorral. – A harmadik utat választottam, önállósodtam, vendéglőt nyitottam itt a parton.

Bintang Gomes napbarnított, cserzett bőre, kemény, europid vonásai jelzik családfáját, amely, mondja, maláj, arab, portugál ősök köré nőtt. Kék delfinnel ékesített vendéglője ott áll a szoros partján. A gazda benn sürgölődik a konyhában, gyöngyözik az olaj a vokban, párolódik a paradicsom. Egy rokon asszony szitálja-metéli a fűszereket a halfejcurryhez, ehhez a felséges, rozsdabarna színű, csípős-fűszeres-paprikás délkelet-ázsiai szószhoz. A tulaj elégedetten körbenéz, kint a tengerparti asztalok mellett megjelennek az első vendégek. Krétája sikong a bejáratnál felállított fekete menütáblán, rója a sorokat. Mai különlegességünk: kókusztejben párolt, többféle zöldséggel körített ördöghal Gomes-módra, halfej currymártással.

Malakka, 2004. augusztus